 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
23 évesen mély depresszióba estem. Tele voltam félelemmel, sok időn keresztül éjszakákon át alig aludtam. Féltem kimenni az utcára, úgy ereztem mindenki engem figyel, követnek, a gondolataimban olvasnak. Féltem a rendőröktől (pedig semmi bűntényt nem követtem el), de úgy ereztem különösen a rendőrök által figyelve vagyok, köröznek engem, és rossz történik velem és a családommal. Környezetem megijedt viselkedésemtől és úgy döntöttek szakemberhez visznek.
Egy közeli nagy városba vittek. Egy nagy épület előtt kiszálltunk az autóból, de meg akkor sem figyeltem fel, hol is vagyok valójában, hova kísérnek. Bementünk egy rideg épületbe, ahol kórházszag csapott meg. Nem ellenkeztem. Nem tudtam mi var ram. Egy orvosi szobában találtam magam, egy fehérköpenyes nő állt előttem, és nekem szegezte kérdését. Van-e öngyilkossági gondolata, késztetése? Igennel válaszoltam. Vállamra tette kezet, egyik családtagomhoz fordulva, intve, hogy menjünk tovább. Két fehérruhás ember állt előttem, hirtelen, durván kiszedtek a fülbevalót a fülemből, a nyakláncomtól és a ruhámtól is megfosztottak és egy térdig érő köpenyszerűséget adtak ram .Durván megfogtak… hátra néztem …becsapódott mögöttem a nagy ajtó. Nem ellenkeztem, lezsibbadtam, ledöbbentem és megrémültem. Hol vagyok? Mit akarnak tőlem? Kik ezek az emberek körülöttem? Végül rájöttem, hogy hova jutottam, a pszichiátriára egy csomó "furcsa" ember közé kerültem. Féltem a betegektől is, úgy ereztem, közöttük is vannak beépített emberek, akik engem figyelnek. Két beteget ki is szúrtam magamnak. Igen, ők azok, figyelve vagyok. Az épületben rejtett kamerák is vannak, ahol mindenkit lefigyelnek. Ezekkel az érzésekkel voltam egy ideig.
Kitört belőlem a sírás, szinte ordítottam. Hagyjanak békén, engedjenek ki! De mindhiába, nem volt kiút…..csak egyre szörnyebb érzések nehezedtek ram. Tömködtek gyógyszerekkel, melyektől teljesen elkábultam. Mi történik velem? Mit csinálnak velem? Sokáig tartó hallgatásra került sor. Senkivel sem voltam hajlandó kommunikálni. Pszichiáterek, betegek körülöttem és a kábító gyógyszerek. Mi lesz velem? Én itt megőrülök teljesen.
Minden nap orvosi vizit. Két pszichiáter kérdezett, nem válaszoltam, esetleg kaptak egy bólogatást tőlem. Senkiben sem bíztam.
Bedrogoltak, hánytam is, homályosan láttam, alig tudtam járni, nem tudtam tartani az egyensúlyomat.
Könyörögtem, hogy legalább kevesebb gyógyszert adjanak, mert nem bírom ezt a kábultságot, rosszullétet. De mindhiába.
Egy eddig nem látott új pszichiáternő jelent meg előttem. Hozott pár tiszta lapot, és színes ceruzákat, megkért, rajzoljam le a családomat, egy házat majd egy fát. Mit képzel? Mit akar tőlem? Mérgemben lerajzoltam egy családot és házat, majd összetéptem a lapokat és elkezdtem sírni.
Különböző "tevékenységeken" kellett volna reszt vennem. Nem mentem, csak ellenkeztem és sírtam, sírtam, sírtam.
Egyik nap megállított egy beteg és így szolt hozzam:" Ne ellenkezz a pszichiáterekkel és az asszisztensekkel, különben egyhamar nem kerülsz ki innen. " Elmondtam ennek a jóravaló betegnek, hogy mit érzek, mitől félek, mire gondolok. Megnyugtatott, hogy itt nincsenek rejtett kamerák, pszichiátereken és asszisztenseken kívül senki sem figyel.
Bementem a szobámba és elgondolkoztam. A betegtársam szavai csengtek a fülemben. Rendben van, úgy legyen, ahogy Ok akarjak, holnaptól szófogadó kislány leszek. Nem ellenkeztem többet, reszt vettem a "terápiákon". Meseolvasás volt az első " tevékenység", amin reszt vettem. Egy nagy körben ültünk székeken, középen a meseolvasó. Nem emlékszem melyik meséről olvasott, nem igazan figyeltem főleg az első alkalomkor, de úgy tettem mintha érdekelne. Elolvasta a nő a mesét és utána banális kérdéseket tett fel. Miről szólt a mese? Kik a szereplői? Mi a tanulság belőle? stb. Nagyon megalázó érzésekkel tértem vissza szobámba. Azt hiszik ettől én helyre jövök? Valamit tennem kell, ki kell kerülnöm innen, én kell magamat meggyógyítsam, helyre hozzam.
Hittem és hiszek a mese gyógyító erejében, de nem az O elképzelésük szerint. Behozattam családommal mesekönyveket s amikor csak tehettem meséket olvastam. Mivel mindig jó vége van a meséknek, ez örömöt okozott nekem. Attól a perctől kezdve elkezdtem pozitívan gondolkodni.
Sok időt töltöttem a zuhanyzóban. Naponta többször hosszasan lezuhanyoztam, hogy frissebbnek erezzem magma és kevesebbet legyek a betegek között. Egyik alkalommal két férfi asszisztens zuhanyoztatott egy tolószékben ülő beteget. Nem volt függöny a zuhanyzó fülkék előtt. Gúnyosan, nevetve rám néztek és így szóltak: "Mit dugdosod magad kislány, azt hiszed nem láttunk mi olyat? Később teát hozott az egyikük és ismét gúnyosan kérdezte: "Vagy inkább bort szeretnél?"
Minden nap reszt vettem a "terápián", ahol mesét olvastak és úgy tettem, mintha elveznem, és válaszoltam a kérdésekre. Az orvosi viziten szóba álltam a pszichiátereimmel és elmondtam, hogy elmúltak a rossz gondolatok és érzések ( ez így is volt). Meg külön megkerestem az egyik pszichiáteremet a szobájában, hogy elbeszélgessek vele.
Abban biztos vagyok, hogy a naponta többször olvasott mesék és a többszöri zuhanyzás nagyon jót tett nekem, mást nem tudtam tenni magamért a zártosztályon.
Tényleg elmúltak a negatív gondolatok, érzések. Elhatároztam, elbeszélgetek a betegekkel és segítem őket, amennyire tőlem telik. Volt egy szobatársnőm, középkorú nő, elég súlyos eset volt, és nem tisztálkodott. Elvittem minden nap zuhanyozni .Persze szépen beszeltem vele, egyáltalán nem gúnyoltam ki. Sok beteget meghallgattam, átéreztem problémáikat s próbáltam vigasztalni őket, bár egy jó szóval. Nagyon megszerettek a betegek. Ez nekem nagy erőt adott. Egyik kórteremből jártam a másikba, hogy beszelhessek velük.
Három hét telt el, s egyik nap bejön a szobámba egyik asszisztensnő, hogy pakoljak össze, mert megyek a harmadik emeletre. Nagyon vártam ezt a napot, mert hallottam, hogy ott mar szabadabb leszek. Ez igaz? Tényleg mehetek? Egyre közelebb vagyok ahhoz a naphoz, hogy kikerüljek innen.
( Pár napig nem vettem gyógyszert, nem nyeltem le mikor osztottak. Észrevették, és utána összetörve adtak kiskanállal.)
Felkísértek a harmadik emeletre, kétagyas kórterembe kerültem. Egy hölgy csomagolt zavaros tekintettel….elment. Egyedül maradtam Továbbra is olvastam a meséket, külön zuhanyzóm is volt. Kevesebbet ellenőriztek. Resztvettem a reggeli zenes tornákon ( ez volt az egyedüli jó dolog!). Kimehettem sétálni a kórház kertjébe és vásárolhattam is csokoládét, üdítőt és megakadt a szemem egy plüss pandamacin, megvettem a keresztlányomnak. Tévét is néztem az ebédlőben.
Néhány nap után elköltöztettek egy másik korteremben, ahol négyen voltunk. Azzal a lánnyal kerültem egy kórterembe, akiről azt hittem a zártosztályon, hogy figyel ( "ő volt az egyik beépített ember"). Elmosolyogtam magma és elmondtam neki, hogy mit hittem róla. Nagyon jól egyeztünk együtt mentünk áhítatokra ( bibliaóra). Persze nem tudtam figyelni, esett le a fejem az álmosságtól, melyet a gyógyszerek okoztak. De őszintén vigasztalást nem nyertem ezeken az áhítatokon, egyáltalán nem segített.
Meg volt festés zenére, de ez sem segített és labdajátékok meg vetélkedők. Nem elveztem egyiket sem csak úgy tettem.
Továbbra is erősnek kellett lennem, kitartónak, harcoltam azért, hogy kijussak onnan. Napközben többször is kocogtam a kórház korul, mely szinten nagyon jót tett nekem. Kapus szolgálatot vállaltam, amennyit csak lehetett és takarítást az ebédlőben. A kapus szolgálatot azok a betegek vállalhattak, akik képesek voltak rá. Aki kiakart menni a kórház kertjébe vagy vásárolni, kapott egy számkártyát, egy füzetbe be kellett írni a nevet, a kártya számát, mikor ment ki, hova ment és mikor jött vissza. Tehát a harmadik emelet folyosójáról csak így lehetett kimenni.
Az asszisztensek és pszichiáterek látták, hogy egyre aktívabb, közlékenyebb vagyok, reszt veszek a "tevékenységeken".
Látogatóim is voltak, családom, egyik legjobb barátnőm.
2 hét után közöltek velem, hogy haza mehetek. Ez nagy orom volt számomra. Itt a várva vart szabadság!!! Vége ennek a rémalomnak.
Haza kerültem családomhoz . Wellbutrint kellett szednem két évig. Egyre jobban éreztem magam, tele életkedvvel, meg aktívabb lettem, célokkal, tervekkel. Egy év után kimentem külföldre, Semmi félelem nem volt bennem, aktivitásom nőtt, nagyon bátor voltam. Mi történt hirtelen? Kialakult a mániás állapot és újból kórházba kerültem. Azóta eltelt 3 év , az Abilify-t szedem és nem mondhatom, hogy jól vagyok. Úgy érzem eltompultak az érzelmeim. És ez nagyon szomorú. Mi történt velem? Hogyan tovább? Félrekezeltek?
Háziorvosommal megbeszéltem a helyzetemet, mondtam, hogy az Abilify-t szeretnem abbahagyni, mert érzelmeim eléggé eltompultak és egy ideje rángatózik a könyököm.
Kommentár
Sajnos a Wellbutrin, de más antidepresszánsok is közismerten kialakíthatnak mániás állapotot, amit aztán a betegség romlásának tartanak, és mint jelen esetben is, antipszichotikummal kezdik kezelni. Ez egy olyan folyamat,amelyben a beteg egyre betegebb lesz.
|
|
