Feliratkozás hírlevélre

Robert Whitaker: Érvek az antipszichotikus gyógyszerek ellen: 50 év beszámolója arról, hogy több kárt, mint hasznot hoztak.

Eredeti megjelenés:Robert Whitaker: The case against antipsychotic drugs: a 50-year record of doing more harm than good. Medical Hypotheses (2004) 62, 5-13)
Fordítás, kivonat: Szendi Gábor

Összefoglaló: Bár a standard kezelés módja a fejlett országokban az, hogy a schizofrén betegeket neuroleptikumokon tartják, ezt a gyakorlatot 50 év gyógyszerkutatása nem támasztja alá. Egy kritikus áttekintés feltárja, hogy ez a kezelési eljárás rontja a hosszú távú betegségkimenetet, legalábbis összességében, és hogy az összes schizofrén betegek 40% vagy még nagyobb százaléka sokkal jobban lehetne, ha nem így kezelnék. A bizonyítékokon alapuló kezelés az antipszichotikumok szelektív alkalmazását igényli, amely két elven alapul:
A, az első epizódú schizofrén betegeket nem azonnal neuroleptikumokkal kezelni
B, minden neuroleptikummal stabilizált betegnek meg kéne adni a lehetőséget, hogy fokozatosan leálljanak a gyógyszerrel.
Ez a modell drámaian megnövelné a felgyógyulási arányt és csökkentené a krónikussá váló betegek arányát.

Bevezetés

A schizofrén betegek standard kezelési módja a betegek korlátlan ideig antipszichotikus (másként: neuroleptikus) kezelésben való tartása. E gyakorlat bizonyítéka abból a kutatásból származik, amely azt mutatja, hogy az antipszichoti8kumok hatásosak az akut tünetek kezelésében, és megelőzik a visszaesést. Tudománytörténészek azt is állítják, hogy az antipszichotikumok 50-es évekbeli megjelenése tette lehetővé, hogy kiürüljenek az állami elmegyógyintézetek, s ez további bizonyítéka volna az antipszichotikumok hasznosságának. Ám a schizofrénia hosszútávú kimenete az elmúlt száz évben nem javult, ugyanolyan, mint amikor vízkúrával és friss levegővel kezelték a betegeket. A kutatási anyagokban egy nyilvánvaló paradoxon tapasztalható. Tény, hogy az akut tünetek kezelésében az antipszichotikumok hatásosak, de nem bizonyított, hogy hosszútávon is javítana a betegek életének minőségén. Ez a paradoxon szülte az European Psychiatry szerkesztői cikkében a következő kérdést: "A neuroleptikus kezelés ötven éve után képesek vagyunk megválaszolni a következő egyszerű kérdést: Hatásosak-e a neuroleptikumok a schizofrénia kezelésében?" E rövid összefoglaló meglepő választ ad erre a kérdésre.
A tények döntő többsége azt mutatja, hogy a jelen kezelési módszer, miszerint a beteget élethossziglan antipszichotikummal kezelik, több ártalommal jár, mint amennyi haszonnal.

A neuroleptikumok ürítették ki az intézeteket?

Az a hit, hogy az állami elmegyógyintézetek "kiürülését" a klorpromazin (Hibernal) 50-es évekbeli bevezetése idézte elő, Brill és Patton kutatásaiból származik. 1955-ben 558,600 beteg volt az állami elmegyógyintézetekben, míg 1966-ban 528,800. E kisarányú csökkenés sem tulajdonítható azonban az első antipszichotikum bevezetésének, mert a korai ötvenes években hozott költségcsökkentő kormányintézkedések hatására csökkent a bent fekvő betegek száma. Ráadásul, ha összevetették a kórházból elbocsájtottak számát a placebóval ill. antipszichotikummal kezelt betegek számával, az derült ki, hogy az antipszichotikummal kezeltek tovább maradtak kórházban, ill. nagyobb volt körükben a visszaesési arány.
A 70-es években egy újabb gazdasági megszorítási hullám következtében az állami elmegyógyintézetekben ápoltak száma drasztikusan lecsökkent, ám ezek átkerültek a magánintézményekbe. (Vagyis a neuroleptikumok bevezetése nem csökkentette le a schizofrén betegek számát, hanem költségvetési okokból átcsoportosultak a betegek a magánintézményekbe és az ambuláns ellátásba. Sz.G.)

A hatásosság megalapozása: a kulcsfontosságú NIMH (National Institute of Mental Health) vizsgálat

A korai hatvanas években a NIMH máig idézett vizsgálatot folytatott le kilenc kórházban. A hathetes kezelés után a betegek 75%-a "jelentősen javult" vagy "nagyon javult", míg a placebo csoportban 23% volt az ennyire javuló betegek aránya. A NIMH kutató kimondták tehát, hogy az antipszichotikum bizonyítottan hatásos schizofréniában.
Azonban a NIMH kutatók három évvel később nyilvánosságra hozták az egyéves követéses vizsgálat eredményét, amelyből - legnagyobb meglepetésükre - az derült ki, hogy a placebóval kezelt betegek -szemben az antipszichotikummal kezelt betegekkel- kevésbé valószínűen kerültek ismét kórházba. Ez az eredmény egy riasztó lehetőséget vetett fel: bár az antipszichotikumok hatásosak rövidtávon, a velük folytatott hosszú távú kezelés az embereket biológiailag sérülékenyebbé teszi a pszichózisra, ezért a betegeket gyakrabban kell újra kórházba felvenni.

A NIMH megvonásos vizsgálata

Megriadva a felkavaró jelentésektől, a NIMH két gyógyszermegvonásos vizsgálatot végzett. Az eredmények szerint a gyógyszerelhagyás utáni visszaesések száma egyenes arányos volt a kezelés alatt alkalmazott antipszichotikum mennyiségével. A placebóval kezelt betegek mindössze 7%-a esett vissza hat hónap alatt. Ezzel szemben a legalább 300 mg. Antipszichotikumot kapó betegek 23%-a, a 300-500 mg antipszichotikumot kapó betegek 54%-a, és a több mint 500 mg-ot kapó betegek 65%-a esett vissza hat hónap után. A kutatók következtetése: minél nagyobb adag antipszichotikumot kaptak a betegek, annál valószínűbben estek vissza a pszichózisba a gyógyszer elhagyása után. A súlyos gyanút más kutatások is megerősítették, kiderült, hogy a visszaesés valószínűbb, ha a betegek antipszichotikummal kezelték, mintha gyógyszerrel nem kezelték.
Bockoven vizsgálata is azt igazolta, hogy az antipszichotikus kezelés krónikus beteggé teszi a schizofréneket. Adatai szerint a gyógyszermentesen kezelt betegek 45%-a nem esett vissza 5 év alatt, és 76%-uk tudott visszailleszkedni az életbe, míg a gyógyszeresen kezelt betegek 31%-a nem esett vissza öt év alatt, és sokkal rosszabbul illeszkedtek vissza ez életbe.

Gyógyszeres kezelés szemben a kísérleti ellátással

Az antipszichotikumokkal szemben megjelent kételyek miatt a NIMH vizsgálni kezdte, vajon az első epizódú schizofrén betegek (a betegség először jelenik meg életükben - Sz.G.) kezelhetők-e antipszichotikum nélkül. Az 1970-es években lefolytatott három NIMH vizsgálat lényege, hogy a gyógyszerrel nem kezelt betegek jobban jöttek ki a betegségből, mint az antipszichotikummal kezeltek. Carpenter 1977-ben azt jelentette, hogy a nem gyógyszeresen kezelt betegek 35%-a esett vissza az elbocsájtást követő egy éven belül, míg az antipszichotikummal kezeltek 45%-a. A nem gyógyszerrel kezelt betegek ritkábban szenvedtek depressziótól, kiégett emócióktól, mozgászavaroktól. Egy évvel később Rappaport és mtsi. azt jelentették, hogy a nem gyógyszerrel kezelt betegek 27%-a, az antipszichotikummal kezeltek 62%-a esett vissza a kórházból való elbocsájtást követő három évben. A harmadik vizsgálat hasonló eredményekről számolt be.

Carpenterék kommentárja: "Felvetjük azt a lehetőséget, hogy az antipszichotikus kezelés némely schizofrén beteget sokkal sérülékenyebbé tesz a jövőbeni visszaesésre, mint ami veszély fennállna a betegség természetes (nem gyógyszerelt) lefolyása esetén."

A 70-es évek vége felé, két kutató, Guy Chouinard és Barry Jones megmagyarázták, miért is jelenti a pszichózis fokozott kockázatát az antipszichotikus kezelés. Az antipszichotikum blokkolja az agyban a D2 receptorok 70-90%-át, s mivel a dopamin nevű transzmitternek meghatározó szerepe van a pszichotikus tünetek kialakulásában, akutan jól hatnak e szerek. Ám az agy kompenzálni igyekszik az átmenetileg működésképtelenné váló receptorokat, és újakat "növeszt, vagy 30%-al többet. Amikor később elhagyják az antipszichotikumot, akkor a betegnek több D2 receptora lesz, mint kezelés előtt volt!
A két kutató konklúziója:
"A neuroleptikumok dopamin szuperérzékenységet idéznek elő, amely elvezet a mozgászavarokhoz és a pszichotikus tünetekhez. Ebből következik, hogy a visszaesésre való hajlamot nem a betegség természetes lefolyása eredményezi, hanem maga a kezelés ...és így a folytonos neuroleptikus kezelést is maga a neuroleptikus kezelés teszi szükségessé."

Vagyis a gyógyszerrel nem kezelt betegek nagy része nem esik vissza, míg az antipszichotikummal kezelteknek jó esélyük van arra, hogy sorozatos visszaeséssel krónikus beteggé váljanak.

A WHO vizsgálatok

1969-ben a WHO vizsgálatot tervezett a fejlett és a fejletlen országokban kezelt schizofrén betegek kezelési kimenetének összehasonlítására. Az eredmények ismét meglepőek voltak. A szegény országokban - Indiában, Nigériában és Kolumbiában- a betegek drámaian jobban gyógyultak 2-3 éves követés során, mint a fejlett országokban. Sokkal valószínűbben teljesen felépültek és visszaintegrálódtak a társadalomba, s egy csekély kisebbség vált krónikus beteggé. Öt éves követés során a szegény országokban a betegek 64% volt tünetmentessé és szociálisan jól funkcionálóvá, míg a fejlett országokban ez az arány 18% volt. A kutatók következtetése az volt, hogy a krónikus betegség legerősebb előrejelzője az volt, hogy a beteg fejlett országban él!
Az eredmények a pszichiátereket minden fejlett országban mellbe verte, és azt állították, hogy a WHO vizsgálatban szereplő szegény országbeli betegek bizonyára nem is voltak schizofrének, csak enyhébb esetek. A WHO válaszként a kritikákra 10 országban ismét lefolytatott egy kétéves követéses vizsgálatot, amelyben a nyugati diagnosztikus kritériumokat alkalmazták és csak első epizódú (először megbetegedett) schizofrén betegeket vizsgáltak. Az eredmények ugyanazt mutatták! A szegény országokban a betegek 63%-ban gyógyult, és harmada lett krónikus beteg, míg a fejlett országokban 37% gyógyult, és kétharmad lett krónikus beteg.
A WHO kutatói a különbség okait nem vizsgálták, de ezek tudhatók. A szegény országokban a betegek 16%-a kap rendszeresen antipszichotikus kezelést, míg a fejlett országokban 61%!

MRI (mágneses rezonanciás képalkotó eljárással végzett) vizsgálatok

Bár az MRI-t leginkább a schizofrénia okának kutatására használják a schizofrénia kutatásban, vannak, akik a neuroleptikumok hatására kíváncsiak. Kiderült, hogy az antipszichotikus kezelés agykérgi sorvadást és a kéreg alatti magvak megnövekedését idézi elő, amely viszont kapcsolatot mutat a súlyosabb schizofrén tünetekkel. Vagyis az MRI megmutatja, miért ront a betegek állapotán és betegség lefolyásán az antipszichotikus kezelés.

Visszaesés vizsgálatok

Mint említettük, az antipszichotikus kezelés mellett két érvet szoktak felhozni: hatásos az akut tünetek kezelésében és meggátolja a visszaesést. 1995-ben Gilbert 66 visszaesést vizsgáló elemzést vett metaanalízis alá. Megállapította, hogy a neuroleptikumot elhagyó betegek 53%-a 10 hónapon belül visszaesik, míg a gyógyszert továbbszedőknek csak 16%. Gilbert látszólag tehát igazolta az antipszichotikumok hatásosságát és szükségességét, és látszólag cáfolta azt, hogy a neuroleptikumok felelősek a betegség krónikussá alakulásáért. Azonban Gilbert elemzésében minden vizsgálat gyógyszermegvonásos vizsgálat volt, tehát a gyógyszert továbbszedőket hasonlították össze a gyógyszert abbahagyókkal. Az eredményeket összevetve azonban a következő kép rajzolódik ki: legkevesebb a visszaeső a gyógyszert soha nem szedők körében, gyakoribb a gyógyszert folyamatosan szedők körében, és leggyakoribb a gyógyszert elhagyók közt.
De még ez is megtévesztő.
A gyógyszermegvonásos vizsgálatokat azokon végzik, akik eredetileg jól reagáltak, de a betegek 30%-a nem is reagál. Akiket gyógyszerre állítanak és elbocsátanak, azoknak egyharmada 12 hónapon belül akkor is visszaesik, ha rendesen szedi a gyógyszert. Az adatok újraelemzése azt mutatja, hogy a gyógyszeren maradt betegek 40%-a esik vissza, nem pedig 16%!
Ráadásul a Gilbert által elemzett vizsgálatok szándékosan úgy tervezték, hogy fokozzák a visszaesési különbséget a gyógyszert továbbszedők és a gyógyszert elhagyok közt.
Amikor ugyanis Baldessarini a gyógyszert abbahagyókat "fokozatosan elhagyók"-ra és "hirtelen elhagyókra" osztotta, akkor kiderült, hogy akiktől hirtelen vonták meg a gyógyszert, azok háromszor valószínűbben estek vissza, mint azok, akik fokozatosan hagyták el a szert. (Ismert gyógyszeripari trükk illusztrálni, hogy a gyógyszer nélkül visszaesik a beteg, s ez igazolja az élethossziglani gyógyszerszedés szükségességét: a megvonás módja ugyanis önmagában háromszorosára növeli a visszaesés valószínűségét. Sz.G.). A lassan elhagyott gyógyszer esetén csak a betegek harmada esett vissza hat hónapon belül, s aki ezen túljutott, annál már a későbbi visszaesés kockázata jelentősen csökkent. A visszaeséses-megvonásos vizsgálatok látszólag azt igazolták, hogy a folyamatos gyógyszerelés a megfelelő védelem a visszaeséssel szemben. Ám tüzetesebb vizsgálat azt mutatja, hogy a gyógyszert folyamatosan szedő betegek 40%-a esik vissza, dacára a gyógyszernek, míg a gyógyszert fokozatosan elhagyóknak csak 33%-a!, Vagyis míg a gyógyszerszedés alatt vissza nem eső betegek 60%-a állítólag a szedett gyógyszer miatt nem esik vissza, addig a gyógyszer elhagyók 67%-a gyógyszermentesen sem esik vissza!

Nagyobb kár, mint haszon

Ez az áttekintés meglepő lehet, a kutatási adatok azonban egyértelműek. A kulcsfontosságú 1960-as évekbeli NIMH vizsgálat bizonyította, hogy az antipszichotikumok hatásosak az akut tünetek kezelésében, de tartós szedésük fokozza a visszaesés esélyét. Bockoven vizsgálata is azt igazolta, hogy a neuroleptikumokkal kezelt betegek sokkal valószínűben válnak krónikus beteggé. Carpenter, Mosher, és Rappaport vizsgálatai ugyanezt bizonyították. 1979-ben megszületett a magyarázata is e jelenségnek. A WHO két vizsgálatban is kimutatta, hogy a gyógyszert jóval ritkábban alkalmazó szegény országokban a betegség krónikussá válása jóval ritkább, a betegek gyógyulására sokkal nagyobb esély van. Az MRI vizsgálatok pedig bizonyították, hogy e szerek károsítják az agyat, fokozzák a pszichózishajlamot.
Így ezek az adatok meggyőzően bizonyítják, hogy a neuroleptikumok tartós alkalmazása megnöveli a krónikus beteggé válás valószínűségét. Ez a kimeneti lehetőség különösen problematikus, amikor figyelembe vesszük e gyógyszerek veszélyes mellékhatásainak széles skáláját: neuroleptikus malignus szindróma (lázzal, önkívülettel járó, halálhoz is vezethető súlyos mérgezéses állapot), Parkinson-szerű tünetek, tardiv diszkinézia (súlyos akaratlan és kezelhetetlen állandósult mozgászavarok). A neuroleptikumon tartott betegek ugyancsak joggal aggódhatnak a megvakulástól, a trombózistól, hőgutától, mellduzzadástól, nedvedző melltől, impotenciától, elhízástól, szexuális zavaroktól, vérképzőrendszeri betegségektől, kínzó bőrkiütésektől, epilepsziás rohamoktól, cukorbetegségtől és korai haláltól.
Összességében tehát a neuroleptikumok az 50 év alatt kárt okoztak.

Egy jobb modell: a neuroleptikumok szelektív alkalmazása

Az eddigiek alapján a cél a neuroleptikumok alkalmazásának csökkentése. Számos országban kifejlesztettek erre programokat. Svájcban Ciompi fejlesztette ki a Mosher Soteria Projektet, és 1992-ben demonstrálták, hogy a nagyon alacsony gyógyszeradaggal, vagy gyógyszer nélkül kezelt betegek messze jobban gyógyultak, mint a hagyományos kezelésben részesültek.
Svéd országban Cullberg arról számolt be, hogy az első epizódon átesett schizofrén betegek 55%-a jól van az első három év végéig követve, és a maradék is kompenzált állapotban van nagyon alacsony gyógyszeradag mellett.
Finnországban Lehtinen és mtsi. öt éven át folytatták azt a kísérleti modellt, amelyben az első három hétben nem alkalmaztak a betegeknél neuroleptikumot, csak azután, de csak akkor, ha elkerülhetetlen volt. A kísérleti csoport 37%-a így soha nem kapott gyógyszert, és a betegek 88%-a kettő-öt éves követés során egyszer sem került újra kórházba.
Ezek az eredmények messze felülmúlják a hagyományos gyógyszerelés eredményeit.

Az atipikus szerek: egy új kor hajnala?

Kétségtelen, ezek az eredmények a régi típusú antipszichotikumokra (Haloperidol, Hibernal) vonatkoznak. Az újakkal kapcsolatos hosszú távú eredmények még megírásra várnak.
Elvileg remélhetnénk, hogy az új szerek (Zyprexa, Seroquel, Risperdal, Geodon, Abilify, stb.) jobb eredményekre vezetnek.
Egyrészt széles körben ismert, hogy az új szerek klinikai vizsgálatait úgy tervezik, hogy az jöjjön ki, jobbak a régi szereknél. Ennek következtében nincs meggyőző adat arról, hogy e szerek tényleg jobbak volnának. Míg a tardiv diszkinézia veszélye valóban lecsökkent, új problémacsoport jelentkezett: az elhízás fokozott kockázata, hiperglikémia, cukorbetegség és hasnyálmirigy gyulladás. Így az új szerekkel kapcsolatban az az aggodalom, hogy e szerek anyagcserezavart okoznak és korai halálhoz vezetnek. Az új szerek ugyanúgy megnövelik a D2 receptorok számát, vagyis a pszichózishajlam itt is növekszik tartós szedésre.

Összefoglaló

Az adatok azt mutatják, hogy a schizofrén betegek tartós antipszichotikus kezelése rosszabb betegséglefolyást és kimenetet eredményez. A betegek 40%-a jobban lenne, ha soha nem kapott volna antipszichotikumot, vagy fokozatosan ideje korán elhagyták volna. Az enyhébb schizoaffektiv betegek és az enyhébb pszichozisban szenvedők körében ez az arány még magasabb.
Ez a következtetés azonban nem új. Jonathan Cole, a pszichofarmakológia egyik megalapítója, 25 évvel ezelőtt egy cikket közölt az American Journal of Psychiaty-ban a következő címmel: "A tartós antipszichotikus terápia: a kezelés rosszabb, mint a betegség?". Az adatok áttekintése után azt javasolta, minden betegnél meg kéne fontolni a gyógyszer leépítését és elhagyását.
Harding vizsgálata igazolta, hogy a fokozatos gyógyszerelhagyás a teljes felépülés útja. Vizsgálata szerint a betegek harmada harminc évvel később is teljesen egészséges volt. Egy közös volt bennük: mind már régen fokozatosan elhagyták a gyógyszert. Harding arra következtetett, hogy az egy mítosz csupán, hogy a betegeket élethossziglan gyógyszeren kell tartani, ez egy egészen kis számú betegre érvényes szabály csupán. Mindezek ellenére, a pszichiátriában ma nem folyik vita arról, hogy be kéne vezetni ezt a szelektív és korlátozott alkalmazást, éppen ellenkezőleg. A pszichiátria abba az irányba halad, hogy soha nem látott méretű betegtömegnek írják fel a gyógyszert, sőt, most már nem csak a betegeknek, hanem azoknak is, akiknél csak a "kockázata" áll fenn, hogy schizofrénia alakul ki.
Míg az antipszichotikumok alkalmazásnak kiterjesztése nyilvánvaló anyagi érdekeket szolgál, ez a kezelés bizonyosan sokaknak árt.

Tetszett a cikk? Iratkozzon fel hírlevelemre, s kéthetente tájékoztatást kap az új hírekről, cikkekről:


Feliratkozás hírlevélre

Kommentár:
Meglepődünk? Nem lepődünk meg. Jó harminc éve tudható, hogy az antipszichotikus kezelés többet árt, mint használ. Ráadásul van alternatíva, amelyben a betegek jobban gyógyulnak. Példa erre a tanulmányban idézett gyógyszermentes kísérletek. Több vizsgálatot ismerünk, ahol omega-3 adagolásával az antipszichotikum elhagyható vagy jelentősen csökkenthető volt.
De azért a cikken felbuzdulva senki ne dobja el gyógyszerét! A dolog nyilván nem ilyen egyszerű.
A pszichiátriára szükségünk van. De olyan pszichiátriára van szükségünk, amely a betegek érdekeit tartja szem előtt. Ma a betegek érdeke sokszor csupán hivatkozási alap. E tanulmány nyilvánvalóan bemutatja, hogy évtizedek óta tudható, hogy százezrek azért haltak korai halált, szenvednek súlyos mellékhatásoktól, töltik életüket zárt osztályon, mert a pszichiátriai kezelés jó esetben a gyógyszeripar által kifundált tévhiteken alapul, rosszabb esetben nyers anyagi érdekek döntik el a kezelés módját. A pszichiátriának (de általában az orvoslásnak is) szembe kéne néznie azzal a ténnyel, hogy a vizsgálatok egy része hamisított (e tanulmány is utal némely apró, de lényeges torzuláshoz vezető hamisításra, de Depresszióipar könyvemben és a szájton ennél jóval több adat is található), és hogy a gyógyszeripar kíméletlenül csak az eladás növelésére tör, és ennek érdekében manipulálja a pszichiátereket. Az a tény, hogy a pszichiátria, mint intézmény (s nem az egyes pszichiáterek) nem hajlandó vitatkozni, meghallgatni az ellenérveket, bizonyítja, hogy a pszichiátria nem tudomány. Egy tudomány sem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne vitatkozzon, mert ekkor megszűnik tudományként létezni, és átalakul ideológiává vagy vallássá. A mai pszichiátria ideológia, amely önigazoló, ellentmondást nem tűr.
Az új, un. atipikus antipszichotikumokkal valóban új korszak köszöntött be. De ez nem a "kevésbé veszélyes" gyógyszerek korszaka. A Zyprexáról már írtam. De általában, az atipikus szereknek más típusú, de hasonlóan súlyos mellékhatásaik vannak, a cikkben említetteken kívül a szívizomgyulladás, szívizomelhalás, fehérvérsejtszám csökkenés, hirtelen halál. Az ugynevezett extrapiramidális (akaratlan) mozgástünetek, mint tardiv diszkinézia állítólag ritkább e szereknél. Azonban ez nem bizonyított, ugyanis a korábbi szereknél is sokára derült ki. E szerek némelyike pár éves, nincs elég tapasztalat, hogy kimondhassuk e tekintetben veszélytelenségüket.
Az új korszak fő jellemzője nem is a mellékhatások kevésbé veszélyes volta, hanem az, hogy a gátlástalan gyógyszeripar és a vele szövetkező egyes pszichiáter kutatók az új antipszichotikumokat már egyre kiterjedtebb körben látják alkalmazhatónak. Bár a szerek nincsenek törzskönyvezve gyermekeknél való alkalmazásra, nem is kutatják a gyermekekre gyakorolt hatását, mégis egyre szélesebb körben alkalmazzák mindenféle kórképben. Hol azért, mert fokozza az étvágyat, hol azért, mert elterjedt, hogy hiperaktivitásban hatásos, hol azért, mert álmosít. 2000 és 2004 között 45 dokumentált gyermekhalál következett be antipszichotikumok indokolatlan alkalmazásából, és 1328 súlyos, olykor életveszélyes mellékhatás. Mivel tudjuk, hogy a mellékhatás jelentés aránya a valódi történésekhez képest 1-10%-os, az ilyen adatokat mindig 10-100-al kell megszorozni. Az antipszichotikumok off-label (nem törzskönyvezett) alkalmazása terjed más korcsoportokban is. Időseknél mindenféle időskori problémára felírják, legalábbis az amerikai sajtó már erről számol be. Hamisított vizsgálatok alapján törzskönyvezték bipoláris betegségben is, és ismerve a pszichiátriai tudománytalan (objektív mérésekkel alá nem támasztható), szubjektív (a beteg kikérdezésére épülő) diagnosztikus módszereit, a bipoláris betegek száma rohamosan nő. Mert a szubjektív diagnózisalkotás miatt azt lát a pszichiáter, amit látni akar. Egyre több, még csak pszichózisban sem szenvedő ember kap tehát ezekből a méreg drága, de halálos gyógyszerekből - mit sem sejtve, hogy hamis a diagnózisa és hamis az a tudományos eredmény is, amire hivatkozva felírják neki a gyógyszert. Felelős nem lesz, egészségrontásért, halált okozó gondatlanságért nem szokás a "protokollt betartó" szakembert előállítani. Mint ahogy az alig pár évtizede dúló lobotómia (indokolatlan homloklebeny műtétek) járványért sem vontak soha senkit felelőssé. A "tudomány mai állása" mindig a hivatkozási alap. De mint látjuk, pl. e tanulmányban is, a tudomány mai állása már ma is az, hogy harminc-negyven éve indokolatlanul tesznek embereket tönkre. A cikket a szakirodalmi nyilvántartás szerint a megjelenése óta eltelt 3 évben négyen, azaz négyen idézték. A tudomány mai állása tehát más, mint a pszichiátria mai álláspontja. Mind a négy tanulmány a gyógyszerek túlalkalmazásáról vagy hatástalanságáról szól. Sajnálatos módon a pszichiátria csak a módszereit igazoló cikkeket olvassa. Küldje el ezt a cikket pszichiáterének! Hogy mostantól ne mondhassa, "nem tudtam".



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!