Feliratkozás hírlevélre

Fekete György: Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik, vagy ha ezt a korsó megúszná, előbb-utóbb kidől a csontváz a szekrényből...

 

Kedves Gábor!
Nem szívesen teszem közzé alábbi levelemet (pláne már hatvanhoz közelítve), ám annyira utal (így adódott sajnos) az általam megismert pszichiáterek zömére, a betegeket sújtó jellegzetes indulataikra (indulatáttételeikre), hogy szükségesnek, közhasznúnak vélem így cselekedni. Nagyon fontosnak gondolom, hogy azoknak a pácienseknek, akik úgy érzik, hogy méltóságukba tipor a pszichiátriai személyzet (az orvost, a pszichológust ideértve), legyen bátorságuk az efféle benyomást kijelezni. Persze, ahhoz is legyen erkölcsi tartásuk (vagy legalább arra vágyakozásuk), hogy a gyógyulást és az önszembesülést megcélozva törekedjenek egyenrangú emberekké alakulni (ismét vagy először életükben). Ugyanennyire fontosnak tartom - hitvallásomban, ha fogalmazhatok most ekként -, hogy a pszichiátriai minősítésbe bukott emberek esetleges bárminemű megaláztatásuk visszautasítását (terápiás erejű, mert önvállalással jár együtt) igyekezzenek összehangolni azzal, az ő érdekeiket szolgáló átmeneti kötelezettségükkel, miszerint emberségesnek, jó szándékúnak megismert mindenkori gyógyítóikat elfogadják partnereiknek, de egyben hozzájuk képest ideiglenesen - a gyógykezelés idején és színterén - többletjogokat birtoklóknak (ez szintén terápiás erejű tényező, mert tudatosságot, a vezetettségre szorulás elismerését, bajbelátást feltételez). Kérem tehát (és ezzel közvetlenül olvasóidhoz fordulok), aki itt következő levelemen eltöpreng, e meggondolásokat fűzze az olvasottakhoz. Amiként - kapcsolódó irodalomként - szíves figyelembe ajánlanám a nálad már bemutatott szerény életműkönyvecskémet (Fekete György: Nőj föl! - egyén és társadalom... Válogatott mentálpedagógiai írások. Győr, Havilah kiadó. 2009.) és a Kritika e helyütt jelzett 2010. januári számában közölt írásomat (Akció és reakció...). Ez utóbbira reagált egyik volt pszichiáter kezelőorvosom, levelét és válaszomat értékelem nem csupán nekem tanulságosnak. Ebből a szomorú megmérkőzésből feleletemet tüntetem föl (ehhez jogom van, a kapott levél szövegazonos nyílttá tételéhez nincs, azonban az a feleletből visszakövetkeztethető, sőt tartalmát ismertethetem, veled vagy mással). Levelemből kiiktattam az e-mail fogalmazás gyarlóságait és elvégeztem az illendőség megkövetelte anonimizálást.
Barátsággal: Gyuri

Fekete György válaszlevele

From: Fekete György [mailto:fekete.gyorgy@chello.hu]

Sent: Thursday, January 14, 2010 3:31 PM
To:[...]
Subject: Dr. S. Évának - Elbocsátó, szép üzenet; RE: Akció és reakció

Kedves Éva!

Tekintettel az annak idején belém fektetett rengeteg energiájára, az akkoriban irántam tanúsított emberségére nagyon sajnálom, amit válaszolok.
Annak idején, amikor kezelőorvosom volt, egészen más minőséggel értelmezte a pszichiátriát. Ezúttal - e levelével - tipikus példáját produkálja a pszichiáteri kritikátlanságnak, a másik ember patologizáló észlelésének. Bocsásson meg, de Ön szenved személyiségzavarban. Mert ha nem így értékelem reakcióját, akkor azt kellene mondanom, hogy jellemproblémákról van szó, vagyis morális megközelítésbe keverednék Önnek kapcsolatban. Ezért hát maradok annál, hogy szerintem - amennyiben valamikori hivatásterületét érinti - képtelen az önszembesülésre, a valós önismeretre. Ilyenkor tetszik alkalmazni - kompenzációként - az Önt kritikailag értékelő embertársával szemben az illető beteggé nyilvánítását. Ezzel viszont rendkívül ártalmasat cselekszik, hiszen előhívja a iatrogén [orvosi beavatkozásból származó] veszélyt.
Azt hittem, büszke lesz (miként a másik két - néhai - pszichiátermesterem és -tanítóm, Avar Pál és Veér András tették hasonló esetben), hogy valamikori tanítványpáciense megalkotta és közreadta a szóban forgó munkát. Hiba volt részemről feltételezni Önről, hogy nem szűnt meg birtokolni a pedagógusi attitűdöt? Lehet.
Összegezve. Jelen viselkedését nem lehet nem feldolgoznom reálisan. Vagyis tudomásul veszem, Ön szintén hús-vér ember, a saját labilitásaival és gyengeségeivel. Különben erre vonatkozó előjeleket már érzékeltem az utóbbi másfél évtizedben: nyílt visszatérése az ún. keresztény úri ideológiához (amely, mint tudjuk, avítt és kirekesztő). Azonban reménykedtem. Vonatkozó érzékeléseim kijelzését Ön hárította, s kérésére kommunikációs szünet állt be köztünk. Ezt viszont Ön szakította meg, amikor e-mail útján megkeresett engem, hogy értesítsen egy, a Lipótról készült kiadvány megjelenéséről, illetve annak sajtóbemutatójáról. Ami pedig neve szerepeltetését illeti írásaimban, ezt Ön generálisan nem tilthatja meg nekem. Biztosítom, minden ilyen esetben a hatályos jogszabályok szerint járok el. Ez alkalommal is a kéziratot jóváhagyólag megnézte sajtójogász.
Ha bármi Önnek vagy bárki másnak (a nevesítettek közül) gond az írásomban, nos lehet publikálni vitairatot, de akár keresetet indítani ellenem személyiségi jogok állítólagos megsértése címén. Állok elébe mindkét változatnak. Bár, megismétlem, néhányuktól (mint Öntől is) munkámmal rokonszenvező megnyilvánulásra számítok.
Azt pedig visszautasítom, amit a szcientológiáról és rólam állapított meg.
Kívánok minden jót, és mindazonáltal őrizzen meg tisztességes, jóra törekvő embernek emlékezetében. Olyan tulajdonságokkal rendelkezőnek, amelyek okán Ön nagyon szeretett és becsült engem a régmúltban. És megnyugodhat, eltérően attól, ahogyan páciensi életszakaszomban feleltem soron következő elutasításomra, ilyesmire már nem válaszolok bosszúfélével. Nyugtázom. Lettem ennyire konform, éppen Önnek köszönhetően (is). Tisztelettel:
Fekete György

Ui. Felhívom szíves figyelmét, saját magam által írott leveleimet eredeti formájukban is közzétehetem. Ugyanakkor a nekem küldöttek tartalmát sem kötelességem teljesen elhallgatni. Tehát kövesse figyelemmel publikációimat. A ruminációt [kérődzést] fölemlegető megjegyzése pedig (rám irányítva), rendkívül udvariatlan, sőt -életkontextusunkban - embertelen. El is szomorított vele.

Szendi Gábor válasza Fekete Györgynek

Örömmel teszem leveledet közzé, mert úgy érzem, nem szabad tűrni a pszichiátria fennhéjázó stigmatizáló viselkedését. Most ne is beszéljünk arról, milyen megalázó és embertelen viszonyokat teremt az osztályokon a pszichiátria teljesen szükségtelenül és indokolatlanul, pusztán az emberi gyarlóság és szakmai alázat híján. Erről Te tudnál sokat mesélni, hiszen kiszolgáltatott áldozata voltál ennek a rendszernek. De Te pusztán a magad visszafogott stílusában, nem gyalázkodva, nem indulatoktól fröcsögve, kulturáltan és elemző módon felidéztél egy-két epizódot arról, hogyan zárult le, vagy még inkább, hogyan zárták le cinikusan az arcodba vigyorogva mentálpedagógia munkásságodat. Te lehettél volna a magyar pszichiátria sikersztorija: íme egy volt ápoltunk, aki meggyógyult, kifejlesztett egy egyedülálló mentálpedagógiai módszert, mellyel ő maga gyógyította és segítette volt betegtársait. Lehettél volna a pszichiátria sikersztorija, ha lett volna az egy-két hálával felemlegetett mentorodon kívül bárki, akit érdekelt volna a Te sorsod. De a gyógyult beteg nem gyógyult beteg, csak olyan, mint a felszabadított rabszolga: rabszolga múltját mindig felemlegetik, rabszolga billogja örökre ott virít a homlokán, bárhova megy, bármit csinál, ő nem szabad ember, hanem csak egy volt rabszolga. Ha ír, ha fest, ha zenét szerez, az csak egy primitív rabszolga szánni való igyekezete, a szabad emberek gyenge utánzása. Ha a rabszolga felemlegeti mostoha tartása körülményeit, akkor volt rabtartói hálátlannak nevezik, kimutatják, hogy még mindig a rabszolga beszél belőle, követelik, hogy ne felejtse el múltját, ne felejtse el, hogy bármikor újra láncra verhetik. Egy rabszolgának bármikor kétségbe lehet vonni a szavahihetőségét, hiszen csak rabszolga, persze, hogy haragszik rabszolgaságára, persze, hogy sárba akarja rántani jóságos rabtartóit.
Olvastam a kedves pszichiáternő lekezelő, kioktató, patologizáló levelét. Nem úgy szólt barátomhoz, mint egy egyenrangú emberhez, aki már csak életkora és testi szenvedései miatt is megérdemelné a tiszteletet. Ez a levél olyan, mint amikor egy óvodást figyelmeztetnek arra, hogy rendetlenkedett. Ez a levél olyan, ahogy pszichiáterek kommunikálni szoktak betegeikkel, és felszabadított rabszolgáikkal. Idézem: "A cikk olvasása után nem marad meg más az emberben, csak az, hogy a Lipóton hülyére sokkolták, gyógyszerezték, alázták, verték a betegeket, és még hazudnak is." Már bocsánat, és ha így volt? Vagy, ha az én öreg barátom így emlékszik vissza? Tehet ő arról, hogy őt ilyen élmények érték? Kötelessége neki saját létélményét cenzúráztatni a rabszolgatartókkal? Nem volt elég, hogy éveken át rabszolgatartói mondták meg neki azt is, mikor éhes, mikor sétálhat, mikor szólalhat meg, mikor gondolkodhat? Hogy meg lehetett verni, hogy le lehetett kötözni, hogy antipszichotikumokkal, elektrosokkal kordába lehetett tartani, mint a villanypásztorral a barmokat? Mint a pszichiáternő írja: "Akik a pszichiátriát lejárató kampány kellős közepén ilyen cikket elfogadnak, kihasználják a Maga személyiségzavarát."
Aha. Ezek szerint én sem Fekete György igazságát szolgálom, hanem kihasználom személyiségzavarát, sértettségét. A Kritikai is, a Népszabadság is, Szendi Gábor is, és mindenki szcientológus, aki a megalázottak és megszomorítottak érdekében megszólal, akik szeretnének egy jobb és emberséges pszichiátriát. "Miért nem hagyja a pszichiátria megreformálását másra?" inti meg óvonénisen a pszichiáternő Fekete Györgyöt, aki betegségéből felépülve hivatásává tette, hogy megreformálja a pszichiátriát. Módszereket dolgozott ki, hogy ne csak gyógyszerrel tömjék, ne csak sokkolják, ne csak verjék és megfélemlítsék kezelés címén a rabszolgákat, hanem tanítsák meg arra, hogy kezébe veheti sorsát, alakíthatja életét és személyiségét. Ki a fene tudná legjobban, hogyan kéne megreformálni és mit kéne megreformálni a pszichiátriában, mint az az ember, aki megjárta a bugyrait, megtapasztalta belülről, milyen is az, amit a pszichiátria ma gyógykezelésnek nevez.

Kedves Fekete György barátom!
Írj csak, írd meg, amíg még van erőd, azt a sok szégyenletes dolgot, ami Veled és a többiekkel történt! A holocaust tagadókban, a diktatúrák bűneit lekicsinylőkben és a hamis emlékezetű pszichiáterekben közös, hogy még utólag is el akarják venni a meghurcoltak, megalázottak igazát, fájdalmát. Ez szerintem gyalázat.

szia: Gábor

ajánlom a kedves olvasó figyelmébe Fekete György életműkötetét



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!