Feliratkozás hírlevélre

Pszichiátriai gyógyszerek: Merénylet az emberi élet ellen. Interjú Robert Witakerrel könyve kapcsán I.

Forrás:Street Spirit 2005
Fordította: Szendi Gábor

Robert Whitaker 20 éve tudományos újságíró, évekig kiadói igazgató volt a Harvard Medical Schoolnál. Írásai számos díjat nyertek. A Boston Globe-nál írott cikksorozatát Pulitzer díjra jelölték 1998-ban. Könyvét, a "Őrület Amerikában: rossz tudomány, rossz orvoslás és a mentális betegség folyamatos félrekezelésé"-t a Discover magazin 2002 egyik legjobb tudományos könyvének, míg az Amerikai Könyvtárak Társasága az év legjobb történeti könyvének nevezte.

Street Spirit: Mi vezette Önt arra, hogy megírja a pszichiátriai téves kezelések történetét? Hallottam, hogy elkezd dolgozni egy sztorin a Boston Globenak, amely meglepő eredményre vezetett.

Robert Whitaker: Igen, volt egy különleges sztori; de ez ténylegesen amolyanhátsó bejárat volt csupán..1998-ban írni kezdtem a pszichiátriai gyógyszerek klinikai vizsgálatairól. Azon a ponton úgy döntöttem, írok egy sorozatot a Boston Globenak a pszichiátriai szerek vizsgálatairól. Miközben írtam azt a sorozatot, folyamatosan beleütköztem olyan végeredményű vizsgálatokkal, amelyeket döbbenetesnek találtam.
Az egyik a WHO vizsgálatai voltak, amelyek azt mutatták, hogy a a világ szegény országaiban a mentális problémák kimenete sokkal kedvezőbb. Egyébként az első vizsgálatuk annyira riasztó volt, hogy megismételték a vizsgálatot és ugyanazt kapták. Amikor megkérdeztem embereket, hogy lehet ez, senki nem tudott igazán válaszolni. Olyasmiket mondtak, hogy "Oh, hát igen, a családok ott kedvesebbek", meg hogy "a társadalmak kedvesebbek". Ez nem igazán hangzott hihetően.

Spirit: A fejlett országokban feltehetőleg sokkal fejlettebb terápiáink és gyógyszereink vannak, és mégis a kimenet rosszabb itt, és jóval több embert zárnak be élethossziglan krónikus mentális betegséggel?

Whitaker: Pontosan ez a helyzet. Így ez tényleg egy olyan érdekes kérdéssel indult, amit senki nem válaszolt meg. És volt egy másik dolog is volt, ami felkeltette a figyelmemet amikor tanulmányozni kezdtem a WHO vizsgálatait. Amit senki, úgy értem senki nem említett, nevezetesen, hogy azokban a szegény országokban jóval kevesebb antipszichotikumot használtak, és sokkal ritkábban tartottak embereket ezeken a gyógyszereken.
Szóval itt van neked ez a különbség. Ismered a medikális felfogásunkat, miszerint ebben az országban a schizofrénia diagnózisú betegeknek a folyamatos gyógyszeres kezelés abszolút alapvető. És mégis, a kimenet és a felépülési arány messze, messze jobb a szegény országokban, ahol nem követik ezt a felfogást. Ez felveti azt a nyilvánvaló kérdést: nincs valami baj a mi kezelési felfogásunkkal?
A másik vizsgálat, amely hajszálra passzolt ezzel, az a Harvard Medical School kutatóié volt 1994-ben, akik végignézték az elmúlt század szkizofrén eseteit és arra jutottak, hogy a szkizofrénia kimenete nemigen változott 1900 óta, amikor még a terápia eszköze a víz volt. Ez megint ellentmondott annak a történetnek, amit mesélünk magunknak. A sztori, amit mesélgetünk magunknak, úgy szól, hogy egyre jobb gyógyszereink vannak, és kezdjük egyre jobban megérteni a "szkizofrénia betegség biológiáját".

Spirit: Ön azon kevés szerzők egyike, aki meg meri kérdőjelezni azt az elfogadott orvosi felfogást, mely szerint az antipszichotikus gyógyszerek és az új generációs gyógyszerek az egyetlen módja az úgynevezett szkizofrénia kezelésének.

Whitaker: Ez az, ami vonzott az egész történethez, hogy volt ez a hiedelemrendszer, amit mellesleg én is osztottam, amikor elkezdtem ezt a könyvet. Amikor írtam ezt a sorozatot a Boston Globenak a pszichiátriai kutatásról, abszolút hittem abban a közfelfogásban, hogy ezek az antipszichotikumok ténylegesen javítanak a dolgokon, és hogy ezek teljes mértékben forradalmasítják a szkizofrénia kezelését. Az embereket régen örökre bezárták és most bár a dolgok még mindig nem valami fényesek, de jóval kedvezőbbek. Ez egy fejlődési történet volt. Én hittem ebben és azt hittem, hogy a gyógyszerek olyanok, mint az "inzulin a cukorbetegeknek", mivel nekem ezt mondták.

Spirit: Ez az, ami az egész pszichiátria történetének átfogó kritikájára vezette Önt?

Whitaker: Megírtam a sorozatot a Globenak, és egyáltalán nem voltam elégedett azzal, amit addig megértettem, mivel volt ez a rejtély itt, amit meg kellett érteni, és ezért írtam meg a könyvet.

Spirit: Könyve egyik revelációja az a mód, ahogy hangot adott a valóban hang nélkülieknek. Beteget tanúskodnak az elektrosokk, a lobotómia, az inzulin kóma és a neuroleptikus gyógyszerek pusztító hatásáról. A hangjuk riasztóan elüt attól, amit az uralkodó pszichiátriai csoport állít ezekről a terápiákról.

Whitaker: Ó, ez egy nagyszerű pillanat. Amikor az első sorozatot csináltam a Globenál, amint jöttek ki sorban, mind arról szólt, hogy milyen csodálatosak voltak a terápiák, milyen nélkülözhetetlenek voltak a gyógyszerek, nos ezeket nem így gondolták a betegek. Nos ott rögtön megértettem, hogy van egy egészen más nézőpont, egy egészen más értelmezés és egy egészen más sztori, amit el kell mondani.
Azt mondja, hangot adtam a hangtalanoknak. Amikor kezdtem olvasni a pszichiátria történetét, az ő hangjuk, akiket úgy kezeltek, teljesen hiányzott. Egyszerűen nem volt sehol, ami kijózanító volt. Kérdeztem az embereket, miért nincs ott a kezeltek véleménye, azt felelték: "Nos, ők megbízhatatlan szemtanúk". Vagy: "Ők nem tudják, hogy betegek". Ismerem az egész történetet. De az nyilvánvalóan csak nevetséges. Valójában ocsmány.

Spirit: Miért találja "ocsmánynak", hogy a kezeltek véleményét kihagyták az Ön által kutatott történetből?

Whitaker: Mert ez olyan, mintha megfosztanánk őket emberi mivoltuktól. Ők nem számítanak. Az élményeik nem számítanak. Tudjuk, hogy amikor ezt teszik valakivel, az egy ocsmány tett, legyen az zsidó vagy rabszolga vagy bármilyen más elnyomott ember. Meg kell értsük, hogy tagadni valakinek az élményeit, elutasítani azokat, ocsmány dolog. És mégis, van ez a csoport, amelynek, mi, mint társadalom, nem engedjük meg, hogy beszéljenek magukról.
Aztán van nekünk lobotómiánk, amely leválasztja az agyról azt a legnagyobb részt, amely emberré tesz minket (a homloklebenyről van szó- ford. megj), és ami megkülönböztet minket az alacsonyabb rendű majmoktól. (a homloklebenyről van szó). Leválasztották ezt a részt, és tudjuk, hogy ez egy agyroncsolás; de mit mondtak erről a pszichiáterek abban az időben (a hatvanas évekig folytak az ilyen műtétek - ford. megj.). Úgy kezelték ezt a műtétet, mint egy varázslatos agyi terápiát, és a fickót, Ega Monizt, a portugál neurológust orvosi Nobel dijjal jutalmazták meg. De az különösen érdekes, ahogy a pszichiáterek akkoriban erről beszéltek. Azt mondták, hogy ezekkel a műtétekkel az embereket a létezés egy alacsonyabb fokára vitték le. Ezt tekintették jó végeredménynek.

Spirit: Még akkor is, ha közben kitörölték a személyiség legnagyobb részét, az emóciókat, az emlékeket - sőt még a fizikai létezéshez szükséges képességeket is. Egy vegetatív végállapotot úgy próbáltak beállítani, mint jó végeredményt?

Whitaker: Úgy van. Úgy van.

Spirit: Hogyan állíthatták a pszichiáterek, hogy ez javulás? Csupán csak mert az emberek csendesek voltak a pszichiátriai osztályokon?

Whitaker: Alapvetően ez a lényeg. Csendesebbek voltak az osztályokon, könnyebben voltak kezelhetők, tulajdonképpen ez a válasz. Összegezve, ez a válasz.

Spirit: És a lobotómia után talán nem volt olyan sok hallucináció, mivel ez intelligenciát, képzeletet és emóciókat igényelt volna, hogy a belső fantáziavilág működhessen.

Whitaker: Pontosan. Valójában Walter Freeman, aki a leglelkesebb szorgalmazója volt ezeknek a műtéteknek, pontosan ezeket az állításokat fogalmazta meg. Azt mondták, OK, van némi veszteség, az emberek kevésbé lesznek kreatívak, hirtelen nem fogja többet érdekelni őket a zongorázás. Beszélt arról, hogy némely betege a lobotómia előtt szeretett zongorázni vagy fantáziálni a történelemről, hogy mi történt volna, ha az indiánok győznek. Más szavakkal, vad gondolatok, érdekes gondolatok, kreatív gondolatok, költői gondolatok. De azt mondták, OK, mindezt elveszted; de cserébe egy sokkal kezelhetőbb személyt kapunk. Freeman úgy mondta, hogy többé nem lesznek erős érzelmeik. Szeretnek majd enni, és dagadtak lesznek. De nem tőrödnek ezzel és tényleg nem tőrödnek többé a szociális kapcsolataikkal sem, így többé nem élik át a valódi szomorúságot, és úgy tűnt, ez jó nekik. Egyszerűbb volt kezelni őket a pszichiátriai osztályok és elmegyógyintézetek fenntartóinak, és mindez olcsóbb is volt.

Spirit: Az antipszichotikus gyógyszerek a dopamin transzmisszió megszakításával (a dopaminerg rendszer gyógyszerekkel való blokkolásáról van szó -ford. megj.) az agy roncsolásának talán még precízebb formáját képviselik. De lényegében ez ugyanahhoz a végeredményhez vezetett a tekintetben, hogy lerombolja a magasabb rendű agyi funkciókat, és így a személy sokkal inkább vegetatív lénnyé válik. Ez a közös vonás, és ezért van az, hogy a betegek egy része ezeket a gyógyszereket a kémiai lobotómiához hasonlítja.

Whitaker: Ez a közös szál, és nemcsak a betegek nevezték ezt kémiai lobotómiának. Az 50-es években, amikor a gyógyszerek megjelentek, a sebészeti lobotómiát még mindig jó dolognak tartották. Ez az értékrend volt forgalomban, emlékszik? A lobotómia feltalálója éppen az ötvenes években kapta meg az orvosi Nobel díjat, amikor ezeket a gyógyszereket bevezették. És még mindig alkalmazzák az ismételt elektrosokkot. Még mindig megragadják a betegeket, üldözik őket végig a hallon, bevágják őket a kerekes székbe és erőszakkal elektrosokkolják őket. Aztán jöttek a gyógyszerek, és tényleg lenyűgöző olvasni azon idők orvosi szakirodalmát, mert arról írtak, hogy az olyan gyógyszerek, mint a Hibernál, Haloperidol és más neuroleptikumok megváltoztatták a létezést - olyan változást idézve elő, amely hasonlatos volt ahhoz, amit a lobotómia okozott. És ezt tekintették jónak. Az emberek csendesebbekké váltak, kevésbé reagáltak emocionálisan környezetükre? Igen, és ezt tartották a pszichiáterek jónak. Sokkal fásultabbakká váltak mozgásukban? Igen, de ezt tekintették a pszichiáterek jónak. Kevésbé törődtek önmagukkal (a testi higiénével és egészségükkel ford. megj.), ami a homloklebeny funkciója? Hát persze, de a pszichiátria ezt tekintette jónak. Élettanilag, mindezt továbbszőve, tudjuk, hogy valóban, a neuroleptikumok pontosan ezt művelik. Ezek a szerek súlyosan gátolják a dopamin átvitelt. (Többek közt a dopaminerg rendszer felelős a gondolkodásért, cselekvésért, akaratért, tudatért, stb. - ford. megj.) Például, ha fogunk egy majmot és lobotómiát hajtunk végre rajta és megfigyeljük a viselkedését, majd veszünk egy másik majmot, adunk neki Hibernált, amely blokkolja a homloklebenyben a dopaminerg átvitelt, akkor két hasonlóan viselkedő majmot fogunk látni.
A fő különbség, hogy a lobotómia nem roncsolta szét a mozgásirányítást, míg a gyógyszerek igen. Ezért okoznak ezek a gyógyszerek Parkinson-betegség tüneteket, tardív diszkinéziát (akaratlan mozgások, főként az arcon, nyakon, félrenyelést, fulladást okozhatnak - ford. megj.) és idővel sok más mozgásos zavart. Ily módon, a standard neuroleptikumok sokkal átfogóbb romboló hatást fejtenek ki a mentális aktivitásra az agyban, mint a homloklebeny lobotómiája.

Spirit: Ez hihetetlen. A legtöbbet dicsért neuroleptikumok jobban rombolják a mozgásszabályozást, mint a lobotómia?

Whitaker: Nos, ezek teljesen pusztítólag hatnak a mozgásos viselkedésre. Amikor a Hibernált és a Haloperidolt bevezették, ténylegesen azt mondták, hogy akkor van eltalálva a megfelelő dózis, amikor megjelennek a Parkinson tünetek.

Első rész | Második rész |

Ajánlott cikkek:
Whitaker, R.: Az antipszichotikumok 50 éve
Gyerekek és antipszichotikum
Zyprexa és bipoláris betegség



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!