Feliratkozás hírlevélre

Interjú Kovács Józseffel a 2000 c. folyóirat 2009 decemberi számában.

Az interjút készítette: Csontos Erika

"Egy ember, aki úgy érzi, hogy elhunyt ősei beszélnek hozzá - ami a nyugati kultúrában pszichotikus tünetnek számít - hirtelen "kigyógyulhat" a pszichózisából, ha repülőgépre ül, és olyan országba utazik, ahol ez a hit természetes. Ha valakinek van egy bizarr hiedelme, például, hogy őt földönkívüli lények látogatták meg, s elegendő számú embert meg tud győzni eme hiedelem igazságáról, akkor szintén "kigyógyul" pszichózisából. Mindez tehát arra utal, hogy egy tünet megítélése a társadalom domináns nézeteitől erősen függ, s nem pusztán egy tudományos állítás.(...) Az elmebetegség címke oly mértékben dehumanizáló, hogy akire alkalmazzák, annak az összes jó tulajdonságát mintegy megsemmisíti, felülírja. Az illető attól kezdve elmebeteg lesz, s nem költő, feltaláló vagy bármi egyéb."

(Kovács József)

 

A 2000 című, rangos társadalmi és irodalmi havi lap három pszichiátriai tárgyú anyagot is közöl decemberi számában.

Kovács József bioetikussal kitűnő, laikusok számára is könnyen érthető könyve (Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában) apropóján Csontos Erika készített interjút a medikalizáció és a stigmatizáció jelenségéről és a nem önkéntes pszichiátriai kezelés által felvetett etikai dilemmákról.

A Medicina kiadó jóvoltából a 2000 újraközli a már nehezen hozzáférhető könyv egyik fejezetét is, mely többek között arról szól, milyen változatos módokon manipulálják a tudományos folyóiratokban megjelent közleményeket, illetve az orvosokat a gyógyszergyárak.

Ezen felül először jelenik meg magyar nyelven, nyomtatásban a híres "Rosenhan-experiment", vagyis David L. Rosenhan Épelméjűek az elmebetegek között című esszéje, Dudik Annamária Éva remek fordításában. Bár ez a "kísérlet" 40 évvel ezelőtt, Amerikában zajlott, annak a bemutatása, hogy miképp élhetnek önálló életet a pszichiátriai diagnózisok, sajnos ma is időszerű.

A 2000 folyóirat decemberi száma megrendelhető a 06-30-265-2339 telefonszámon vagy a ketezer.lap@gmail.com email-címen. (Ára 500 Ft)

Íme egy kis ízelítő mindhárom cikkből:

Kognitív apartheid

Kovács József bioetikussal Csontos Erika beszélget
(részlet)

Cs.E.: Könyve függelékében szó van egy 1999 és 2000-ben lefolytatott vizsgálatról, melynek ön volt az egyik vezetője.

K.J.: Betegjogi képviselőket képeztünk ki Amerikában, akik aztán magyar pszichiátriai osztályokon dolgoztak, én pedig összegeztem a jelentéseiket. Mi például ebben a kísérletben volt pszichiátriai ápoltakat is felkértünk, mivel ők sokkal érzékenyebbek a problémákra, mert maguk is átéltek egyet s mást.

Cs.E.: Beszámoltak olyan esetről, hogy valakitől az ápolók a műfogsorát és a szemüvegét is elvették.

K.J.: Azért, hogy megőrizzék. De ez abszurd, a személyiség méltóságát sértő és elfogadhatatlan.

Cs.E.: Volt, ahol meztelenül tartották az ápoltakat, és a betegjogi képviselő közbenjárására kaptak ruhát. Nem hiszem, hogy ilyesmi szomatikus osztályon előfordulhat.

K.J.: A szakirodalom sajnos leírja, hogy volt olyan szomatikus kórház Lengyelországban, ahol olyan pizsamanadrágot adtak a betegre, amelyben nem volt gumi, és a beteg kétszer is meggondolta, hogy járkáljon, mert fognia kell a nadrágját...

Cs.E.: A betegjogi képviselők egy idős bácsikát úgy találtak délután négykor, hogy keze-lába ki volt kötve, és ott volt mellette az ebédje kihűlve.

K.J.: Ez természetesen elfogadhatatlan. A fizikai korlátozás mindig csak végső eszköz lehet, s meg kell próbálni elkerülni, de a korlátozás alatt a beteget folyamatosan ellenőrizni kell. A fizikai korlátozás mindig komoly veszélyt jelent az emberi méltóságra. Az ilyen helyzetű beteg iránti empátia növelésére Massachusetts-ben egy orvos akkor rendelhet el fizikai korlátozást, ha maga is megélt már -próbaképpen - ilyet.

Cs.E.: Mi lehet az oka, hogy amikor egy másik pszichiáter a bírói szemlén felülbírálhatta volna az eredeti diagnózist, 400 esetből egyetlen egyszer sem volt ellenkező döntés?

K.J.: Sajnos ezek formális dolgok. Ez ugyanolyan, mint amikor valaki a kirendelt védőjével rosszabbul jár a pszichiátriai gondnokság kapcsán, mintha saját magát védené, mert az el sem olvassa az esetet. Elvileg jól ki van találva, de gyakorlatilag nem azt a funkciót tölti be, amit be kéne, hogy töltsön.

Cs.E.: A betegjogi képviselők által lefestett kép szerintem számos vonatkozásban hasonlít egy régi kísérletre. 1973-ban egy Rosenhan nevű kutató álbetegeket küldött különböző kórházba, akik azzal jelentkeztek, hogy hanghallásuk van, egyébként saját élettörténetüket mondták el. Egyetlen tünet, a hanghallás alapján skizofrénnek diagnosztizálták őket.

K.J.: Ha valaki rosszul funkcionál vagy szenved, és hallucinál, akkor föl kell venni. A kísérlenek az volt a lényege, mennyi idő alatt jönnek rá, hogy nem pszichiátriai betegek.

Cs.E.: Onnantól kezdve, hogy felvették őket, az álbetegek "normálisan" viselkedtek. Mégis - és a kísérlet jó példa a stigmatizáció mechanizmusára - csak úgy engedték el őket, mint "gyógyult" skizofréneket.

K.J.: Erősen vitatott volt e kísérlet, nagyon dühösek voltak erre a szakemberek. Azzal érveltek, hogy egy belgyógyászt is be lehet csapni, ha valaki eperohamot szimulál. De ennek ellenére ez egy fontos vizsgálat volt, mert az derült ki, hogy nem olyan egyszerű valakiről megmondani, tényleg beteg-e vagy sem, és a pszichiátriai intézetek működésébe is adott némi betekintést. Ezért lett híres. De ez az antipszichiátriát közvetlenül követő időszakban volt, azóta viszont az antipszichiátria kritikája beépült a gyakorlatba, úgyhogy a helyzet jobb, mint akkor volt.

Cs.E.: Az álbetegek kifogásolták, hogy az idő eltöltése strukturálatlan. A bentlakásos intézményekben itt és most sem jobb.

K.J.: Sajnos a mai pszichiátriában főleg biológiai terápiát, tehát gyógyszert kapnak a betegek, holott a mai pszichiátriának is "három lábon" kellene állnia: biológiai terápia, pszichoterápia és szocioterápia. Ebből ingyenes pszichoterápia és a szocioterápia alig-alig létezik. Ez súlyos probléma, mert ez a "háromlábú zsámoly" így biceg. És ez már átvezet a gyógyszerkérdéshez, hogy mi az, ami finanszírozva van és mi az, ami nincs. A gyógyszerek adása komoly anyagi érdek, a szocioterápia és a pszichoterápia az egy másik terület. És ez utóbbi kettő alulvizsgált, tehát, hogy milyen nem gyógyszeres lehetőségek vannak. Az egészségügyben - úgymond - erre nincs pénz, pedig költség-hatékony lenne mindkettő. Csökkentené a kórházi ápolást és a bekerülést is.

Cs.E.: Erre van valamilyen statisztika?

K.J.: Ha a beteg támogatott pszichoterápiában részesülne kórházon kívül, vagyis fizetné a TB, akkor esetleg nem kerülne be a kórházba. Egy nap kórházi kezelés - amerikai számítások szerint - kb. tízszer annyiba kerül, mint egy pszichoterápiás óra. Egy heti egyszeri támogatott pszichoterápiás kezelés egy éven keresztül, az még mindig olcsóbb, mint 6 nap kórházi kezelés egy évben!"

Kovács József: TARAJOS SÜL VAGY CÁPA?

A profit-orientált orvostudományi kutatás által felvetett etikai problémák (részlet)

"Mára az ajándékozás valóságos kultúrája alakult ki a gyógyszerforgalmazásban. Ma alig van olyan orvosi konferencia, ahol a gyógyszergyárak finanszírozóként ne lennének jelen, s a finanszírozásért cserébe ne kapnának lehetőséget termékeik bemutatására, s tudományos előadásnak álcázott reklámelőadás tartására. Az ilyen konferenciákon osztogatott ajándékcsomagok, ingyen ebéd- és vacsorameghívások, s a konferencia résztvevőinek egyéb módon való szórakoztatása kedvező környezetet teremt a szakemberek befolyásolására. Nehezen képzelhető el, hogy egy ilyen hatásnak kitett szakember ezután pártatlanul tud dönteni a konferencián bemutatott termékekről. Az ipar támogatja az orvostovábbképzést is, az USA-ban a folyamatos orvostovábbképzés 60%-a az ipar által támogatott.
Jól ismert és megszokott az orvoslátogatók tevékenysége is. Ők rendszeres és személyes kapcsolatot tartanak fenn orvosokkal és egészségügyi intézményekkel. Az általuk szétosztott kisebb ajándékok, az ebédre hozott pizzák és szendvicsek, s a munkahelyi ebéd keretében általuk tartott előadások feladata a termékismertetés, s így az adott gyógyszer felírására való motiválás. Noha a legtöbb orvos úgy érzi, hogy ezek az alkalmak, s a kis ajándékok nem befolyásolják a gyógyszerfelírási szokásait, ez sokszorosan megcáfolt tévedés. Az ipar nem is költené bevételének tekintélyes részét orvoslátogatókra, ha nem lehetne igazolni, hogy tevékenységük valóban befolyásolni képes, hogy mit ír fel az általuk meglátogatott orvos.
Az ajándékozás kapcsán a legtöbb orvos azzal nyugtatja magát, hogy a gyógyszerlátogató előadásai egyszerűen segítik őt a naprakész információk megszerzésében, az ingyenes gyógyszerminták pedig a rászorulók gyógyszerrel való ellátásában. Sok orvos ugyanakkor nem veszi észre, hogy az ajándékozás a megajándékozottban a lekötelezettség érzését kelti, s öntudatlanul a viszonzás szándéka lép fel ilyenkor. S ilyen esetben nem lényeges, hogy kis vagy nagy ajándékról van e szó. A kis ajándék éppoly hatásos lehet, mint a nagy. S fellép egy bizonyos fajta habituáció, hozzászokás is: minél több ajándékot kap az orvos, annál kevésbé hiszi, hogy az befolyásolja gyógyszerfelírási szokásait. A kulturális antropológiában az ajándékozás gyakorlatának vizsgálata azt a jól ismert következtetést erősítette meg, hogy az ajándékozás mindig feltételez valamiféle viszonzást, s általában maga is egy korábbi ajándék viszonzása. A viszonzott ajándéknak legalább olyan értékűnek kell lennie, mint az eredetinek, s az ajándékozás ceremóniája az ajándékozó és a megajándékozott között további, jövőbeli kapcsolatot és együttműködést sejtet, illetve azt segíti. Ez a gyakorlat ma annyira megszokott, hogy már fel sem tűnik. Brownlee írja le azt az esetet, amikor egy amerikai orvosnő kapott egy több száz dolláros csekket egy gyógyszergyártól köszönetképpen azért, mert néhány nappal azelőtt egy tudományos konferencián kedvezően nyilatkozott annak gyógyszeréről. Az ilyen "finom" módszerek ma annyira áthatják a medicinát, hogy egyre természetesebbnek tűnnek, s elaltatják a kezdetben mindenkiben meglevő érzékenységet és idegenkedést. Az eredmény pedig a tudományos függetlenség erodálódása és a tudományos ítéletek üzleti érdekeknek való öntudatlan alárendelődése.
A szakemberek befolyásolása azonban itt nem ér véget. Ma elfogadott eljárás, hogy minden országban az adott szakma véleményformáló, vezető orvosait (Key Opinion Leaders=KOL) igyekeznek az egyes gyógyszergyárak megnyerni. A véleményformálók egy adott szakma kiemelkedő képviselői: cikkeket és tankönyveket írnak, tudományos folyóiratok szerkesztőbizottságának tagjai, ők határozzák meg az adott szakmában a helyes kezelés irányelveit, vezető szerepet töltenek be szakmai társaságokban, kollégiumokban stb. Mivel tehát döntő befolyást gyakorolhatnak a szakma irányelveire, s így gyógyszerrendelési szokásaira, ezért ők a gyógyszergyárak érdeklődésének középpontjában állnak. Őket meghívják a gyógyszergyár által felállított tudományos bizottságokba tanácsadóként vagy konzultánsként. E feladatok ellátásáért komoly honoráriumot fizetnek. Hasonlóképpen, tiszteletdíj jár egy-egy - az ipar által szponzorált - szakmai előadás megtartásáért, mely sok esetben a folyamatos orvosi továbbképzés keretében történik. Az ipar támogatni tudja - a számára kedvező álláspontot képviselő véleményformálót - nemzetközi tudományos konferenciákon való részvételben, a saját kutatás finanszírozásában, s a gyógyszergyár számára kedvező nézetei terjesztésében. Ez a gyakorlat ma olyan elterjedt, hogy sok szakterületen alig lehet találni olyan kiemelkedő szakértőt, aki ne lenne anyagilag kapcsolatban valamilyen gyógyszergyárral."

David L. Rosenhan: Épelméjűek az elmebetegek között

Dudik Annamária Éva fordítása - részletek

"Ha azonban az álbetegek épelméjűségét egyszer sem vennék észre, az komoly fejtörést okozna azoknak, akik a pszichiátriai diagnosztizálás hagyományos módszerei mellett kardoskodnak. Ha feltételezzük, hogy a kórházi személyzet nem inkompetens, hogy az álbeteg olyan normálisan viselkedett, ahogy kórházon kívül szokott, és hogy korábban sem utalt senki arra, hogy pszichiátriai osztályon lenne a helye, akkor ez a valószerűtlen kimenetel azt a nézetet támasztaná alá, hogy a pszichiátriai diagnózis keveset árul el a páciensről, sokkal többet viszont arról a környezetről, amelyben a megfigyelő a pácienst látja.
Ez a cikk egy ilyen kísérletről számol be. Nyolc épelméjű ember nyert titokban felvételt 12 különböző kórházba.

[...]

A nyolc álbeteg heterogén csoportot alkotott. Egyikük húszas éveiben járó pszichológushallgató volt. A másik hét álbeteg idősebb, "megállapodott" ember volt. Akadt köztük három pszichológus, egy gyerekorvos, egy pszichiáter, egy festő és egy háztartásbeli nő. Három álbeteg nő volt, öt férfi. Mindannyian álnevet használtak, nehogy később kellemetlenségük adódjon az áldiagnózisból. Azok, akik mentálhigiénével foglalkoztak, más foglalkozást mondtak, nehogy a kórházi dolgozók megkülönböztetett elbánásban részesítsék őket, ami a bajba jutott kollégáknak általában udvariasságból vagy elővigyázatosságból kijár. A saját magam esetét leszámítva (én voltam az első álbeteg, és jelenlétemről tudott a kórház vezetősége és az osztályvezető pszichológus, de tudtommal más nem), az álbetegek jelenlétéről és a kutatás jellegéről a kórházi dolgozók nem tudtak.

[...]

A hatalomfosztottság mindenhol nyilvánvaló volt.
A pszichiátriai beteg státusza azzal jár, hogy a pácienst megfosztják sok törvényes jogától. Megkérdőjelezik szavahihetőségét. Mozgásszabadságát korlátozzák. Nem kezdeményezhet interakciót a kórházi dolgozókkal, csupán reagálhat a közeledésükre. A magánszféra minimális.[...] Gyakran figyelemmel kísérik tisztálkodását és "hulladékkezelését". A vécéknek nincs ajtaja.
A deperszonalizáció néha olyan méreteket öltött, hogy az álbetegek úgy érezték, mintha láthatatlanok lennének, vagy legalábbis érdeklődésre méltatlanok. Amikor én és a többi álbeteg felvételt nyertünk, az orvosi vizsgálat egy félig-meddig közösségi térben zajlott, ahol a kórházi dolgozók úgy tettek-vettek, mintha ott sem lettünk volna.
Egy ápolónő kigombolta a köpenyét, hogy megigazítsa a melltartóját egy egész kórteremnyi férfi jelenlétében. Az embernek nem támadt az a benyomása, hogy csábító kívánt volna lenni. Inkább fel sem tűnt neki, hogy ott vagyunk."

A lapban még - többek között - egy Günther Grass interjú, illetve Tandori Dezső, Szabó T. Anna és Darvasi László művei olvashatók.



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!