Feliratkozás hírlevélre

Youssef, HA; Youssef, FA: Itt az ideje száműzni az elektrosokk-kezelést a modern pszichiátriából.

Forrás:Youssef, HA; Youssef, FA: Time to Abandon Electroconvulsion as a Treatment in Modern Psychiatry. Advances In Therapy, 1999, 16(1): 29-38.
Fordította: Hajdók Ildikó

Kivonat

Ez a tanulmány az elektrosokk-terápia (ECT) alkalmazásának elterjedését vizsgálja a pszichiátriában. Az ECT története máig vita tárgya, hiszen bevezetését nem igazolták tudományos bizonyítékok, és az orvosi kezelésként történő alkalmazása szempontjából az volt a döntő, hogy nem létezett más, megfelelő terápia a pszichiátriai betegségekre. Ezen felül felülvizsgálatra kerülnek azok a bizonyítékok, amik alapján az ECT-t javasolják pszichiátriai kezelésként. Úgy gondoljuk, az ECT egy tudománytalan kezelés, a régi pszichiátria hatalmi szimbóluma. A modern pszichiátria praxisában az ECT-re, mint kezelési módozatra nincs szükség.

BEVEZETÉS

Berrios (1) feljegyezte az elektrosokk-terápia (ECT) teljes történetét. Véleményünk szerint az ECT kezelési eljárásként történő alkalmazásában nem annyira a tudományos bizonyítékok minősége volt döntő, hanem sokkal inkább az a - XIX. és XX. századi - társadalmi környezet, amelyben ez az eszköz megjelent.
Az orvosi szakirodalom nyilvánvaló temetője azoknak a hiányosan tesztelt eljárásoknak, amelyek - pillanatnyi dicsőség után - szégyenletes halált haltak. Egas Moniz a frontális homloklebeny lobotómiáért [a homloklebeny sebészi elválasztása az agy többi részétől- szerk. megj.] orvosi Nobel díjat kapott: azoknak a betegeknek szánta, akiknél az ECT csődöt mondott. Ezek a terápiás módszerek alapvetően tapasztalati jellegűek, ezen kívül nem létezik elfogadható magyarázat arra nézve, hogy miért is kéne működniük; következésképp - az elektrosokk kivételével - a pszichiáterek felhagytak a sokkterápia minden formájával [Korábban sokkot idéztek még elő kámforral, inzulinnal, stb. - szerk. megj.].
Az ECT alkalmazhatóságának elsődleges alapját a "klinikai tapasztalatról" szóló homályos kimutatások adták. Az antipszichotikumok és az antidepresszánsok bevezetése óta kétségtelenül lecsökkent az ECT-nek alávetett páciensek száma, de azért még mindig akad néhány pszichiáter, aki ezt az eszközt veti be végső fegyverként. Támogatói a több tapasztalatra és a fejlettebb technológiára hivatkozva próbálják megőrizni az ECT használatának becsületét; állításuk szerint az ECT klinikai "tapasztalatokkal" bizonyította értékét. Thomas Szasz azt írta, hogy az elektromosság, mint kezelési forma "alapja erőszak és csalás, és csak az 'orvosi igények' igazolják használatát". Így folytatta: "Hitetetlenül magas árat fizetünk ezért az elméletgyártásért." "Kettős áldozatot követel: a páciens emberi mivoltát, a pszichiáter pedig tudományos gondolkodását és erkölcsiségét áldozza fel." Páran az ECT-kezelésen átesettek közül úgy gondolják, ez az eljárás gyógyította meg őket; ez a tény is jól mutatja, mennyire elenyésző kontrollal rendelkeznek ezek az emberek az életük felett, hiszen már egy áramütés is megszabadítja őket minden felelősségüktől.
Amikor különböző csoportok nyomására az ECT a pszichiátria egyik érzelem-fűtötte kérdésévé vált, az Egyesült Államokban több törvényjavaslatot is előterjesztettek e tárgyban. Tudományos társaságok és testületek, például az Amerikai Pszichiátriai Társaság (American Psychiatric Association) munkacsoportja (3) és a Királyi Elmegyógyászati Akadémia (Royal College of Psychiatrists) előterjesztései (4-6) próbálták vizsgálni a kérdést és felmérni az ECT-használatot. Mindezen erőfeszítések ellenére, az elektrosokk-terápia ellentmondásos a jelenben és a jövőben egyaránt.

SOKK- ÉS TERRORTERÁPIA

A terror, a megrémítés ősidőktől fogva az elmezavar egyik kezelési formája, és még a 19. században is találunk példát rá: az elmebeteget hideg vízbe merítették hogy az eljövendő, elkerülhetetlen halállal terrorizálják.
Sakel (8) bécsi kábítószer-függőknek inzulint adott nyugtatóként, és véletlen túladagolások alkalmával megfigyelte, hogy a túl magas dózis kómába vagy epilepsziás görcsbe taszítja pácienst. Egyik nem tudományos elmélkedési kitörésében ezt írta: "A függőkkel kezdtem. Javulást figyeltem meg a komolyabb epilepsziás görcsök után… Azok a páciensek, akik előzőleg izgatottak és ingerlékenyek voltak, hirtelen elégedetté és nyugodttá váltak a sokk után… Sikereim a függők és neurotikusok kezelésében arra bátorítottak, hogy ezt az eljárást alkalmazzam skizofrénia vagy súlyos elmezavar esetében is."
Meduna kámfor által gerjesztett rángógörcsöket alkalmazott a pszichiátriai betegeknél egy magyar állami elmegyógyintézetben, miután felettese, Nyírő Gyula sikertelenül kísérletezett epilepsziások vérének beinjekciózásával a skizofrénia kezelésére. Meduna a későbbiekben Cardiazol -indukálta sokkot használt. Meduna és Nyírő görcs-terápiájának alapja egy feltételezett epilepszia - skizofrénia ellentét volt. Meduna később elvetette a skizofréniáról és az epilepsziáról szóló elméletét és ezt írta: "Erőszakos harcot indítottunk… mivel jelen pillanatban nem tudunk mást tenni, minthogy a szervezetre mért sokkal próbáljuk megtörni a skizofréniához vezető ártalmas folyamatok sorát."
A kor pszichiáterei, akik ezt a fajta sokk-terápiát alkalmazták, hittek abban, hogy az így előidézett félelem és rettegés terápiás hatású, mivel a "rémület érzése" és az azt követő pentetrazol, triazol, picrotoxin vagy ammónium-klorid injekciók alapvetően megváltoztatták pácienst. (10)

ELEKTROMOSSÁG-TERÁPIA

Bőséges szakirodalom áll a rendelkezésünkre az elektromosság terápiás eszközként való alkalmazásáról, valamint az epilepsziások elektromos áramütéssel történő kezeléséről. (11) Az ősi Rómában Scriborus Largus egy elektromos angolna bevetésével próbálta kezelni a császár fejfájását. Egy XVI. századi katolikus hittérítő beszámolója szerint az abesszíniaiak hasonló eljárást alkalmaztak, hogy "kiűzzék a gonoszt az emberi testből". Aldini 1804-ben galván-áramot vezetett át két melankóliában szenvedő páciense agyán. 1872-ben, Clifford Allbutt Angliában szintén a fejbe vezetett elektromos áramot alkalmazta mániás betegségek, dementia, és melankólia kezelésében.
1938-ban Ugo Cerletti engedélyt kapott, hogy vágóhídon leölésre váró disznókon végezzen kísérleteket az elektromossággal. "Ha nem lett volna ez a váratlan és szerencsés körülmény, azaz a disznók ál-lemészárlása," írta "az elektrosokk sohasem született volna meg." (12) Cerletti azzal már nem törődött, hogy engedélyt szerezzen az első emberi kísérletekhez. Első emberi alanya egy skizofréniás beteg volt, aki az első áramütés után így kiáltott: "Non una seconda! Mortifere." (Többet ne, ez halálos!) Cerletti mindennek ellenére folytatta a kezelést: nagyobb feszültséget alkalmazott hosszabb ideig. Így született meg az elektrosokk-terápia. Cerletti beismerte, hogy kezdetben maga is megrémült, és úgy gondolta, az ECT-t meg kell szüntetni, ám aztán elkezdte válogatás használni.
1942-ben Cerletti és kollegája Bini javaslatára vezették be a "megsemmisítés" módszerét, amely során a pácienst több napon át kezelték egy sor ECT-vel, naponta többször is. Állításuk szerint jó eredményeket értek el a megszállottság, a paranoia, valamint a pszichogén depresszió esetében. Igazság szerint Cerletti semmi újdonságot nem fedezett fel, hiszen az elektromosság és a görcsök hatása rég ismert volt. Mivel nem volt tudós, azt hitte, új csodaszert talált, hiszen sikereket ért el vele különböző betegségek kezelésében (toxémia, előrehaladott paralízis, Parkinson-kór, asztma, sclerosis multiplex, rühös viszketés, kopaszodás, pikkelysömör). (12) Cerletti 1963-ban bekövetkezett haláláig, sem ő, sem kortársai nem értették meg, hogyan is működik az ECT. A tisztánlátás és megértés hiánya mind a mai napig jellemzi az ECT örököseit.
Ma már nem Hajdan inzulinkómával és pentetrazol-indukált görcsökkel kezeltek skizofréniásokat, de ma már az ECT nem tekinthető a skizofrénia kezelésének [Ettől azonban még mindig alkalmazzák. - szerk. megj]. Nézzünk szembe a tényekkel: a sokkterápiák úttörői semmivel sem járultak hozzá a mentális betegségek megismeréséhez, melyeket a mai, kortárs pszichiáterek tudományos alapon próbálnak megérteni és kezelni.

ELEKTROMOSSÁG, RÁNGÓGÖRCS, A TEST ÉS AZ AGY

A pártfogói szerint az ECT egy viszonylag egyszerű eljárás. Elektródákat rögzítenek az alany fejére: bilaterális, kétoldalú ECT esetében a két halántékra, unilaterális, egyoldalú ECT esetében a fej ugyanazon oldalára, a fej elejére és hátuljára illesztik a drótokat. Egy másodpercig 70-150 volt feszültségű és 500-900 milliamper áramerősségű áramot vezetnek át az agyon. Ez az energiamennyiség egy 100 wattos égő meggyújtásához elegendő, míg ugyanez a mennyiség egy emberi szervezetben mesterségesen előidézett epileptikus görcsöt eredményez. A módosított ECT-t a korai konvulzív terápia fejlesztéseként vezették be, azzal a céllal, hogy az eljárásból kiiktassák a félelmet és a rémületet. A módosított ECT esetében a páciens izomlazítót kap és a kezelést altatásban végzik, melynek következtében a beteg félelemérzete csökken, és nem érez semmit. Elvileg. A gyakorlatban azonban a kezeltek 39%-a rémisztőként írta le a kezelés. (13) Ezeket a mesterségesen előidézett görcsöket több fiziológiai esemény kíséri, például EEG elváltozások, megnövekedett agyi vér-keringés, lassú szívverés (bradycardia), és az ezt követő szívdobogás (tachycardia), magas vérnyomás (hypertension) és lüktető fejfájás. Sok páciens időszakos vagy elhúzódó emlékezet-kiesésről számolt be, ami az akut agyi szindrómának a jele.
Már az ECT történetének korai szakaszától ismert, hogy az inzulin-kóma vagy a pentetrazol-görcsök agyi károsodást okozhatnak (14). Bini komoly és széleskörű agyi károsodásról számolt be az elektrosokkal kezelt állat-kísérletei alkalmával. (15) Az EEG tanulmányokban az ECT-t követő, hetekig tartó - sőt, ritka esetekben tovább is elhúzódó - általános lelassulásról [kóros agyi folyamat jele - szerk. megj.] olvasunk. (16) Calloway és Dolan a frontális lebeny sorvadásának lehetőségét hangsúlyozta a korábban ECT-vel kezeltek páciensek esetében. (17) Az elektrosokk-terápia utáni memória-kiesés néhány páciensnél tartós is lehet. (18) Fink, az ECT egyik védelmezője úgy érvel, hogy az ECT előidézte amnézia és az organikus agyi szindróma kockázata "elhanyagolható" (19), és hiperoxigenizációval, egyoldalú ECT alkalmazásával a nemdomináns [jobb oldali] agyféltekei oldalon, valamint minimális áramütés használatával tovább csökkenthető. (20) Korábban ugyanő arra mutatott rá, hogy az ECT-t követő amnézia és organikus agyi szindróma veszélye egyáltalán "nem elhanyagolható". Az ECT hívei szerint a módosított kezelés a hibás a hatékonyság csökkenésében. (21) Az Egyesült Államokban az egyoldalú ECT alkalmazásának kérdése jól tükrözi a társadalmi különbségeket. Massachusettsben 1980-ban kétoldalú ECT-t vetettek be a közkórházakban fekvő páciensek 90%-ánál, míg a magánkórházakban fekvő páciensek esetében ez az arány csupán 39% volt. (22)
Templer az ECT okozta agykárosodást a boksszal hasonlította össze. Ezt írta: "nem az ECT az egyetlen olyan terület, ahol az emberi agyban végbemenő változásokat tagadni próbálják, illetőleg csekély elváltozásokra, kis számú esetre vagy a múlt hibájára hivatkozva igyekeznek szépíteni a valós helyzeten." (23)
Az ECT hatásáról egyéb testi funkciók és megbetegedések vonatkozásában már jóval kevesebb tudományos kutatás áll rendelkezésünkre. Az állatkísérletek eddigi eredményei fontosak lehetnek a pszichoimmunológia szempontjából, amely a pszichiátria által leginkább elhanyagolt területe az orvostudománynak. Bár az állatmodellről az emberi szervezetre áttérni meglehetően bonyolult, ezek az állati modellek sokszor jól szemléltetik a betegségek kezdetekor fellépő változók sorát. Az elektromos stressznek kitett patkányok szervezetében jelentősen lecsökkent az immunválasz intenzitása, amit nem lehet a mellékvesék megnövekedett kortizoltermelésével [stresszhormon, gátolja az immunválaszt szerk. megj.] indokolni. Még azoknál a patkányoknál is megfigyeltek elektromos sokkot követő immunválasz csökkenést, melyeknek mellékveséjét korábban eltávolították (24); további tanulmányok pedig immunológiai elváltozásokat mutattak ki az állatokon végzett elektrosokk után.

AZ ECT A SKIZOFRÉNIÁBAN: KEZELÉSEK ÉS VISSZAÉLÉSEK

Egyáltalán nem voltak széles körben elfogadottak azok a kezdeti kijelentések, amelyek szerint a kardiazol prpvokálta epilepsziás rohamok és az inzulin-kóma sikeresen kezelné a skizofréniát. Néhány kutató állította, hogy ezek a beavatkozások rosszabb eredményt hoztak, mintha a beteget egyáltalán nem is kezelték volna. (26)
Több mint 50 évig használták a pszichiáterek az elektrosokk-terápiát a skizofréniára, bár semmiféle bizonyíték sincs arra nézve, hogy az ECT megváltoztatná a skizofréniás folyamatot. (27) Az 1950-es években az ECT-vel kapcsolatban arról számoltak be, hogy semmivel sem eredményesebb, mint a kórházi kezelés vagy az altatás önmagában. (29) Az 1960-as évek elejétől már leáldozóban volt a skizofrénia-kezelés ECT-érája, mivel - a páciensek beszámolóiból és a módszert ellenző csoportok nyomására - fény derült több visszaélésre is. Ennek ellenére, 1967-ben Cotter 130 olyan vietnámi skizofréniás férfit kezelt ECT-vel akik megtagadták, hogy egy pszichiátriai kórházban az együttműködést. A dózisuk heti három sokk volt, és a pszichiáter csupán tüneti javulásról tudott beszámolni. (30) Cotter úgy foglalta össze, hogy "az eredmény valószínűleg a páciensek ECT-től való félelmének és ellenszenvének tudható be", de ugyanő a későbbiekben mégis azt állította, hogy "elértük a célunkat: sikerült ezeket a pácienseket rábírni az együttműködésre." (30).
A legtöbb kortárs pszichiáter helytelennek tartja az ECT használatát a skizofrénia kezelésében, de akadnak néhányan, akik szerint az elektrosokk-terápia egyéb kezelésékkel azonos eredményességű ennél a betegségnél. (31)

ECT és depresszió

Az 1960-as években az elektrosokk-terápia támogatói nem tudtak semmiféle bizonyítékot felmutatni az ECT hatékonyságára a skizofrénia kezelésében, mindazonáltal szentül meg voltak győződve arról, hogy az elektromosság és a görcsök eredményesen kezelik az elmebetegségeket, valamint harciasan védték az ECT használatát depresszió esetében is. Érvelésüket különböző amerikai (32) és brit (33) tanulmányokra alapozták.
Az amerikai vizsgálatban három különböző kórházban vizsgáltak 32 pácienst. Az A és a C kórházban az ECT hatásfoka megegyezett az imipraminéval [korai antidepresszáns, pl. Melipramin - szerk. megj.], a B és a C kórházban az ECT eredményessége egyenlő volt a placebo-hatással. Az így kapott eredmény alapján állították, hogy az elektrosokk-terápia általánosan hatékony depresszió esetében, függetlenül annak fajtájától, hiszen a depressziós betegek 70-80%-a javulást mutatott. De mindemellett a tanulmány 69%-os javulást mutatott ki 8 heti placebo-kezelés után is. És valóban, Lowinger és Dobie szerint 70-80%-os javulási arány várható már önmagában a placebótól is. (34)
A brit tanulmányban (33) kórházban ápolt betegeket osztottak négy csoportra a kezelési forma (elektrosokk-terápia, fenelzin /Nardil/, imipramin /Melipramin/ és placebo) szerint. Az ötödik hét végére a férfi betegek között nem volt kimutatható különbség, sőt, több placebót kapó beteget bocsátottak el a kórházból, mint elektrosokk-kezeltet. Skrabanek (35) ezzel a - legtöbbet idézett - tanulmánnyal kapcsolatban megjegyezte: "Kíváncsi lennék, hány pszichiáter olvasta el végig ezeket a tanulmányokat, és nem elégedett meg csak az absztrakttal." [Bevett gyakorlat, hogy sokan csak a cikkek rövid kivonatát olvassák el, amely olykor - nem véletlen - az ellenkezőjét sugallja, mint a teljes cikk - szerk. megj.]
A korábban már említett Királyi Elmegyógyászati Akadémia nyilatkozata egy - a depresszió-kezelésben történt ECT-visszaélésekkel kapcsolatos - jelentésre reagált. A nyilatkozat kijelentette, hogy az ECT hatékony a depressziós megbetegedések esetében. Állításuk szerint létezik a "depressziós betegeknél" egy sokatmondó, ha nem is egyértelmű bizonyíték arra nézve, hogy a rángógörcs a terápiás hatás nélkülözhetetlen része.
Az 1970-es évek végére és az 1980-as évekre is jellemző volt ez a fajta bizonytalanság, és mivel további kutatásokra volt szükség, hét ellenőrzött vizsgálatot folytattak le Nagy-Britanniában.
Lambourn és Gill (37) szimulált [a beteg csak azt hitte, ECT kezelést kapott, valójában csak elaltatták - szerk. megj.] és valódi féloldali elektrosokk-terápiát alkalmazott depressziós betegeken: nem találtak jelentős különbséget a kettő között. Freeman és társai (38) 20 betegnél használtak ECT-t és csak 6 esetben kaptak kielégítő választ; a 20 fős kontroll-csoportban a páciensek a hat ECT-kezelésből az első kettőt színlelt ECT-ként kapták: itt két beteg adott kielégítő választ. (38) A Northwick Park Vizsgálat nem mutatott különbséget a valós és a szimulált ECT között. (39) Gangadhar és munkatársai (40) ECT-t és a placebót vetettek össze szimulált elektrosokk-terápiával és imipramin-terápiával. A több, mint hat hónapos követéses vizsgálatuk megállapította, hogy mindkét kezelés egyformán jelentős javulást eredményezett.[muszáj megjegyezni, hogy az antidepresszánskezelés hatástalan kezelés, így az "azonos hatékonyság" valójában azonos hatástalanságot bizonyít csupán - szerk. megj.]
Egy kettős-vak [sem a beteg, sem az eredményt értékelő nem tudja, ki kapott valódi és ki szimulált ECT-t - szerk. megj.], ellenőrzött vizsgálatban West (41) azt mutatta ki, hogy a valós ECT hatékonyabb, mint a színlelt elektrosokk, de az nem világos, hogyan tudott egyetlen szerző kettős-vak eljárást végezni.
Brandon és mások (42) mind a szimulált, mint a valós ECT használatánál a depresszió bizonyítottan jelentős javulását mutatták ki. Fontosabb részlete a vizsgálatnak, hogy a negyedik hét elektrosokk-terápia végére, a konzulensek nem tudták megállapítani, ki kapta a valós és ki a színlelt kezelést. A valós ECT-hez képesti kezdeti különbségek a 12. és a 28. hétre eltűntek. Végezetül: Gregory és munkatársai (43) színlelt ECT-t hasonlítottak össze aktuális féloldali vagy kétoldali elektrosokkal. A valós ECT ugyan gyorsabb javulást hozott, de 1, 3 és 6 hónappal a vizsgálat után már nem volt nyilvánvaló különbség a kezelések között. A betegeknek csak 64%-a fejezte be a vizsgálatot, 16%-uk kimaradt a kétoldali ECT-ből és 17%-uk a színlelt ECT-ből.
A West és a Northwick Park vizsgálatokból kiderül, hogy csak a téveszmés depresszió reagált jobban a valós ECT-re, és ezt az álláspontot az elektrosokk-terápia mai támogatói is osztják. Spiker és mások tanulmánya bizonyította, hogy a téveszmés depresszió esetében az amitriptilin és a perfenazin legalább olyan hatékonyak, mint az elektrosokk. Ernest Hemingway - a depressziójára kapott elektrosokk-kezelések után, és kevéssel az öngyilkossága előtt - ezt mondta: "Mi értelme volt szétrombolni a fejem és kitörölni az emlékeimet, ezek voltak az én tőkém, és most teljesen csődbe mentem." Az életrajzírója megjegyezte: "briliáns egy kezelés volt, kár, hogy a páciens belehalt." (45)

AZ ECT AZ ÖNGYILKOSSÁG-MEGELŐZÉSBEN

Habár nem létezik elfogadható elmélet arra vonatkozóan, hogyan is működik, Avery és Winokur (46) öngyilkosság-megelőző terápiának tekinti az ECT-t; teszik ezt annak ellenére, hogy Fernando és Storm (47) vizsgálatukban nem találtak számottevő különbséget az ECT-vel kezelt és a nem kezelt betegek öngyilkossági arányai között. Babigian és Guttmacher (48) azt találta, hogy a kórházi kezelés után rövid idővel az elektrosokkal betegek halálozási kockázata magasabb a nem kezeltekénél. Saját tanulmányunkban (49) harminc, 1980 és 1989 között elkövetett írországi öngyilkosságot vizsgáltunk: 22 páciens (73%) átlagban 5,6 elektrosokkot kapott az öngyilkosságot megelőzően. Magyarázatunk szerint "az ECT a páciensben a halál egy múlandó formáját idézi elő, ami esetleg kielégítheti a beteg tudatalatti vágyát, de semmiképpen sincs preventív hatása az öngyilkosságra, épp ellenkezőleg, növeli a jövőbeli öngyilkosság kockázatát." (49) Ma sok pszichiáter osztozik nézetünkben, miszerint az ECT, mint öngyilkosság-megelőző módszer nem maradhat fenn.

A PSZICHIÁTER DILEMMÁJA: HASZNÁLJON-E VAGY SEM ELEKTROSOKKOT

Néhány pszichiáter az ECT használatát a következővel igazolja: "általa humanista alapon lehet ellenőrzés alá vonni az emberi viselkedést", akár a páciens és a családja kívánsága ellenére is. (50) Even Fink elismeri hogy az elektrosokkal való visszaélések lajstroma elkeserítő, de szerinte nem a készülék a bűnös, hanem a visszaélést elkövető pszichiáterek. (51) A British Journal of Psychiatry szerkesztője "embertelennek" ítélte az ECT alkalmazását a beteg vagy a családtagok beleegyezése nélkül, holott, ahogy ezt Pippard és Ellam bebizonyította, ez igen elterjedt gyakorlat Nagy Britanniában.
Nemrég a Nagy Britanniában végzett elektrosokk-terápia alkalmazását a Lancet szerkesztő munkatársa úgy jellemezte: "mélyen nyugtalanító", és ekként kommentálta: "nem az elektrosokk szégyeníti meg a pszichiátriát, a pszichiátria hoz szégyent az elektrosokkra." (53) Minden törekvés ellenére, hogy a kezelés becsületét megőrizzék, Nagy Britanniában és világszerte a legtöbb közkórházban a gyakorlat szerint szakorvos írja elő az elektrosokkot, és egy gyakornok végzi el. Ezzel a módszerrel az intézményes pszichiátria megőrizheti hitét az elektromosság terápiás eredményességében, és megelőzik azt, hogy gyakornokok klinikusként gondolkodjanak.
Levenson és Willett (54) úgy magyarázza ezt, hogy az ECT-t használó terapeuta számára ez a terápia egy megsemmísitő merénylet, amelyben visszatükröződhet a terapeuta agresszíója és szeretete közti tudattalan konfliktus.
Azok a tanulmányok, amik a pszichiáterek elektrosokk-terápiához való viszonyulását elemezték, markáns egyet nem értést találtak az eljárás értékelésének tekintetében. (55, 56) Thompson és mások (57) kutatása szerint az USA-ban az ECT-használat 46%-kal csökkent 1975 és 1980 között, de nem mutatott ki jelentős változást 1980 és 1986 között. Igaz, az amerikai pszichiáterek kevesebb, mint 8%-a használ elektrosokk-terápiát. (58) Egy nemrégiben elkészült tanulmány (59) szerint az ECT-t használó pszichiáterek között a nembeli arány is igen eltérő: három, elektrosokkot felíró férfi orvosra csak egy női - ECT-t alkalmazó - pszichiáter jut. (59) A szakmában egyenletesen növekszik a női pszichiáterek aránya, és ha a nemek közti használatbéli különbség továbbra is megmarad, ez a tény is közelebb hozhatja az elektrosokk-terápia végét.

KÖVETKEZTETÉS

1938-ban az elektrosokk-terápia bevezetésekor a pszichiátria készen állt egy új kezelési forma befogadására. A pszichofarmakológia kétféleképp közelítette meg a mentális rendellenességek kórfejlődését: azoknak az orvosságoknak a mechanizmusát vizsgálta, amelyek javítanak a rendellenességen, vagy olyan gyógyszerek hatását elemezte, amelyek csökkentik vagy utánozzák a rendellenességet. Az ECT esetében mindkét megközelítés sikertelennek bizonyult. A kémiai, vagy elektromosan előidézett görcsöknek mély, de rövid távú hatása van az agyi működésre, azaz akut organikus agyi szindróma lép fel. Az agyat ért sokk okozhat megnövekedett dopamin, kortizol és kortikotropin szintet, akár a görcsök után 1-2 órát követően. Ám ezek csak ál-tudományos felfedezések, hiszen nincs bizonyítékunk arra, hogy ezek a biokémiai elváltozások konkrétan vagy jelentősen befolyásolnák a kezelés alapjául szolgáló depressziót vagy más egyéb pszichózist.
A sokkterápia legkorábbi használatától kezdve elismerték, hogy a kezelés nem specifikus jellegű és leginkább csak lerövidíti a pszichiátriai betegség időtartamát, semmint a javítaná a kimenetelét.(60) Primitív és nem kidolgozott az az ősrégi hiten alapuló sokkterápia, miszerint a pácienst az egészséges életbe kell "visszasokkolni",. A múlt nem bizonyított kezelései következtében állították sokáig, hogy az ECT bizonyította eredményességét, bár soha nem született elfogadható elmélet arról, hogyan is működik az eljárás; éppúgy, mint az érvágás esetében: hatékonynak tartották, egészen addig, míg rá nem döbbentek, hatástalanságára, és elhagyták az alkalmazását. A skizofrénia esetében az inzulin-kómát, a kardiazol-sokkot és az elektrosokk-terápiát is alkalmazták, de végül ezeket is elvetették. Az, hogy az ECT megmaradt választható lehetőségként más pszichotikus megbetegedések esetében, túlmutat az orvosi, és a józan észen.

Ha valaki türannoszi elveket alkalmazva elektromos áramot vezet át egy testen, kínzásról beszélünk, de ha köz- és magán-kórházak hivatásos pszichiáterei vezetnek át elektromos áramot egy ember agyán, az már terápia. A gép átalakítása a memória-veszteség csökkentése céljából, az izomlazítók és az altatás alkalmazása a görcsök okozta fájdalom csökkentésére csak még inkább embertelenné teszi az ECT használóit.

Ha legalább az ECT valamelyest biztonságos lenne, de hát egyáltalán nem az, és a gyógyszeres kezelésnél nem mutatkozott hatékonyabbnak. Az ECT története, a visszaélések, és az ebből fakadó tömeges fellépések eredményeképp egyre csökken a használata.

Vajon az elektrosokk egy valóban szükséges kezelési módszer a pszichiátriában? A válasz: egyáltalán nem. Az USA-ban a pszichiáterek 92%-a nem használ elektrosokkot, annak ellenére, hogy létezik egy folyóirat, amit teljes egészében annak szenteltek, hogy a módszer tudományos megbecsülését kivívják. Az ECT jelenleg is egy ellentmondásos kezelési mód, és a jövőben is az lesz, a szégyen-övezte tudomány egyik példája. És habár körülbelül 60 éve igyekeznek megvédeni a kezelés tisztességét, az ECT a mai napig a pszichiátria nagyra becsült uralmi szimbóluma. Az elektrosokk-terápia pártolásával az új pszichiátria leleplezi kötődését a régi pszichiátriához, egyúttal szentesíti a beteg agyába történő durva beavatkozást. A modern pszichiátriának nincs szüksége olyan eszközre, amely lehetőséget ad kezelőjének, hogy pusztán egy gombnyomással képes legyen árammal megütni egy embert. Mielőtt rángógörcsöt provokálna egy embertársában, a pszichiáternek, úgy is, mint tudósnak és mint erkölcsös gondolkodónak fel kellene idéznie egyik kortárs pszichiáter, Frantz Fanon, írását (61): "Vajon mindazzal, amit tettem, és amit elmulasztottam megtenni, nem járultam-e hozzá az ember lét szegényebbé tételéhez?"

Kommentár:

Kevés hozzátenni való van ehhez a tudományos összefoglalóhoz, de talán mégis. Ami egy tudományos folyóirat hasábjain nem jelenthet meg, azt attól még el kell mondanunk. A pszichiátria az ECT vagy a megannyi súlyos kockázatokkal járó gyógyszer gátlástalan alkalmazásával újra és újra arról ad számot, hogy úgy gondolkodik a kezeibe kerülő betegekről vagy betegnek minősített emberekről, hogy "érdekükben" neki joga van minden legálisnak nevezett eszközt bevetnie, legyen annak bármi is a következménye. Ezt sehol le nem írják, sehol el nem mondják, de abból a gyakorlatból egyértelműen következik, amely a mai pszichiátriát jellemzi. A kényszergyógykezelés és a gyógykezelés kényszere kéz a kézben járnak. Más orvosszakmákban a beteggel egyeztetni szokás a kockázatok és várható haszon arányát: érdemes-e hozzányúlni egy anyajegyhez, érdemes-e egy néma epekövet kivenni, egy begyulladós mandulát eltávolítani, egy határértéken lévő vércukorszintet kezelni. A pszichiátriában soha nincs vita, a pszichiáterek kinyilatkoztatni szoktak, nem pedig alternatívákat kínálni, és ez igaz még a cselekvőképes ambuláns páciensekkel szemben is, nemhogy a cselekvésképtelen, akaratától és döntési jogától megfosztott páciensek esetében, ahol egyedül a kezelő orvos belátásától függ, mit fog "megpróbálni" a "gyógyulás" érdekében. Sajnos igen sokszor a nagy gyógyítási buzgalom nagyobb pusztítást végez, mintha nem is kezelték volna a betegeket. Erről szól az ECT története is. Az ECT minden esetben kisebb-nagyobb agykárosodást okoz, nem ritkán súlyos, maradandó memóriakárosodással jár, szinten minden esetben károsodik a gondolkodási és érzelmi képesség, és átlagban 1500-2000 kezelésből 1 halállal végződik. Magyarországon a statisztikák szerint 2002-ben a pszichiátriai osztályok 50%-ban alkalmaztak ECT kezelést, összesen 315 betegen. Ebből 56%-ban schizofrén beteg volt, akiknél - mint a fenti tanulmány is írja - még az ECT hívők is hatástalannak tartják az ECT-t.

Hogy e primitív és embertelen módszer alkalmazásának eltünését nem várhatjuk egyhamar, azt jelzi Gazdag Gábor tanulmánya (Gazdag, 2006), melynek összefoglalójában ez szerepel: "Az ECT kezelés az egyetlen, a múlt század elso felének kezelési módszerei (inzulin kóma, atropin kóma, frontális lobotómia) közül, amely kiállta az ido próbáját és napjainkban is része a korszeru biológiai pszichiátriai terápiás eszköztárának, a legkorszerubb terápiás ajánlásokban is szerepel (APA 2001, RCP 1995)."

Az ECT alkalmazása a tekintetben is törvépnytelennek tekinthető, hogy alkalmazása előtt nem adják meg a beleegyezéshez szükséges teljeskörű tájékoztatást. Nem miondják el, hogy a módszer hatásosága kétséges és vitatott, agykárosodást okoz, hogy maradandó emlékezetkiesést okozhat, hogy olykor halálos is lehet. Ehelyett bagatelizáló tájékoztatás történik, amelynek célja az ápolt vagy gondviselőjének rábeszélése a kezelésre. Így senkinek nem nyílik alkalma arra, hogy valóban eldöntse, akarja-e ezt a kezelést minden kockázatával és kétséges előnyével, vagy sem.

Szendi Gábor

Hivatkozás:
Gazdag G: Az elektrokonvulzív terápia helye a korszeru biológiai pszichiátriában, az evidenciák tükrében. Neuropsychopharmacologia Hungarica 2006, VIII/1. Suppl; 83-89

Hivatkozások

1. Berrios GE. The scientific origin of electroconvulsive therapy: a conceptual history. In: History of Psychiatry, VIII. New York: Cambridge University Press;1997:105-119.
2. Szasz TS. From the slaughterhouse to the madhouse. Psychother Theory Res Pract. 1971;8:64-67.
3. American Psychiatric Association. Task Force on Electroconvulsive Therapy Report 14. Washington, DC: American Psychiatric Association; 1978.
4. Royal College of Psychiatrists. Memorandum on the use of electroconvulsive therapy. Br J Psychiatry. 1977;131:261-272.
5. Memorandum on ECT. Br J Psychiatry. 1977;131:647-648. Editorial.
6. Royal College of Psychiatrists. Report on the Administration of ECT. London: Gaskell;1989.
7. Skultans V. Madness and morals. In: Ideas on Insanity in the 19th Century. London: Routledge & Kegan Paul; 1975:120-146.
8. Sakel M. Schizophrenia. London: Owen; 1959:188-228.
9. Meduna L. General discussion of cardiazol therapy. Am J Psychiatry. 1938;(94 suppl):40-50.
10. Cook LC. Convulsion therapy. J Ment Sci. 1944;90:435-464.
11. Ward JW, Clark SL. Convulsion produced by electrical stimulation of the cerebral cortex. Arch Neurol Psychiatry. 1938;39:1213-1227.
12. Cerletti U. Old and new information about electro shock. Am J Psychiatry. 1950;107:87-94.
13. Freeman CP, Kendall RE. ECT, I: Patients' experience and attitude. Br J Psychiatry. 1980;137:8-16.
14. Tennent T. Insulin therapy. J Ment Sci. 1944;90:465-485.
15. Bini, L. Experimental researches in epileptic attack induced by electric current. Am J Psychiatry. 1938;(94 suppl):172-173.
16. Weiner RD. The persistence of electroconvulsive therapy-induced changes in the electroencepha-logram. J Nerv Ment Dis. 1980;168:224-228.
17. Calloway SP, Dolan R. ECT and cerebral damage. Br J Psychiatry. 1982;140:103.
18. Weiner RD. Does electroconvulsive therapy cause brain damage? Behav Brain Sci. 1984;7:54.
19. Fink M. ECT"Verdict: not guilty. Behav Brain Sci. 1984;7:26-27.
20. Fink M. Convulsive and drug therapy of depression. Ann Rev Med. 1981;32:405-412.
21. d'Elia G, Rothma H. Is unilateral ECT less effective than bilateral ECT? Br J Psychiatry. 1975; 126:83-89.
22. Mills MJ, Pearsall DT, Yesarage JA, Salzman C. Electroconvulsive therapy in Massachusetts. Am J Psychiatry. 1984;141:534-538.
23. Templer DI. ECT and brain damage: how much risk is acceptable? Behav Brain Sci. 1884;7:39.
24. Keller S, Weiss J, Schleifer S, Miller N, Stein M. Suppression of immunity by stress: effect of graded series stressor on lymphocyte stimulation in the rat. Science. 1981;213:1397-1400.
25. Laudenslager ML, Ryan SM. Coping and immunosuppression: inescapable but not escapable shock suppresses lymphocyte proliferation. Science. 1985;221:568-570.
26. Stalker H, Millar W, Jacobs H. Remission in schizophrenia. Insulin and convulsion therapies compared with ordinary treatment. Lancet. 1939;i:437-439.
27. Salzman C. The use of ECT in the treatment of schizophrenia. Am J Psychiatry. 1980;137:1032-1041.
28. Appel KE, Myers MJ, Scheflen AE. Prognosis in psychiatry: results of psychiatric treatment. Arch Neurol Psychiatry. 1953;70:459-468.
29. Brill H, Crampton E, Eiduson S, Grayston H, Hellman L, Richard R. Relative effectiveness of various components of electroconvulsive therapy. Arch Neurol Psychiatry. 1959;81:627-635.
30. Lloyd H, Cotter A. Operant Conditioning in a Vietnamese Mental Hospital. Am J Psychiatry. 1967;124:25-29.
31. Fink M. Myth of "shock therapy." Am J Psychiatry. 1977;134:991-996.
32. Greenblatt M, Grosser GH, Wechsler H. Differential response of hospitalized depressed patients to somatic therapy. Am J Psychiatry. 1964;120:935-943.
33. Medical Research Council Psychiatric Committee. Clinical trial of the treatment of depressive illness. Br Med J. 1965;131:881-886.
34. Lowinger P, Dobie SA. Study of placebo response rates. Arch Gen Psychiatry. 1969:20:84-88.
35. Skrabanek P. Convulsive therapy: a critical appraisal of its origin and value. Irish Med J. 1986; 79:157-165.
36. Crow TJ. The scientific status of electroconvulsive therapy. Psychol Med. 1979;9:401-408.
37. Lambourn J, Gill DA. A controlled comparison of simulated and real ECT. Br J Psychiatry. 1978; 133:514-519.
38. Freeman CP, Basson JV, Crighton A. Double blind controlled trial of electroconvulsive therapy (ECT) and simulated ECT in depressive illness. Lancet. 1978;i:738-740.
39. Johnstone EC, Deakin JF, Lawler P, et al. The Northwick Park electroconvulsive therapy trial. Lancet. 1980;ii:1317-1320.
40. Gangadhar BN, Kapur RL, Sundaram SK. Comparison of electroconvulsive therapy with imipramine in endogenous depression: a double blind study. Br J Psychiatry. 1982;141:367-371.
41. West ED. Electric stimulation therapy in depression: a double blind controlled trial. Br Med J. 1981;282:355-357.
42. Brandon S, Lowley P, MacDonald L, Neville P, Palmer R, Wellstood-Easton S. Electroconvulsive therapy: results in depressive illness from the Leicestershire trial. Br Med J. 1984;288:22-25.
43. Gregory S, Shawcross CR, Gill D. The Nottingham ECT study: double blind comparison of bilateral, unilateral and simulated ECT in depressive illness. Br J Psychiatry. 1985;146:520-524.
44. Spiker DG, Weiss JC, Dealy RS, et al. The pharmacological treatment of delusional depression. Am J Psychiatry. 1985;142:430-431.
45. Breggin PR. Toxic Psychiatry. New York: St. Martin's Press; 1991.
46. Avery D, Winokur G. Mortality in depressed patients treated with electroconvulsive therapy and antidepressants. Arch Gen Psychiatry. 1976;33:1029-1037.
47. Fernando S, Storm V. Suicide among psychiatric patients of a district general hospital. Psychol Med. 1984;14:661-672.
48. Babigian HM, Gurrmacher LB. Epidemiological consideration in electroconvulsive therapy. Arch Gen Psychiatry. 1984;41:246-253.
49. Youssef HA. Electroconvulsive therapy and benzodiazepine use in patients who committed suicide. Adv Ther. 1990;7:153-158.
50. Jeffries JJ, Rakoff VM. ECT as a form of restraint. Can J Psychiatry. 1983;28:661-663.
51. Fink M. Anti-psychiatrists and ECT. Br Med J. 1976;i:280.
52. Pippard J, Ellam L. Electroconvulsive treatment in Great Britain. Br J Psychiatry. 1981;139: 563-568.
53. ECT in Britain: a shameful state of affairs. Lancet. 1981;ii:1207.
54. Levenson JL, Willet AB. Milieu reactions to ECT. Psychiatry. 1982;45:298-306.
55. Kalayam B, Steinhard M. A survey of attitude on the use of electroconvulsive therapy. Hosp Com Psychiatry. 1981;32:185-188.
56. Janicak P, Mask J, Timakas K, Gibbons R. ECT: an assessment of mental health professionals' knowledge and attitude. J Clin Psychiatry. 1985;46:262-266.
57. Thompson JW, Weiner RD, Myers CP. Use of ECT in the United States in 1975, 1980 and 1986. Am J Psychiatry. 1994;151:1657-1661.
58. Koran LM. Electroconvulsive therapy. Psychiatr Serv. 1996;47:23.
59. Hermann RC, Ettner SL, Dorwart RA, Hoover CW, Yeung AB. Characteristics of psychiatrists who perform ECT. Am J Psychiatry. 1998;155:889-894.
60. Convulsion therapy. Lancet. 1939;i:457. Editorial.
61. Fanon F. Towards the African Revolution. New York: Grove; 1967:127.



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!