Feliratkozás hírlevélre

László Áron: Nem vagyok lázongó alkat

Interjú a nagy vihart kavart Depresszióipar c. cikk szerzőjével, Szendi Gáborral nemrég megjelent új könyve kapcsán.

Szendi Gábor klinikai szakpszichológus 2004 őszén a Mozgóvilágban megjelent cikke, a "Depresszióipar" nem csak a szakmai berkeken belül, de a médiában is nagy-nagy vihart kavart. A cikkben ugyanis a korunk "népbetegségének" tartott depressziót, illetve a depresszióra épülő gyógyszeripart helyezte más megvilágításba. Szendi alapkérdése a következő: "hogy van az, hogy van egy rakás antidepreszszánsunk, amelyek (például a csokornyakkendős tévépszichiáter szerint) egy csapásra megszüntetik a depressziót (és persze a pánikbetegséget), ezenközben a betegek száma mégis egyre nő?" A pszichológus szerint a válasz abban rejlik, hogy a depresszió valóságos iparággá vált a fejlett világban, amelynek továbbgerjesztése üzleti érdek. A heves kritikák ellenére Szendi úgy döntött, hogy idén hasonló című könyvet is megjelentet a témáról, ennek kapcsán készített vele interjút a Drogriporter.

Drogriporter: Egy évvel a Depresszióipar című tanulmánya Mozgóvilágban való megjelenése után mit gondol, milyenek voltak a reakciók, elindult-e valamilyen folyamat a szakmában, és ha igen, mi?

Szendi Gábor: Én nem vagyok semmilyen szakmai szervezet tagja, ez jól is jött, mert nem lehetett sehonnan kizárni. Viszont pártolóimtól, akik egyetértenek az üggyel, kaptam visszajelzést. Gyűlöletet keltett. Többen Úgy érezték, kikezdtem szakmai tekintélyüket. Nem egy-két ember volt a "pszichiátriai krémben" - én így nevezem őket, akik acsarkodtak ellenem. De fontos megkülönböztetni, hogy nem általában a pszichiátriáról beszélek, a pszichiátria tele van becsületes emberekkel. Minden országban vannak bizonyos pszichiáterek, akik abban érdekeltek, hogy fokozzák a gyógyszereladást, hogy kiterjesszék a diagnosztikus kategóriákat. Róluk beszélek, bennük gyűlöletet keltett, indulatot keltett, terveket szövögettek, hogy hogyan lehetne engem kikészíteni. De nem lehet kikészíteni, legfeljebb az állásomat veszthetem el, de odáig meg nem mennek el. Reagálni nem akartak, az lett a közös konszenzus - ezt egymás között megbeszélték -, hogy meg sem említjük Szendi nevét, meg sem említjük a cikket, mert hogyha vitatkozunk, még hőst csinálunk belőle. Én ezt úgy fordítom le, hogy nem tudnak válaszolni. Buda Béla az utószavában írja: bárcsak lehetne egy azonos minőségű ellen-könyvet írni, amely felsorolja a másik tábor érveit. De a másik tábornak nincsenek érvei. Még érdekesebb esemény volt, hogy idén tavasszal felhívtak, vegyek részt a pszichofarmakológusok minden ősszel megrendezett kongresszusán, egy kerekasztal megbeszélésen, ahol az antidepresszánsok etikai kérdéseit fogják megvitatni. Nyilvánvaló volt nekem, hogy demonstrálniuk kell külföld felé, hogy itt lehetséges a vita, ez egy demokratikus ország. Erre szépen rácáfolt az, hogy szeptemberben felhívtak, hogy sajnos a társaság hozott egy határozatot, miszerint csak pszichofarmakológusok vehetnek részt a kongresszuson. Én ugye nem vagyok nyakkendős úttörő. Kicsit így hangzott: miután nem vagy úttörő, nem vehetsz részt a zárt ülésünkön. Mások azt mondták, hogy úgysem lett volna sok értelme elmenni, mert ilyenkor az a gyakorlat, hogy megrendezik a kerekasztalt, de vele párhuzamosan szerveznek gyógyszergyári rendezvényeket is, ahol minden - előzőleg említett módon érdekelt pszichiáternek - részt kell vennie, mert a kontaktszemélyeik figyelik jelenlétüket. S azon a kerekasztalon, ahova korábban meghívtak, úgyis kevesen lennének jelen. Buda Béla felháborodva megírta a szervezőknek, hogy miután engem visszautasítottak, ő sem jelenik meg. A másik kolléga úgy döntött, ő elmegy, hogy képviselve legyen az ügy. Mondta, hogy lent aztán volt ital, minden, amit általában az ilyen kongresszusokon lehet tapasztalni, csak lényeges kérdésekről nem esett szó. Meghívták David Healy-t, akire sokat hivatkozom a könyvemben, ő az a személy, akinek prezentálni kellett, hogy nálunk egyáltalán lehet az antidepresszánsokról szó. Megírtam neki, hogy ha nem talál engem ott, akkor nem azért van, mert megijedtem, hanem, hogy tudja ez történt a színfalak mögött. Tehát ennyit a szakmáról. Nem akar vitatkozni, fejét a homokba dugja, azt gondolja, hogy meg lehet akadályozni, hogy az emberek megtudják az igazságot.

Drogriporter: Van-e esély arra, hogy ha nem is (mint Amerikában) civil érdekvédelmi szervezet, de valamilyen szakmai kontroll létrejöjjön?

Szendi Gábor: Nincsen. Én csak a civil szervezetekre és csak az emberek által gyakorolt nyomásra, felháborodásra tudok számítani. Azt gondolom, hogy jelen pillanatban egyetlen stratégia lehet, hogy minden egyes ember, aki érdekelt és nyitott az információra, az tudja meg, hogy milyen veszélyeket rejt ez a kezelés, kell-e neki ez a kezelés. Mert tegyük hozzá, hogy valakinek tényleg ez használ. De ez nagyon kevés ember. És ezt senki nem tudja, a pszichiáterek sem tudják, mert a gyógyszergyáraknak nem áll érdekükben olyan vizsgálatokat lefolytatni, amelyek tisztáznák, kik azok - az a szűk csoport -, akikre valóban hat a gyógyszer. Azt hiszem, hogy szakmai szervezetek teljes mértékben hitelüket vesztették a legfelsőbb egészségügyi vezetéssel együtt, mert miközben folyik ez a vita, a felsővezetői körből sehol senki nem hallatta a hangját, senki nem állt az ügy mellé, nem érezte úgy, hogy ez fontos.
   Amerikában már a gyógyszerügyi hatóság kötelezte a gyógyszergyárakat, hogy szerepeljen minden antidepresszáns tájékoztatójában, hogy gyereknek is, felnőttnek is, fokozott óvatosság indokolt a szedése alatt, mert a szer növeli az öngyilkossági hajlamot. Nálunk erről szó sincs, nem is lehet beszélni róla, ne bizonytalanítsuk el a betegeket. Létrehoztam egy weboldalt (saját forrásból, nem gyógyszergyárak támogatják, nem lesz reklám stb.), aminek az a célja, hogy információkat helyezzek el, független forrásokból, mert nem tud mindenki angolul, nem olvasgatnak szaklapokat, nem is férnek hozzá. Magyarország alulinformált ország. Itt van egy fórum is, ahova mindenki leírhatja, hogy milyen tapasztalatai vannak az antidepresszánssal kapcsolatban. (Egyébként rengeteg levelet kapok többféle forrásból, melyek rengeteg félrekezelésről, fölöslegesen adott antidepresszánsról szólnak)
   A pszichiátria ellenségképével teljesen ellentétes fogadtatás a társadalmi közvélemény részéről sarkalt arra, hogy írjam meg ezt a témát sokkal részletesebben. A Mozgó Világban megjelent cikkemet országszerte olvasták, a szerkesztőség a cikket nívódíjjal jutalmazta, és nem hagyom ki Buda Bélát, akinek támogatása nélkül ez az egész ügy talán ki sem tudott volna bontakozni. Ő nem kis kockázatot vállalt, amikor felkért, hogy írjam meg könyv alakban is, belső szakmai továbbképzési anyagként a kérdést, s intézete az Országos Addiktológiai Intézet ki is adta 2004 decemberében Antidepresszáns és placebo címmel. Mondanom sem kell, hogy egyetlen szakmai reakciót nem kaptam róla, miközben a laikus közönség fénymásolatban terjesztette, mint valami szamizdatot. További elismerésként könyveltem el, hogy az Írószövetség által minden évben kiadott, Év esszéi kötetbe is beválogatták az írásomat.

Drogriporter: A környezeti ingerek által kiváltott depresszióra a pszichoterápiát javasolja, míg a biológiai eredetűre az antidepresszáns terápia hasznos is lehet. Mi az elhatárolás leegyszerűsítve?

Szendi Gábor: Ha mi beszélgetünk, az is kémiai változást okoz a maga agyában és az enyémben is. A pszichiátria úgy akarja beállítani, hogy teljesen mindegy, hogy környezet váltja ki vagy endogén belső okok okozzák a depressziót. Minden út egy közös biokémiai zavarhoz vezet, ezért tartják jogosultnak, hogy ezt a kettőt nem is kell különválasztani azt bármilyen vérvizsgálattal vagy likvór (gerinccsatornából vett) vizsgálattal, vagy bármivel ki lehetne mutatni. De nem lehet kimutatni. Idézem is ebben az új könyvemben, amit a depresszió egyik legnagyobb kutatója ír a 2004-es nagy összefoglalójában: a mai napig nincs bizonyítva, hogy a szerotoninnak vagy a noradrenalinnak [1] köze lenne a depresszióhoz. Egy szűk alcsoport van, amelyiknél kimutatható ennek a két rendszernek a zavara, de ez nem azonos azzal a tömeggel, akiket tüneti okokból depressziósnak neveznek. Tehát a probléma az, hogy nincsen igazi vizsgálat, amivel el lehet választani a különféle depresszió fajtákat. Voltak nagy vizsgálatok, amelyek azt bizonyítják, hogy az SSRI-ok [2] nem hatékonyak a biológiai depresszióban sem. Az ősi ún. triciklikus antidepresszánsok - tehát az első antidepresszánsok, amelyeket véletlenül fedeztek fel - egyedül azok hatnak. A probléma az, hogy kifejlesztettek méregdrága, sokkal kevesebb mellékhatással rendelkező vegyületeket, de ezek sokkal drágábbak, és tulajdonképpen hatástalanabbak, s az is rendkívül kétséges, hogy a biológiai depresszióra hatnak-e egyáltalán.

Drogriporter: Vonható-e párhuzam az antidepresszánsok és a gyógyszeripari történelemben előforduló egyéb "tévedések" - mint például a 60-as évek Amerikájának amfetamin láza - között?

Szendi Gábor: Abszolút! Az új könyvemben számos példát idézek más gyógyszerekkel kapcsolatban is. Kristálytisztán kirajzolódik, hogy az antidepresszáns piac, vagy más néven depresszióipar, az valójában modellje annak, hogyan működik a gyógyszeripar a pszichiátriával és az egészségüggyel összefonódva. Tehát ennek megvannak a lépései. A dolog lényege az, hogy találunk egy vegyületet, vagy már volt egy vegyület, és véletlen észrevesszük, hogy az másra is jó (mint a Viagránál - ami egy szívgyógyszer eredetileg). Ekkor következik az, hogy pszichiáterekkel, vezető szakemberekkel, kutatókkal összeállíttatnak egy kórképet [3]. Tünetlistát készítenek, majd ezt átadják az epidemiológusoknak, akik felmérik, hogy mennyire kiterjedt ez a betegség. Ha elég lazán veszik a kritériumokat, akkor hatalmas tömegekről derül ki, hogy ők refluxbetegek, potenciazavarosak, hogy premenstruális szindrómában szenvednek, stb. Ezek általában mind kitalált betegségek, vagy legalábbis egy nagyon szűk magra igazak. De mivel ezt fellazítják, így kiderül, hogy a lakosság öt-tíz-húsz-negyven százaléka érintett. Ekkor beindul a pszichiátriának és a gyógyszergyáraknak egy összefogott propaganda gépezete, amit úgy neveznek, hogy felvilágosítás. Betegcsoportokat hoznak létre, akiket a gyógyszergyárak pénzelnek, ezek a betegcsoportok független csoportoknak tűnnek, úgy jelennek meg a piacon, mintha ők spontán szerveződtek volna, és követelik, hogy az ő betegségükre legyen gyógyszer. Ennek hatására a gyógyszert törzskönyvezik, ezek után elkezdik elárasztani a médiát propagandával, gyógyult betegeket mutogatnak, letagadják a mellékhatásokat, megnyílik egy hatalmas felvevőkör, és az emberek elkezdenek hinni benne, hogy amit tegnap gyomorégésnek neveztek, és bekaptak rá egy kis szódabikarbonátot, az egy komoly betegség. A koleszterin mizéria is úgy tűnik, hogy egy nagy humbug. Alapvetően nem igaz a hipotézis, és mégis a legtöbbet forgalmazott gyógyszerek a sztatinvegyületekből előállított különböző koleszterinszint csökkentők. Ugyanez vonatkozik a depresszióra, vagy bármi másra - ezt betegségkereskedésnek nevezik. Ezen a címen meg is jelent egy könyv Amerikában (lásd cikkünket).   
A gyógyszeripar kitalál egy vegyületet, teremt hozzá piacot, és kiszolgáló orvos réteget, amely anyagilag erősen függ a gyógyszeripartól, részvényesei, nagy honoráriumot kapnak, benne vannak a gyógyszer-engedélyezési hatóságok bizottságaiban, ezért pozitívan szavaznak a gyógyszerek mellett, s ellene szavaznak, ha halálos mellékveszélyek miatt ki akarják vonni azokat a piacról. Van egy nagy elosztó réteg is, az orvosok, akik megtévesztett ártatlan emberek, hiszen ők készen kapnak egy leírást, hogy ilyen és ilyen betegségre ezt a gyógyszert kell alkalmazni, ha nem azt használja, akkor beperelhető, műhibát követ el, ha nem adja meg azt a gyógyszert, amit a szakmai kollégiumok előírtak neki. Itt zárul a kör. Ők azok, akik úgy cinkosok, hogy közben nem tudnak róla, és nem is felelhetnek érte, el van zárva előlük az információ. Tehát ez a szlogen, én is sokszor elvicceltem vele, hogy ne kérdezze orvosát, gyógyszerészét! Mert az nem tudja az igazságot, gyógyszergyári propagandát tud.
   A következő, ami még melléktermékként szokott megjelenni, erről is részletesen írok a könyvemben, hogy megjelenik a szaksajtónak a manipulációja. Ez azt jelenti, ha egy becsületes orvos, aki olvasgatja ezeket, azt fogja találni, hogy ezek a szerek óriási hatékonysággal gyógyítanak. Nap mint nap én magam is szembetalálkozom olyan cikkel - például most a Ritalin ügy kapcsán - amelynél felmerül bennem a gyanú, hogy megrendelték.

Drogriporter: Igen, ír is az új könyvében ezekről az ún. szellemírókról, és említi, hogy az Egyesült Államokban vannak törekvések ennek kiszűrésére. Hogyan lehet ezeket kiszűrni?

Szendi Gábor: Alig lehet kiszűrni. Az összes szellemíró tevékenységre úgy derül fény, hogy a bíróságra megidézik a szerzőt, (ez a szellemidézés;) mert őt akarja a gyógyszergyár védőtanúnak megidézni, és ő akkor pironkodva bevallja, hogy nehogy rá húzzák a vizes lepedőt, nem is ő írta a cikket. Most már nem ritka dolog, hogy gyógyszergyárakat beperelnek, mert emberek meghalnak, azoktól a gyógyszerektől, amelyeket a gyógyszergyárak veszélytelennek minősítenek. David Healy-ék hozzáfértek a Pfizer adatbázisához, és ott találtak egy dokumentációt, ahol fel volt sorolva, hogy milyen cikkek lesznek publikálva a Zoloft nevű szer kapcsán. A cikkek körülbelül felénél nem volt a szerző neve feltüntetve, hanem csak annyi, hogy később meghatározandó. Ezeket a cikkeket egy reklámcég írta, Amerikában a gyógyszergyárak már reklámcégeket alkalmaznak, s ezek profin tudnak tudományos tanulmányt írni. Healey-ék végignézték 1998-tól 2000-ig a szaklapokban, hogy mi jelent meg a Zoloftról, és megtalálták, azokat a cikkeket, melyeknek korábban még nem volt szerzőjük, most már szerzővel megjelölve. Ők körülbelül 1000-5000 dollár körüli honoráriumot vesznek fel azért, hogy nevük szerepelhet a cikk felett. Azt képzelje el, hogy a Zoloftról három év alatt megjelent cikkekből 41-et írtak hagyományos módon (ami nem azonos azzal, hogy igaz), de legalábbis az a szerző írta, akinek a neve ott szerepel, és 55 pedig reklámcég által írott volt. De ember fia meg nem tudná különböztetni őket egymástól, még a lektorok sem. Ez olyan, mint a jó pénzhamisító, akiről sosem derül ki, hogy hamis a pénze.

Az interjú folytatása olvasható: Drogriporter

Depresszióipar könyv | Mintafejezet | Depresszióipar könyv tartalma | Antidepresszáns fórum | Antidepresszáns vita | Az antidepresszánsokról | Interjúk, előadások | Antidepresszáns cikkeim | Antidepresszáns tanulmányaim | Betegség-e a depresszió? || Kapcsolat | Pszichoterápia Tények és tévhitek| Tanácsadás | Antidepresszáns főoldalra

 

 

Design, webmester, fenntartó: Szendi Gábor 2006

 

Küldje el barátjának, ismerősének!