Feliratkozás hírlevélre

Megvásárolható:

Alexandra Anima
Animare
Bookline
Fókusz
Librárium
Velvet

 

László Erika:
Félelmetes fenevadak.
Depresszió, pánikbetegség.

Előszó: Szendi Gábor

M-érték kiadó és Origo kiadása


 

Vélemények a könyvről:

"Az ember a teremtés legszomorúbb lénye, magányra és számkivetettségre van ítélve, de mégis, mindig keresi és meg is találja azt a meghitt zugot, ha más nincs, a virtuális barlangot, ahol bevackolhat, összebújhat - még ha arctalanul és testetlenül is. Mert szeretet és hit nélkül nincs élet. Mert jobb hinni és olykor megcsalva lenni, mint örökre lemondani a hitről." (Szendi Gábor pszichológus előszavából kiemelt részletek.)

"A könyv óriási ötlet, és egy kicsit fejtetőre állítja a világot: a cyber-térben létrejön egy személyes konfliktus vagy konfliktus-sorozat, a maga virtuális drámaiságával, és ez az egész tömörítve visszaköltözik a való világba! Na, ez az igazi posztmodern, ha nem az igazi realizmus, vagy mi a fene! Nehéz lesz meghatározni mindebben a krónikás(?) vagy író(?), szerkesztő(?), kukkoló(?) pozicióját. Szép meló, nagy ötlet! Hajrá Erika!" (Pallagi Ferenc újságíró)

"A könyv tömény és drámai tényirodalom. A végletesen individualizálódott társadalomban iszonyatos félelmek között tragikus élethelyzeteket megélők virtuális összekapaszkodásának, a vésztartalékon pislákoló lelki energia utolsó lobbanásainak dokumentuma. Aligha jelent nekik, a betegségbe menekülőknek vigaszt, hogy a kozmikus otrombaság elleni tiltakozásukban talán jobban meg tudják őrizni eredendő emberségüket, mint az intakt személyiségüket gondosan őrző, mindenhez alkalmazkodó "egészségesek". (Szilágyi Gyula szociológus)

És egy olvasói vélemény:

A műben érdekes fokalizációs aktusoknak vagyunk tanúi. A könyvvé emelt fórum eddig ritkán látott szerkesztői virtuozitás megismerésére ad alkalmat. Míg kezdetben illetéktelen kukkolónak, később a csoportterápia részesének éreztem magam. Az analízisben újra átéltem az "itt és most"-ban megélt gyerekkori szorongató élményeket...
Folytatásért kattintson ide

Varga Bernadett

 

Szendi Gábor tudományos webszájta:





















 

László Erika

László Erikáról:

László (szül. Frits) Erika. Zeneiskolába, közgazdasági szakközépiskolába járt, és az ELTE-n folytatott tanulmányokat. Az egyetemi évek alatt motoros ill. műrepülőnek készült és évekig tagja volt a Malév Repülőklubjának. Később tanított majd több mint húsz évig idegenvezetett. Hobbista írónak tartja magát.

Megjelent könyvei:

Írja meg kérdését, véleményét: laszloe@t-online.hu

 

Szendi Gábor

Szendi Gáborról:

Programozó matematikusként kezdte pályáját, majd filmíró és dramaturg lett a MAFILM-nél, végül pszichológusi diplomát szerzett, jelenleg praktizáló klinikai szakpszichológus. Tudományos érdeklődése elsősorban a psziché és a test kapcsolatára irányul, számos könyvfejezet, tanulmány és cikk szerzője pszichés meddőség, pszichoonkológia, hipnózis, konverziós hisztéria, asztma, szívbetegség, stb. témában. 2004-ben esszét jelentetett meg a Mozgó Világban Depresszióipar cimmel, amelyben összefoglalta az antidepresszánsok hatástalanságáról, és a depresszió fogalmának tudománytalan kiterjesztéséről szóló szakirodalmat. Később ezt egy szakkönyvben (Antidepresszáns és placebó), majd egy népszerűbb változatban is (Depresszióipar) közreadta. Nézeteiért állásából elbocsájtották, és a Magyar Pszichiátriai Társaság vélt sérelmeiért 30 milliós kártérítési pert indított ellene. Webszájtjait (www.tenyek-tevhitek.hu; www.antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu; www.pszichoterapia.tenyek-tevhitek.hu a véleménynyilvánítás szabadságáért hozta létre.

Megjelent könyvei:

Írja meg kérdését, véleményét: szengab@tenyek-tevhitek.hu

Szendi Gábor: A félelmetes fenevadak - a mi érzéseink
Az élet pszichiátrizálása.
Előszó László Erika félelmetes fenevadak c. könyvéhez

Különös, rendhagyó könyvet vesz az olvasó kezébe: egy több éve futó internetes fórum - csak az olvashatóság érdekében megszerkesztett és meghúzott- szövegét. Persze sokféle fórum van politikáról, együttesekről, banánhéj címkékről...de ez egy olyan fórum, ahol az emberek lelki fájdalmukról, depresszióként és pánikbetegségként felcímkézett életkríziseikről írnak őszintén. Ahogy az már a fórumokon szokás, mindenkinek nickneve van, vagyis a hozzászólók anonimitásba burkolóznak. De itt a névtelenség nem handabandázásra, anyázásra és üres fecsegésre sarkallja a fórumozókat. Ebben a fórumban az anonimitás épp ellenkezőleg hat, itt olyan őszinték, nyíltak és önzetlenek az emberek, amilyenek névvel és lakcímmel már nem mernének lenni. Szeretettel és aggodalommal fordulnak egymás felé, s ettől ez a fórum kimondatlanul is tükröt tart a világnak. Miért is nem vagyunk a való világban legalább egy kicsit ilyenek egymással? Persze értjük, hisz éljük az életünket, s nagyon is tudjuk korlátainkat. Ember és ember közt látszólag oly kicsi a távolság, mégis oly nehéz azt legyőzni. Csak az olykor megadatott intimitásban vagyunk képesek teljesen feloldódni és megnyílni. Aztán visszavesszük álarcunkat.
Egy egész társadalom siratja az elveszített gyermekkort, az elveszített álmokat, a sok megcsalatást és magányt. Szívszorító, hogy több, családban élő fórumozó is csak itt, ebben a virtuális világban öntheti ki a szívét, beszélhet fájdalmáról úgy, hogy a másik nem mondja azt, "na most már unalmas vagy". Névtelen, arctalan, de mégis hús-vér emberek olvassák távoli képernyőiken az Üzenetet, szemükben könny, s óvatos szavakkal próbálnak simogatni és vigasztalni. Ez a fórum nem kocsma, nem is klub, hanem leginkább csoportterápia: nagyon sok, az olvasó számára is hasznos tanulsággal és tanáccsal, kiútkeresési és önismeretre sarkalló ötlettel szolgál.
Mint minden csoportban, itt is vannak funkciók. Vannak elfogadó szülők, vannak elveszett gyermekek és vannak olykor provokátorok is. Drámai csúcspont az online öngyilkossági kísérlet, két síkon is. A fórum paradox módon a megtestesült totális magány. A lelki magány elől menekülve vetődnek ide az emberek, s ide jön meghalni egy űzött ember is, aki meg-megbicsakló gépeléssel még utoljára emberi szavakat szeretne kapni. Valami utolsó tanácsot, már nem is az élethez, hanem a halálhoz. Ám miközben a fórumozók zavartan válaszolgatnak, kezdik megérezni virtuális világuk és anonimitásuk csapdáját: az önazonosság és hitelesség könnyen felfeslő illúzió. Valódi halál ez, vagy csak szórakozik velük valaki? Részvét és gyanakvás? A kettő nem összeférhetetlen?

Az ember a teremtés legszomorúbb lénye, magányra és számkivetettségre van ítélve, de mégis, mindig keresi és megtalálja azt a meghitt zugot, ha más nincs, a virtuális barlangot, ahol bevackolhat, összebújhat - még ha arctalanul és testetlenül is. Mert szeretet és hit nélkül nincs élet. Mert jobb hinni, és olykor megcsalatva lenni, mint örökre lemondani a hitről.

De joggal merül fel a kérdés, minek is "behallgatózni" a "csoportszobába", kilesni mások gondolatait, titkos fájdalmait? Miről szól ez a könyvvé konvertálódott fórum? Az előszó írónak nem az a dolga, hogy jó PR dumával eladja a könyvet, hanem hogy értelmezze az itt olvasottakat.

Számomra ez a fórum és ez a könyv - túl az izgalmas és döbbenetes emberi sorsok krónikáján - a mindennapi élet pszichiátrizálásáról tudósít, vagyis a többnyire normál lelki jelenségek patologizálásáról. (Kivételek persze vannak, a szereplők között időnként felbukkannak a szó klasszikus értelmében vett elmebetegek is.) Nekem tehát arról szól, hogyan mesélik be millióknak, hogy ők mentális betegségben szenvednek és ez csak gyógyszerrel gyógyítható. Még a könyv elején írja egy fórumozó, hogy évekig gyógyszerelték "depresszióval", majd váratlanul 40 évesen teherbe esett, s megszülte gyermekét. Története búcsúmondata: "A depresszió pedig tovatűnt".
Régi példázat, hogy a költő, a filozófus, a biológus és a közgazdász sétál az erdőben, és ki mit lát. Ki az örök megújulást, ki a növények életét, ki tűzifát és bútorokat. Így vagyunk az emberi problémákkal is. A filozófus az emberi lét szükségszerű árnyoldalait, a szociológus megoldatlan társadalmi problémákat, a pszichiáter beteg embereket lát.

Ez a könyv és ez a fórum tiltakozás a világ dehumanizálódása ellen. Vádirat a pszichiátria ellen. Nem tudatosan tervezett demonstráció, hanem ösztönös védekezés. Nosztalgia az igazi közösségek után, ahol még mindenki ismert mindenkit, ahol még volt idő beszélgetni. Az elidegenedés nem valami átok, amely a modern világot sújtja, az elidegenedés az emberi természet mohóságából fakad. A tudni, szerezni, birtokolni mindent elsöprő szenvedélye tesz sikeressé és egyben magányossá. Példa rá a sorsát reménytelen taposómalomnak érző, multicégnél dolgozó fiatal nő panasza: "Hiába keresek jól, az összes pénzem megy be a hitelekbe, esély sincs arra, hogy 5-10 éven belül végre igazán élhessek, csak görcsölök, pénzt keresek, közben félek, mi van, ha kirúgnak, akkor még a fejem fölül is elveszik a fedelet. Nincs motiváció, nincs kilátásom, semmi... ahogy magamba fordulok, az emberek is egyre jobban elfordulnak tőlem... átnéznek rajtam, fellöknek."
A "többnek lenni" vágya szétszaggatta a nagycsaládot, majd a családot, majd a kapcsolatokat, és végül az embert. Amikor az ember saját szenvedését, életkrízisét már betegségnek látja, beteljesedett önelidegenedettsége. Hosszú folyamat végállomásához érkeztünk.

Az elidegenedés első biztos jele az volt, amikor a XIX. század végén, a XX. század elején megjelent a pszichoterápia, s vele a mindennapi élet jelenségeinek patologizálása. Mindennél árulkodóbb Freud egyik könyvének címe: "A mindennapi élet pszichopatológiája". A pszichoanalitikus érában a pszichoterápiát orvosok végezték, s ennek megfelelően minden ártatlan jelenség mögött betegséget láttak. De minden tünet visszanyúlt az elrontott gyermekkorba. A pszichoterápia lett a lelki elárvultság intézménye. Pénzért, szabott ideig (pót)szülőt, megértést, odafigyelést lehet venni. A pszichoanalízis, miközben látszólag egészen más, mégis kísértetiesen hasonlít a mai kor biológiai pszichiátriájára. Filozófiájuk közös: A baj a fejedben van, nem a világban. Rossz közérzetéért az egyén a felelős, mert "nem jól működik".
Aztán változott a kor, az ötvenes években kialakult a humanisztikus pszichológia, amely egyszeriben az ember-környezet viszonylatban kezdte vizsgálni a problémákat, a hangsúlyt a megbetegítő környezetre helyezte. A világ működik rosszul, ez az oka az emberi szenvedésnek. És ahogy rohamosan nőtt az igény a pszichoterápiás ellátás iránt, úgy sekélyesedett el a szakma. Gyakran már nem más, mint jól fizető rideg szolgáltatás, betanult klisé fordulatokkal, színlelt "odafigyeléssel", begyakorolt empátia jelzésekkel. Persze vannak kivételes terapeuta egyéniségek, miként jó szülők is, akik képesek életet lehelni az üres szerepbe, s a szolgáltatás átfordulhat megváltásba.
A pszichoterápiák gyógyító hatása az úgynevezett korrekciós élményben, vagyis annak megélésében rejlik, hogy egy másik ember felénk fordulásában felismerjük, amit szüleink nem voltak képesek megadni nekünk: fontosak lehetünk, szerethetők vagyunk. Ám a lélekiparosok által lezavart ötven perces professzionalista terápiás mutatványok gyakran csak tovább mélyítik a reménytelenséget, mert az Élni tudás titka helyett csupán technikákat, fogásokat adnak át. Így a katarzis, a megváltás legtöbbször elmarad. Az elveszett gyerekszobát nem pótolja a csempézett falú, relaxa-foteles, faliórás lelki "szerelőműhely". Mindez nem változtat a mai pszichoterápiák alapeszméjén: nem veled van baj, hanem a világgal. Változtasd meg a világot, vagy próbáld másként látni azt. Minden jó pszichoterápia egy egyszemélyes forradalom, egy hatalomátvételi kísérlet, melyben a szenvedő vissza akarja szerezni hatalmát saját élete felett. A pszichoterápia, bár létében hordozza az elidegenedettséget, megoldási kísérlet annak felszámolására. De tapasztalatból tudjuk, nem mindenki tudja, akarja megváltoztatni az életét.

Ezzel ellentétben a pszichiátriában az elidegenedettség törvényesítése és véglegesítése történt meg a biológiai szemlélet 50'-es évekbeli megjelenése és azóta tartó diadalmenete által. A háborúk borzalmai arra tanították az embert, hogy többé ne a fájdalomban keresse a megtisztulást. A pszichoanalízis még azt tanította: éld át a fájdalmad, és megtisztulsz a tüzében. Volt fájdalom elég, de nem tisztult meg benne a világ. A világ és az emberek most már felejteni akartak. Felejteni a múltat, felejteni a szenvedést, felejteni a rossz közérzetet. Nagy piaci igény támadt a szenvedésmentességre. Ebbe a korhangulatba robbant be az első antipszichotikum, majd az első antidepresszáns, majd a jó kis szorongáscsökkentők. Nem a gyógyszerhatás volt forradalmi, hanem a gondolat. Pszichére ható gyógyszerek voltak korábban is. Kámforos injekciók, majd a pszichiátriai visszaélések szimbólumává emelt és az így indokolatlanul démonizált elektrosokk már a II. világháború előtt sok pszichotikusnak adta vissza a látszólag szabad életet.
Az új gondolat az volt, hogy a lélek vegyi folyamat, a bánat, a fájdalom, a boldogtalanság pedig kémiai egyensúlyzavar. A biológiai pszichiátria leválasztotta az emberi szenvedést a tartalmáról. A szenvedést és fájdalmat többé nem az élettörténések, nem az emlékek, nem a veszteségek és nem a traumák okozzák, hanem a szerotonin hiány. Mintha a filmvásznon zajló megannyi izgalmas, szomorú és vidám történést egyetlen egy közös okra vezetnénk vissza: a filmszalag mögött világító izzóra. Ha baj van a történettel, izzót kell cserélni.
Megfogalmazódott tehát, de még csak nem is tragédiaként, hanem vívmányként, az ember önmagától való elidegenedettsége. Amikor saját érzelmi állapotait vegyi folyamatokként kezdi kezelni, amikor többé nem megérteni akarja a vele történeteket, és nem megváltoztatni akarja a körülötte lévő világot, hanem a szerotonin szintjét akarja emelni, akkor ezzel a gesztussal eltolja magától lelki életét, kettéhasad egy jól funkcionálni és jól teljesíteni akaró testre, és egy vegyileg karbantartott agyra. A pszichiátria filozófiája újkori születése óta az, hogy az egyénnek alá kell rendelődnie az adott kor elvárásainak. Ez a "normális". Minden embernek azt üzeni: nem a világgal, hanem a te agyaddal van baj. Ha boldogtalan vagy, ha szenvedsz, akkor a te agyadat kell kezelni, nem a világot. Vagyis a világ, melyben élünk, akármilyen rossz is, el kell fogadnunk. Ne a világot változtassuk meg, hanem az agyműködésünket.
Amikor a náci kivégzőosztagok tagjai nem bírták tovább a "munkát", vagyis ártatlan gyerekek és asszonyok halomra öldösését, "terápiába" küldték őket; szorgos pszichiáterek igyekeztek "munkaképessé" tenni őket. Nem a világgal van baj, hanem az agyával, annak, aki nem tud a világhoz alkalmazkodni. Legyen az a világ bármilyen. A hasonlat persze erős, ne vegye magára senki. Nem gondolom, hogy itt és most, a mai pszichiáterek közül bárki is vállalna ilyen szerepet. De valakik mindig voltak ilyen szerepre. A volt Szovjetunióban az ellenzékieket paranoid skizofrénként "kezelték", mert az volt a téveszméjük, hogy a szocializmus egyszer össze fog omlani. Ezt nem egyéni gazemberségből tette egy pszichiáter sem, ez volt a kezelési protokoll és ilyen volt a diagnosztikus rendszer. Sajnos mindig csak utólag derül ki, mi volt adott korban a tévedés. Minden kor pszichiáterének saját kora diagnosztikus rendszerén és protokolljain kéne csak átlátnia.
A mai kor tévedése, hogy a boldogtalanságot, a balsorsot, a reménytelenséget pszichiátriai betegségként definiálják és emberi odafordulás helyett az esetek többségében hatástalan, de annál veszélyesebb vegyszerekkel kezelik. Mit várhat ettől a pszichiátria? Annyit, hogy az így kezelt ember majd közömbössé válik azzal szemben, ami ellen lázadnia kellene. Jó esetben még bambán vigyorogni is tud élete romjai felett. Elmúlik ugyan a fájdalma, de vele együtt az érdeklődése is a sorsa, a jövője iránt.

Az igazán nagy ötletek az emberek fejében már régen előkészített piaci igényeket fogalmaznak meg mindig. "Forradalmi" felismerés volt a boldogságtabletta iránti piaci igény felfedezése. Ahogyan még eddig egyetlen hajnövesztő sem növesztette meg igazán senki haját, a "hajnövesztés" piaci igényére a mai napig is lehet építeni. A grandiózus, azóta sokat kopírozott ötlet: ne a betegségekhez gyártsunk gyógyszereket, hanem a gyógyszerekhez betegeket. Megszületett egy új korszak, a medikalizáció, vagyis a betegség- árusítás korszaka. Az új pszichiátria a kezdetektől fogva a szenvedésmentesség piaci igényének kielégítésére szerveződött. A betegség-árusítást felvilágosító kampánynak nevezik. A média visszhangzik attól, hogy a "depresszió népbetegség". Küzdjünk a depresszió ellen! Előzzük meg a depressziót. A depresszió kezelhető betegség. Manapság bárki felmérheti a weben depressziója súlyosságát önkitöltő tesztek segítségével. A kampányok semmit nem javítanak a "depresszió" ügyén, csak behajtják a pszichiátriai rendelőkbe azokat is, akik eddig hezitáltak. Az '50-es években egymillió emberből ötvenet tekintettek depressziósnak. Ma egymillió emberből százötvenezer az! Háromezerszeresére nőtt volna a depressziósok száma? Nem depresszió, hanem diagnózisjárvány van!
A stabil családok és baráti kapcsolatok, a becsület, a szeretet, a hit, a társadalmi tolerancia, a demokrácia, a létbiztonság pillérén nyugvó életvezetés...ezekért kellene küzdeni, mert ezek hiánya a "depresszió" oka. De ezek ellen küzdeni nem üzlet.
És persze vannak örök, megoldhatatlan nehézségek is. Az emberi létezés természetes velejárója a veszteség, a tragédia, a boldogtalanság, a balsors, a rosszkedv. Rossz nélkül nincs jó. A sors nem tud jóra fordulni, ha előtte nem volt rossz. Elfelejtettünk szenvedni, félünk a szenvedéstől. Az emberi problémák jórészét a szenvedéskerülés okozza. Márpedig a küzdés, a kitartás, a lemondás szenvedéstűrés nélkül nem megy! A mai korszak pszichiátriája arra tanít, a szenvedés rossz dolog. Van rá gyógyszer. És az ember többé nem akar a magasba törni, ha jó ott lent is. Az ember többé nem akar szeretni, ha lehet szeretethiányban is élni. Nem vágyunk többé emberi szóra, érintésre, melegségre, ha mindez a vágy csak biokémiai zavar. Az embert lényegétől fosztjuk meg, ha biokémiai zavarnak nevezzük a szorongást és szenvedést. Mert mi más vitte volna előre eddig is a világot, ha nem a vágy, a fájdalom és a szenvedés, a törekvés valami iránt?

Van abban valami mélyen rémisztő, ahogy állatokon kísérletezik ki a pszichiátriai gyógyszereket. Még ha van is az emberi tudatnak halvány előzménye az állatvilágban, az állati agy és elme nem modellje az emberi elme bonyolult működésének. Az ember modellezése az állati viselkedéssel az embert az állat szintjére szállítja le. Nem csupán metaforikus szinten. Ami megvan az állatban, megvan az emberben is. De az emberi problémák gyökere nem az állati, hanem a rendkívül összetett emberi létből fakad. Félelmeink, frusztráltságunk, megfosztottságaink és veszteségeink messze túlmutatnak az állati léten. Egy állat nem tud csalódni a többi állatban, az eszmében, a világban; egy állat nem szavaz, és nem lesz keserű, ha nem az ő pártja kerül hatalomra. Egy állat házassága nem tud tönkremenni, egy állatot nem bocsájtanak el az állásából, és egy állatot nem tesz boldogtalanná, hogy ő szegényebb, mint a szomszéd, vagy hogy élete nagy szerelme másé lett. Egy állatnak nincs haláltudata, nem lesz már harminc évesen depressziós attól, hogy szembesül az idő múlásával.
Az ember nem állat, de ettől még lehet állatként bánni vele.

Számomra az igazi hős ebben a fórumban a tolókocsis Christie, aki kimondja az igazságot:
"Gerinctörésem volt, kerekesszékbe kényszerültem. Csoda, ha elvesztettem az életkedvemet és 'depressziós' lettem? A Seropramtól az Endronaxig mindent kipróbáltattak velem, semmi nem segített. ... Mindegyik betegtájékoztatóban szerepel a mondat: 'A gyógyszer hatásmechanizmusa nem teljesen ismert...' Ez képtelenség, ez őrület, mi vagyunk mi, kísérleti nyulak, mit szedetnek velünk? Csak gondoljatok bele: ma a lézer- és génsebészet korában hol tart a pszichiátria? A sötét középkorban. Rajtam az segített, hogy nem fordultak el tőlem a barátaim."

De tulajdonképpen mi is az a depresszió? Azt gondolnánk, tudományos eszközökkel igazolható betegség. Valójában nem más, mint közmegegyezés. Az élet bizonyos eseményeit ezentúl depressziónak nevezik. A pszichiátria ma használatos diagnosztikus rendszerét nem tudományos tények alkotják: Amerikában ezer fehér férfi pszichiáter bizottságokba szerveződött, és többségi szavazással eldöntötte, mi a depresszió, mi a pánikbetegség, mi a hiperaktivitás és a többi. Ahogy olvassuk a fórumozók hozzászólásait, folyamatosan érezni, hogy ködszurkálás, láthatatlan, megfoghatatlan démonnal való harc folyik. "És milyen vizsgálatokkal fogják megállapítani, hogy depressziós vagyok?" , kérdezi egy naiv érdeklődő. A válasz: semmilyennel. Nincs ilyen vizsgálat. Nem csak a rendelő rossz felszereltsége miatt. Nincs ilyen, a legmodernebb agykutató központban sem. Nincs mit kimutatni. A pszichiáterek által unalomig szajkózott "szerotoninhiány" blöff. Még soha senki nem mutatta ki. Mert nincs ilyen. A kísérletek bebizonyították: ha egészséges emberek táplálékából teljesen kivonják a szerotonin előanyagát, vagyis ha lecsökkentik a szerotonin szintet, egyetlen ember sem lesz depressziós. S elgondolkodott-e már valaki azon, miért nem szerotonint adnak a "depressziós betegnek", ha egyszer a szerotonin szint alacsony náluk? Mert egyetlen ember sem gyógyul meg attól, hogy szerotonint adnak neki.
Ha a depressziót nem lehet vérmintából, agyvizsgálattal, vagy bármi mással diagnosztizálni, vagyis ha a depressziónak semmiféle objektív kritériuma nincs, akkor csak úgy lehet megállapítani, hogy a páciens beszámol róla, hogy sírhatnékja van, szomorú, nem tud aludni, stb. Ebből a beszámolóból a pszichiáter mégis egyértelműen arra következtet, hogy "alacsony a szerotonin szintje", vagyis egyetlen elbeszélgetésből rögtön agyi elváltozást diagnosztizál, majd biológiai terápiát, vagyis az agyműködésre ható gyógyszert ír fel. Sem általában nem igazolták a szerotoninhiány oki szerepét, sem a konkrét beteg esetében nem történt meg ennek vizsgálata. Ha egy orvos elbeszélgetés alapján agyműtétet, inzulinkezelést vagy vakbélműtétet javasolna, valószínűleg őrültnek bélyegeznék és visszavennék a diplomáját. De a pszichiátriai gyakorlatban az ilyesfajta diagnózis teljesen természetes...
Ráadásul felmerül a következő kérdés: hol, és minek alapján húzzuk meg a határt az időszakos és az állandósult rosszkedv, a boldogtalanság és a depresszió között? Vagyis mi a "normális" és mi a "beteg"? Erre egyetlen válasz létezik: a "tünetek" súlyossága a döntő. És hogyan mérjük meg a "súlyosságot"? Megint csak a szubjektív megítélés kerül elő: a szakember "úgy ítéli meg". Akárhogy csűrjük-csavarjuk, mindig ugyanaz jön ki: a depresszió nem tudományos fogalom, hanem önkényes, szubjektív kategória.

S vajon ez a "tudományos" diagnosztikus rendszer, amely alapján a pszichiáterek dolgoznak, mennyire megbízható? Pl. azonos betegről két pszichiáter milyen valószínűséggel állapítja meg ugyanazt a diagnózist? Richard P. Bentall: Madness explained (A megmagyarázott őrület) c. könyvében, amely 2004-ben a brit pszichológusok nagydíját nyerte el, egy rakás vizsgálatot idéz, amelyek szerint egyazon páciensről két független pszichiáter 30-50%-os valószínűséggel állítja fel ugyanazt a diagnózist. Hogy valaki beteg-e egyáltalán, és ha igen, miben szenved, az bizony attól függ, melyik rendelőbe kopog be. Ha ilyen találati aránnyal vennék ki a vakbelet a mandula helyett, vagy kezelnének valakit TBC helyett náthával, nagyon rossz lenne az orvoslásról a véleményünk.

A fórum többé-kevésbé állandó résztvevőinek hozzászólásait olvasva, ha függetleníteni tudjuk magunkat a már a csapból is folyó depresszió-propagandától, döbbenten tapasztalhatjuk, hogy a fórumozók saját természetes és érthető érzelmi reakcióikat betegségnek látják. Az agymosás olyan szinten folyik, hogy már elhiszik, hogy a kimerültség, a tartós rosszkedv, a tehetetlenség és reménytelenség jelei (lehangoltság, sírás, alvászavar, étvágytalanság, elégtelenségérzés, stb.) betegség. Betegség, amelyre majd az "áter idővel eltalálja a megfelelő gyógyszert". A legtöbb fórumozó arról panaszkodik, hogy a rendelők előtt sokáig kell sorbanállni, a pszichiáterek kedvetlenek, öt perc alatt felírják a gyógyszert, nem figyelnek rájuk, nem akarják meghallgatni a panaszaikat, kísérletezgetnek velük, mert nem tudják rögtön, melyik a jó szer. Csakhogy az alapprobléma akkor sem szűnne meg, ha napsütötte, kényelmes rendelőkben, több órás figyelmes kikérdezés után írnák meg a receptet. Az igazi kérdés ugyanis az, miért gondolja bárki is, hogy gyógyszerekkel semmissé lehet tenni a gyermekkori szexuális abuzust, az alkoholista apát, a férj hűtlenségét, a fenyegető munkanélküliséget, stb. A fórumban visszatérő fordulat: "Én is küzdök a depresszióval, amióta munkanélküli vagyok". Vagy: "Sajnos munkám megszűnése (a válásom, az egyedüllétem, a férjem alkoholizálása stb.) miatt egyre jobban úrrá lesz rajtam a depresszió". A lét értelmetlensége, az élet céltalansága azonban nem betegség, hanem valós világélmény.

Persze a tapasztalat minden okoskodásnál többet mond. Lehet, hogy nem tudjuk megmagyarázni, hogyan, de egyes esetekben mégiscsak hatnak az antidepresszánsok.
Vagy mégsem?

Depresszióipar című könyvemben (Sík Kiadó, 2005) tudományos szaklapokban megjelent, bárki által kontrollálható elemzéseket gyűjtöttem össze, amelyek szerint a gyógyszeripar által lefolytatott antidepresszáns hatásossági vizsgálatok 50-60%-a kudarccal végződik. Vagyis a vizsgálatok felében az antidepresszánsok nem hatnak jobban, mint a placebo, vagyis mint a hatástalan cukortabletta. Ha ugyanis tényleg hatnának, akkor nem szaporodna, hanem csökkenne a depressziósok és a pánikosok száma.
A fórum résztvevői közül is sokan hiába szednek évek óta ilyen gyógyszereket, többségük állapota jó esetben is csak stagnál vagy inkább romlik. Egymás közt arról beszélnek, hogy a depresszió és a pánik talán nem is gyógyítható, csak "szinten tartható". Néha feltűnik egy-egy kóbor "látogató", s állítja, hogy ő vagy rokona "meggyógyult" a szerektől. Sok pszichiáter is állítja és hisz is benne, hogy az "ő betegei is javulnak". De vajon az egyedi esetek szembeállíthatók-e azzal a ténnyel, hogy a vizsgálatok felében az antidepresszánsok teljesen hatástalanok? Az emberi élet és lélek elég bonyolult ahhoz, hogy mindig legyenek olyanok - és nem is kevesen - , akik placebohatásra, vagy az idő múlásával, vagy sorsuk szerencsés alakulása folytán "meggyógyulnak". A tudományban, ha egy hatást a vizsgálatok fele cáfol, akkor az a hatás nem létezik. Az anyagmegmaradás törvényét egyetlen eset is örökre megcáfolná, amelyben bizonyítottan semmivé válna egy darabka anyag. A gravitáció elmélete megdőlne, ha egyetlen egyszer is megfigyelhetnénk, hogy egy kő nem esik le, amikor le kéne esnie.
Persze, bárki joggal érvelhetne azzal, hogyan is engedélyeznének hatástalan szereket. Aki ilyet kérdez, az nincs tisztában a gyógyszer-törzskönyvezési szabályokkal. E szabályok kimondják, hogy egy gyógyszer törzskönyvezéséhez elegendő két olyan vizsgálat bemutatása, amely igazolja a gyógyszer placebóval szembeni fölényét. Ez azt jelenti, hogy lehet a gyógyszercégnek 8 sikertelen vizsgálata és kettő sikeres. Tudományos értelemben a 8 sikertelen cáfolja, hogy a szer hatásos volna. De a kettő "sikeres" elég a törzskönyvezéshez. A példa nem is áll messze a valóságtól. Az egyik antidepresszánst sokáig azért nem lehetett az USA-ban törzskönyvezni, mert a gyártó cég nyolc vizsgálatból csak egy sikerest tudott felmutatni.

És ha már a gyógyszerek hatástalanságáról van szó, azért meg kell említeni azt, hogy viszont mellékhatások annál inkább vannak. Már a fórum elején feltűnik egy hozzászóló, aki két heti antidepresszáns szedés után öngyilkosságot kísérelt meg. Ez az antidepresszánsok egyik közismert, veszélyes mellékhatása. Miközben az amerikai és az európai gyógyszerhatóság arra figyelmeztet, hogy az antidepresszánsok fokozzák az öngyilkosság kockázatát, Magyarországon teljes gőzzel tagadják ezt. Aztán itt vannak az egyéb mellékhatások, szédülés, a rosszullét, a hízás, a libidóhiány, az impotencia... a fórumozók üzenetei telis-tele vannak ezek részletezésével.
Akadnak, akik egy idő után "le akarnak állni". A leállás nehézségei azonban a gyógyszerszedéssel eltöltött idővel egyenes arányban nőnek. Több éves szedés után, még a fokozatosan, "orvosi ellenőrzés alatt" végrehajtott tablettacsökkentés és elhagyás ellenére is a "betegek" többsége olyan elvonási tünetekkel szembesül, amelyek intenzitása már-már felér egy drog-elvonókúráéval. Sokan nem tudnak megbirkózni a pokoli rosszullétekkel és inkább örökre visszatérnek a "drogozáshoz".

A pszichiátria folyton arról beszél, hogy destigmatizálni kell, vagyis meg kell fosztani a depressziót megbélyegző voltától. Azonban éppen a pszichiátria az, amely folyamatosan depressziónak stigmatizálja az emberi élet szomorúságát, betegségnek nevezi a stresszre, a bukásra, a veszteségre és a gyászra - sőt, újabban a vizsgadrukkra és a premenstruális szindrómákra adott lelki reakciókat. Miközben megfosztja az embert az önvédelem és az önbizalom lehetőségétől...
A beszélgetésekben végig felbukkan az a küzdelem, ahogyan a fórumozók egy része értelmezni próbálja a tüneteit, mint az élet fordulóira, a küzdelemre, a csapásokra adott reakciót, de mindig újra és újra betolakszik a gondolataikba, hogy talán csak tiltakoznak a betegségtudat ellen, de valójában tényleg betegek, be kellene ismerniük. Vannak, akik ezt a betegségtudatot harcosan elfogadják és terjesztik, ők azok, akik úgy vélik, orvosi tekintélytisztelet és alázat nélkül nincs gyógyulás. Fogadd el, hogy beteg vagy, és akkor majd meggyógyítanak téged. De a gyógyulás elmarad.
Nem örökre. Csak addig, amíg az emberek fel nem ismerik, hogy nem az agyukkal van baj, hanem a világgal. A világot kell megváltoztatni. Ha a világ jobbá válik, reális az esélye, hogy megszelidülnek a "félelmetes fenevadak" támadásai...
Ahogyan Christie írja: "AMI VELED VAN, AZ NEM BETEGSÉG, HANEM ILYEN A VILÁG ÁLLAPOTA. Most ilyen. Mindannyian, igen, mindannyian vergődünk a nyugalom és az idegesség között, a kiborulás, a fásultság, az öröm és az új erőre kapás kavalkádjában... Képzeld el, ha hetekig-hónapokig, évekig tartó, elmúlhatatlan fejfájással kellene küszködnöd... esetleg asztmás rohamokkal... lumbágóval... azzal a tudattal, hogy bele vagy láncolva egy kerekesszékbe. Miközben a depressziód mélypontján, a gödör legmélyéből is bármelyik pillanatban megláthatsz egy fénysugarat - érkezik egy jó hír, kisüt a nap, felhív egy barátod, felráz a zene, amit hallgatsz... néha minden megnevezhető ok nélkül, talán isteni kegyelemből hirtelen megkönnyebbülsz, enyhül a szorongás..."

És egy olvasói vélemény:

A műben érdekes fokalizációs aktusoknak vagyunk tanúi. A könyvvé emelt fórum eddig ritkán látott szerkesztői virtuozitás megismerésére ad alkalmat. Míg kezdetben illetéktelen kukkolónak, később a csoportterápia részesének éreztem magam. Az analízisben újra átéltem az "itt és most"-ban megélt gyerekkori szorongató élményeket. A szerkesztésnek köszönhetően aktuális olvasói pozíciómat váltogatva lehettem a kukkoló, a kívülálló terapeuta, a passzív csoporttag - aki csak benn ül a terápián, nem szólal meg, de majd szétfeszítik az érzések - szerepében is. Ezen kijelölt olvasói helyeket aktuálisan nem lehet meghatározni, csak az olvasói pozícióváltás pillanatában vagy utána. Ennek függvényében változik a szerző helye is: hol ezer pontról visszhangzó, hol pedig a beszélgetők véleményéből összeállítható egységként tűnik fel. Ő a terapeuta, aki az analízis részévé tesz, de ő az is, aki a csoporttagokat szócsövekként használva közvetít felénk egy gondolatot. A "ki beszél?", "kinek beszél?", és "ki láttat?" hármasa bizonytalan. A beszélgetők pozíciója tűnik egyedül állandónak, bár itt-ott alóluk is kicsúszik a talaj. A könyv tehát több síkon, László Erika szerkesztői szuggesztivitásának függvényében olvasható és értelmezhető. Érzelmi bevonódásunk, azaz kliensi olvasói szerepünk saját blokkjainkkor, még nem teljesen feldolgozott élményeinkkor keletkeznek. Mindenki máshol, másként, mástól involválódik. Hiszem, ez az érzelmi mechanizmus többszöri olvasáskor tudatosabban megfigyelhető. Műfaji meghatározása nem egyszerű. Szendi Gábor Előszavában ösztönös pszichiátria elleni vádiratnak, Szilágyi Gyula a hátsó borítón tényirodalomnak nevezi. Véleményem szerint a művet nehéz beilleszteni eddig megalkotott műfaji struktúrákba. A vádirat, a kordokumentum, valamint a tudósítás és a hiteles szociológiai felmérés sajátosságait hordja magán. Ugyanakkor teljes egészében megtestesít egy Beckett-i drámát. A szereplők úgy várnak a gyógyszerek jótékony hatására, ahogy a soha el nem jövő Godot-ra várnak az abszurd dráma szereplői. Életük egyenlő a megtévesztettek hiábavaló, megváltásra való várakozásával. Ezek az emberek önmaguk és a pszichiátria áldozatai. Több hozzászólásban olvashatjuk, ha valaki gyerekfejjel áldozat, felnőttként is az lesz. Úgy vélem, a beszélgetés résztvevői önmagukat át nem lépve, meg nem értve, újra és újrajátsszák tragédiájukat. Az analízis felől nézve az "áter" képviseli az áldozattá tevő szülő szerepét. Itt azonban felnőtt emberek vannak, döntéseikért nem a kiszolgáltatott gyerek módján kell felelősséget vállalni. A jelen felől értelmezve pedig könnyebb nekik áldozatként működni, mint harcolni jóllétükért, és kezükbe venni az irányítást. A gyógyszer a gyermeki passzívan átélt múltat a felnőtt jelenre is kiterjeszti. A sorok néhol szánalmas, megküzdeni nem akaró panaszáradatba, máshol ijesztő élményekbe vezetnek. Gyógyító hatásuk kettős: az írás és a közösség megtartó erejének virtuális térbe menekülő terápiája ez. Szendi Gábor Előszava bemutatja, értelmezi, történelmi-távlati keretbe helyezi a munkát, a pszichiáterek kezében lévő veszélyes, visszaélésre alkalmazott vegyszer helyett az élni tudásra és a korrekciós megélésre helyezi a hangsúlyt. A könyvborítón a félelmetes fenevad néz ránk. Csak a szemeit látjuk, testet ki-ki maga képzel hozzá. Van-e teste egyáltalán? Létezik-e ez a fenevad, vagy csak a pszichiátria találmánya?

Varga Bernadett



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!