Feliratkozás hírlevélre

Szendi Gábor: A rák és az antidepresszánsok.
Szendi Gábor: Még van, aki meg tud lepődni?!

A napokban Melbourne-ben, a III. Ausztrál Egészség és Orvosláskutatás Konferencián ismertették annak a vizsgálatnak az eredményeit, amelyben antidepresszánssal próbálták kezelni rákbetegek depresszióját - sikertelenül (Stockler és mtsi, 2006). A kutatók csalódottan és zavarodottan számoltak be eredményükről. Mint Martin Stockler professzor nyilatkozta: "A vizsgálat alapeszméje az volt, vajon el tudjuk-e érni, hogy ezek a rákbeteg emberek jobban érezzék magukat". A vizsgálatba 189 rákbeteget vontak be, a csapat fele Zoloftot kapott, a másik csoport placebot. A vizsgálatot azok a korábbi eredmények ihlették, melyekben rákbetegek túlélési ideje jelentősen javult pszichoterápia hatására. Vagyis a "depresszió" kezelése javítja a rákot. Másfelől összefoglaló elemzések azt mutatják, hogy a depresszió komolyan rontja a rákbetegek prognózisát (Szendi, 2006). Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a rák okozta depresszió lényege nem a "szerotonin zavar", hanem a haláltól való félelem, az izoláció okozta szorongás, a fájdalom és a kezelések okozta félelmek. Az ember a halálos betegség árnyékában elvész, elveszti kapcsolatát a világgal és saját élete értelmével. Ezt a depressziót a tapasztalatok szerint csak az győzheti le, aki megtanul hinni a gyógyulásban, aki megtanul küzdeni, aki -egy vizsgálat szerint- paradox módon a betegségétől tanulja meg az Élet igazi értékeit. Erre a "depresszióra" valójában a "spirituális krízis" a találó fogalom, és ennek meghaladása csak spirituális szinten történhet. Jellemzően primitív gondolata a biológiai pszichiátriának, hogy majd az amúgy is hatástalan antidepresszánsokkal fogják a spirituális krízist megoldani. A halálfélelem és az élet kiüresedése, mint szerotoninhiány? A kutatók becsületére legyen mondva, a kudarcot felismerték és beismerték. Lehetett volna másként is. Lehetett volna úgy is, hogy "kimutatják", ezentúl minden rákbeteget, a kemoterápián kívül még antidepresszánssal is kell kezelni. Ahogy ezt teszik is, szerte a világon.
Visszatérve a vizsgálatra, Stockler egy interjúban így folytatta: "Tényleg keményen vallattuk az adatokat, de akármit csináltunk, nem voltunk képesek bizonyítékot találni arra, hogy a betegek a Zolofttól jobban lettek volna". Majd hozzátette: "És amit még találtunk, s ez volt az oka annak, hogy megszakítottuk a betegek toborzását a vizsgálatba, az az volt, hogy a vizsgálat félidejében végzett elemzések azt mutatták, hogy a placebót kapó betegek túlélési ideje jobb, mint a Zoloftot kapóké."
A kutatók később úgy látták, hogy a placebocsoport előnye idővel csökkent, de a különbség nem szűnt meg. Világossá vált, hogy szemben a pszichoterápiás sikerekkel, az antidepresszáns kezelés egyáltalán nem javított, sőt rontott a rákbetegek túlélésén, és ráadásul semmit nem javított a "depressziójukon". Az antidepresszánsok alkalmazása rákbetegek esetében tehát a vizsgálat tanulságai szerint semmiféle előnnyel nem jár. Sőt a vizsgálatot fel kellett függeszteni, mert a Zoloft csoportban többen haltak meg.
Ne ringassuk tehát magunkat abba az illúzióba, hogy "ártani nem árt, maximum nem használ". Az antidepresszánsok hatástalansága többszörösen beigazolódott, ez a vizsgálat csupán egy újabb illusztrációja egy gyalázatos tudományos képmutatásnak. A gyógyszeripar minden lehető módon gátolja az antidepresszánsok káros mellékhatásainak nyilvánosságra kerülését, nem támogat semmilyen kutatást, amely szeretné tisztázni az ilyen mellékhatásokat. Ha ugyanis nincs ilyen eredmény, attól úgy tűnhet, ilyen hatás sincs.

Pedig van. Nézzük a tényeket.

A mellrák és az antidepresszánsok

Már Depresszióipar könyvemben is idéztem vizsgálatokat, melyek felvetik pl. a fokozott mellrák kockázatot SSRI szedését követően. Halbreich és mtsi. 1996-ban azt ellenőrizték, vajon a pszichiátriai gyógyszerek fokozzák-e a rák kockázatát, azt találták, hogy a pszichiátriai betegek körében 9.5-szeres mellrák kockázat mutatható ki az átlagnépességhez és 3.5-szeres kockázat a kórházi betegekhez képest. Kelly és mtsi. 1999-es vizsgálata 80%-os kockázatnövekedést talált SSRI-t szedők körében. Cotterchio és mtsi. 2000-es vizsgálata a hagyományos antidepresszáns szedők (pl. Ludiomil, Amitriptyline, Melipramin) körében kétszeres, Paroxetin/Seroxat szedők körében viszont több, mint hétszeres mellrák kockázatot mutatott ki. Dalton és mtsi. 2000-es vizsgálatában a hagyományos antidepresszánst szedők körében 2.5-szeres kockázatot talált nyirokrákra. Serafeim és mtsi. 2002-es vizsgálata azt mutatta, hogy az SSRI-ok, pl. a Prozac, a Paxil és a Seropram, gátolják az immunrendszer tumorsejtek elleni aktivitását. A kutatók szerint ez fokozza bizonyos nyirokrákok és agytumorok kockázatát. Steingart és mtsi. 2003-as vizsgálata másfélszeres mellrák kockázatot talált antidepresszánst (Zoloft, Paroxat/Seroxat/Paxil) szedők körében. Moorman és mtsi. 2003-as vizsgálatukban az SSRI-okat legalább 3 évig szedő nők körében háromszoros mellrák kockázatot találtak. Természetesen sok vizsgálat nem talált kapcsolatot az antidepresszáns szedés és a rák kockázata között. "Természetesen", mert a kutatás már csak ilyen. Azonban amikor az életünkről és az egészségünkről van szó, amikor többszörösen bebizonyosodott, hogy az antidepresszánsok nem oldják meg sem a "depresszió", sem más problémák kezelését, akkor értelmetlen kockázatot jelent e szerek szedése próba-szerencse alapon, ahogy ezt a pszichiátria alkalmazza.
Az SSRI-ok nemhogy nem alkalmasak rákbetegek "depressziójának" kezelésére, de szedésük már önmagában jelentősen megnöveli a rák kialakulásának kockázatát. A fentiek alapján tehát SSRI-t adni egy rákbetegnek olyan, mintha a tűzoltók benzinnel locsolnák a tüzet.

Felmerül a kérdés, hogyan lehet tisztán látni a tudományban? Mit higgyünk el, és mit tekintsünk kétségesnek? Akik kockázatot mutattak ki, azoknál nehéz valamiféle direkt anyagi érdekeltséget felfedezni ebben. Akik nem találtak kockázatot, azoknál azonban mindig felmerül a gyanú - ismerve a depresszióipar aljas módszereit -, hogy csupán megrendelt vizsgálat megrendelt eredményéről van szó. Ezt azonban, mivel a gyógyszeripar is egyre jobban álcázza jelenlétét, már nehéz kimutatni. Olykor csak elgondolkodunk. Pl. azon, mi motiválja Reina Haque-t és mtsi.-t, hogy több mint százezres beteganyagon, hatalmas apparátussal a Paroxát/Seroxát szedők mellrák kockázatát a más SSRI-t szedőkével hasonlítsák össze? Mi következik ugyanis az adófizető polgár számára abból, hogy az egyes SSRI-fajták közt nincs jelentős különbség a mellrák kockázatban? Csakis az, hogy tehát mindegyik egyformán veszélyes. És mi következik a gyártók számára? Hogy a Paroxetin/Seroxát nem veszélyesebb, mint a többi. Vajon akkor ki a haszonélvezője ennek a vizsgálatnak? Nyilván, akinek "tisztára" mosták a gyógyszerét. Már ha tisztára mosás az, hogy valami csak ugyanolyan mérgező, mint a többi. Vajon a szerzők, ha már a nemzeti rákadatbázist vizsgálgatták, miért nem vizsgálták azt, hogyan hat önmagában az SSRI-szedés a rákkockázatra az SSRI-t nem szedőkhöz képest? Nem fúrta az oldalukat a kíváncsiság? Elég valószínű, hogy vannak erre is adataik, csak nem közölték. Wang és mtsi. 2001-ben "cáfolták" az antidepresszáns szedés és a mellrák közti kapcsolatot. Hogy egy kutatótól mit várhatunk, azt sokszor nem közvetlen szponzorai, hanem cikkeiből kiolvasható motivációja és elköteleződései árulják el. Wang életútját követve olyan pszichiáterre ismerhetünk személyében, aki igyekszik a "krémbe" bekerülni, aki "hasznos" tagja akar lenni a pszichiátriai establishmentnek. Szigorúan tudományosnak látszó epidemiológiai vizsgálatai közvetve a gyógyszeripar számára tárják fel a piacokat. González-Pérez és mtsi. 2005-ben ugyancsak nem találtak kapcsolatot a mellrák és az SSRI szedés közt. A vizsgálatot az AstraZeneca támogatta. Joggal kérdezhetjük: kijöhetett volna más is?

Egy kis elemzés haladóknak

Némi gyanakvást kelthet bennünk Coogan és mtsi. (2005) vizsgálata, amely arra lyukad ki, hogy az SSRI-ok nem fokozzák a mellrák kockázatát, mi több, azoknál, akik legalább négy éve szedik, azoknál 30%-al csökken a mellrák kockázata. Ez tipikusan olyan tanulmány, amelynek különlenyomatát aztán a gyógyszeripar tonnaszám osztogatja kongresszusokon, és a szerzőket onnantól a gyógyszeripar barátjának tekintik. Ez kifizetődő szokott lenni. De jó ez a lapnak is, amely majd gyártja a különlenyomatokat, több reklámot fognak elhelyezni a gyártók, stb. Na de kukkantsunk bele a vizsgálat adataiba!
A szerzők megjegyzik, hogy most megismételték korábbi vizsgálatukat, amely 1999-ben még 1.8-szeres kockázatot mutatott ki. Annak a tanulmánynak az első szerzője azonban már nem szerepel ebben a vizsgálatban. Nem akart? Nem vették be? Már nem dolgozik ott? Nem tudjuk. Mindenesetre e megjegyzés miatt úgy tűnik, mintha ez a vizsgálat a Boston Egyetem Slone Epidemiológiai Központjának kimosdatását célozná. Mert megharagudtak rájuk a korábbi 1.8-szeres kockázatért? Az igen valószínű.
A mostani tanulmány egy kórházba felvett betegeket vizsgált aszerint, hogy szedtek-e SSRI-t, ill. van-e mellrákjuk.
Az adatok eléggé magukért beszélnek. Akik rendszeresen szedtek SSRI-át, azoknál átlagosan 1.5-szeres volt a mellrák kockázata. Akik kevesebb, mint egy évig szedték, azoknak 2.1-szeres. Akik több mint egy évig, de kevesebb, mint két évig, azoknak 1.9-szeres. Itt rögtön elgondolkodhatunk, hogy lesz az 1.5-2.1-szeres kockázatból 1.0 (nulla) kockázat a cikk végére? Aztán van itt egy másik furcsaság: akik viszont több mint négy évig szedték, azoknál már csak 0.9-szeres a mellrák kockázat. Szöget üthet a fejünkben, hogyan lehet az, hogy 4 évig növekszik (másfél-kétszeres) a kockázat, majd hirtelen, több mint négy éves szedés után az SSRI-ok védőfaktorrá lépnek elő. A magyarázat kézenfekvő, juj de bánom, hogy a szerzőknek nem jutott eszébe. Ha a fogyasztás idejével arányosan nő a kockázat, majd egy ponton hirtelen lecsökken, az azt jelzi, hogy akik négy évnél tovább szedték és mellrákot kaptak, azok már jórészt kihaltak, tehát nem lehet őket megszámolni. Akik meg valamiért bivalyszervezetűek és a négy év SSRI szedésre sem alakult ki mellrákjuk, azok miatt úgy tűnik, mintha az SSRI szedés védőfaktor volna. Ugye egy tábori kórházban is az a benyomás alakulhat ki, hogy a puskagolyó sokkal veszélyesebb lehet az aknánál, mert golyótól sérülteket állandóan hoznak, akna sérülteket meg nem. Persze, mert őket nem a kórházba, hanem a temetőbe viszik.

Na és mi lesz a cikk végére a majd' kétszeres kockázattal? A módszert tanítani kéne a varázsló iskolában. A szerzőket felzaklatta saját eredményük, ezért további kockázati változókat is néztek: alkoholfogyasztás bármikor, vallási hovatartozás (ez hol kockázat?), családi mellrák kockázat, rasszba tartozás. Miért is jó ez? Mert ha az SSRI-t szedő mellrákosok több alkoholt fogyasztanak és több volt a családjukban a mellrákos, akkor ez a statisztikában úgy jelenhet meg, hogy az alkohol és a mellrák-hajlam felelős egy jó nagy adag kockázatért, s ez "levesz" az SSRI-nak tulajdonított kockázatból. Jogos ez az eljárás? Természetesen nem, ez csak bűvészkedés, mindjárt meg is mondom, miért. De előbb még nézzük, hogy állunk a farigcsálásban! Hát "sajnos" az 1-2 évig SSRI-t szedőknél még így lefaragva is 1.6-szeres kockázat mutatható ki. Nem baj, majd a végső kiátlagolásnál a "négy éveseknél" mutatkozó védőhatással (ami, mint láttuk, műtermék) összegezve és átlagolva, nulla lesz az "átlagos" kockázat.
De térjünk vissz az alkoholhoz és a mellrák kockázathoz. Nekik "leosztani" a kockázatot akkor jogos, ha ők független változók. De nem azok. Akit SSRI-al kezeltek/kezelnek, az nyilván könnyebben nyúl az alkoholhoz is, mint öngyógyító eszközhöz. Következésképen az alkoholfogyasztás (ha növeli is a mellrák kockázatát) nem független kockázati tényező, hanem az SSRI-szedést indokoló állapot jelzője. Statisztikailag csalás azt mondani, hogy az idős kor és az ősz haj két független kockázati tényezője az agyvérzésnek.
És mi a helyzet a családi mellrák-hajlammal? Ez sem független faktor, ugyanis nagyon könnyen elképzelhető, hogy az SSRI fogyasztás éppen azoknál fokozza a mellrák kockázatot, akiknek amúgyis hajlama van rá! Amikor tehát azt mondják a kutatók, hogy "nem az SSRI miatt, hanem a családi hajlama miatt lett mellrákja", akkor nem vesznek arról tudomást, hogy családi hajlam ide, családi hajlam oda, talán nem is lett volna mellrákja, ha nem szed SSRI-t!

Összességében azt látjuk, ami gyakori vonása a megrendelt, vagy némi nyomásra alakuló cikkeknél, hogy az adatokból nem következik a tanulmány konklúziója! Az elmélyült, gondolkodó olvasónak olyan érzése támad, hogy a tanulmány szerzői valahogy nem "szimatot kaptak" és mentek tovább a nyilvánvaló (leleplező) irányba, hanem ellenkezőleg, mintha azon igyekeztek volna, hogy semmitmondóvá szelídítsék sokkoló eredményeiket.

Az SSRI-ok és a rák kapcsolata nyugtalanítóan szoros. A gyógyszeripar, amíg csak lehet, késleltetni fogja a kérdés tisztázását, ill. hamis megnyugvást akar kelteni hamisított, vagy szándékosan félrevitt vizsgálatokkal.

Tippelhetünk, vajon ez a hír is ugyanúgy futótűzként fog elterjedni, ahogy az olyan típusú hírek, mint "az SSRI-ok erősítik még a csontokat is".

Irodalom