 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Az elmeotthonokban aggasztó körülmények közt élnek értelmi fogyatékosok, agysérültek, önellátásra képtelen krónikus elmebetegek. Az állapotok emberhez nem méltóak. Akik ezt fenntartják, ellenőrzés nélkül azt teszik, amit még nem szégyellnek. Tisztelet a jólelkű ápolóknak, mert szerencsére ilyenek is vannak.
Hazánk gondozó intézményeiben az ápolók többsége nem kap semmilyen tájékoztatást ,
továbbképzést az egyes gyógyszerek hatásairól, mellékhatásairól, hirtelen fellépő allergiás
tünetekről, kialakuló sokkokról. Az általuk tapasztalt változásokat rendszeresen meg kellene
beszélniük a pszichiáterekkel, akiknek nem havonta, hanem hetente többször kellene az
intézményekben rendelniük, és ellenőrizniük, hogy az " otthonok" lakói milyen állapotban vannak
a töménytelen tabletta szedése alatt.
Természetesen a kezelések szükségességéről és várható eredményeiről, a változtatásokról
illene a törődő hozzátartozókat is értesíteni, emberszámba venni a pszichiáterek részéről a
családtagokat is, akik az ápolttal együtt viselni kénytelenek a gyógyszerek káros hatásait.
Egy pszichiáternek is az legyen a legfontosabb érdeke, hogy vidám és mosolygós ápoltjai legyenek (hiszen ez az igazi sikerélmény), ne mesterségesen lelassított, folyosón csoszogó, eltorzult és közömbös-arcú, karikás-szemű betegei.
Talán ez lenne az első lépés annak érdekében, hogy az otthonok lakói is emberként élhessék mindennapjaikat, és ne csak a távol élő családtagok után sóvárogjanak.
Tavalyi levelemben én is a fogyatékos családtagom "kötelező" és életfogytig tartó neuroleptikumos kezeléséről írtam Önnek. Rokonom állapota szép fokozatosan hanyatlik, pedig csak napi 1 tablettát szedetnek vele (remélem!). Azzal tudom a szer káros hatását kompenzálni, hogy rengeteget foglalkozom az "elméjével", amit még épen hagy a "kezelés".
A gyógyszerezés által kialakult, elfogadhatatlan tüneteket az ápolók önhatalmú, "de titkolt" injekciózással próbálták elnyomni, amit én észrevettem és az ápolók többszöri "rendreutasításával" sikerült csak leállítanom.
A pszichiáterrel levélben közöljük a változásokat, de ő levegőnek néz minket, nem reagál semmire sem. Korábban, amikor telefonon kerestük, lekezelő- "ki kérem magamnak" stílusban válaszolgatott.
Valóban úgy tűnik, hogy segítségnyújtásról szó sincs, kizárólag üzletről, ami a gyógyszergyártók hasznára válik.
Engem is az keserít el, hogy ezeket az "orvosokat" felelősségre vonni nem lehet, ha haláleset történik a felelőtlen gyógyszerezések miatt, annak semmilyen következménye nem lesz, pláne, ha olyan betegről van szó, akinek valamilyen kezelésre valóban szüksége volt.
Rá lehet fogni, hogy a betegsége olyan stádiumban volt, hogy az okozta az illető halálát.
Látom hétről-hétre, hogy a pszichiátriai-és fogyatékos embereket összegyűjtő lakóotthonnak nevezett intézmények a valóságban inkább a börtönökre hasonlítanak, sőt annál rosszabbak a körülmények, mert az ápoltak semmilyen jogokat nem követelhetnek és nem is kapnak.
Minden papíron le van védve, az adminisztrációk alapján minden a legnagyobb rendben zajlik a falak mögött, de hogy valójában milyen ezeknek az embereknek az élete, azt csak az látja, akinek van egy kis szíve és empátiája a bent "raboskodókhoz".
Éppen elég nekik a saját betegségük megélése, az értelmetlen és káros gyógyszerek éveken keresztül való adagolása hamar tönkreteszi őket. De hát ez a cél, minél több gyógyszer fogyjon...
Zombikra hasonlító, bágyadt és torz arcú szerencsétleneket csinálnak életvidám, mosolygós, kedves és szeretetéhes emberkékből, akiket a családtagok vagy az önkormányzatok dugnak be ezekbe az intézményekbe, és az orvos ezt használja ki, de az sem érdekli, ha a hozzátartozók látják a károsító kezeléseket.
És itt véget is ér a bekerült emberkék addig talán kellemesebb élete, mert a gyógyszerezés által meg van pecsételve a sorsuk, hiába tiltakoznak a kialakuló mellékhatások ellen, a pszichiáter még több szert ír fel, amiktől az állapotuk tovább romlik. Újonnan bekerült fiatalok egyike a gyógyszerezés által állandóan szédült, járni alig tudott, faltól-falig dülöngélt, elesett, dőlt a nyál a szájából, és nem engedelmeskedett a teste, hiába akart mást csinálni. Ez a srác 2 hónap múlva halott volt, megfulladt. Ilyenkor félrevonulva elsiratom ezeket a szegény, kiszolgáltatott embereket, mert hiába szólok bárkinek az intézetben, süket fülekre vagy "továbbdobott labdákra" találok.
Kegyetlenség és nemtörődömség, gyógyszer-üzlet és ápolói pénzkereseti lehetőség - mindenféle komolyabb odafigyelés és felelősségvállalás nélkül.
Ez a hazánkbéli hozzáállás. Tisztelet a kivételnek, mert biztosan akad jó intézet, tisztességes orvos és odafigyelő ápoló is.
Ez a téma bennem a legmélyebb indulatokat tudja felszínre hozni, a tehetetlenség és az elkeseredés érzése futkos bennem, és nem látok megoldást erre a problémára. A tények nyilvánosságra hozatala nem jut el azokhoz a "kártevőkhöz", akik ezt a problémát csinálják, sajnos az ebből üzletet csinálók nem fognak sem megijedni a cikkektől, sem sajnálatot érezni a károsultak iránt.
Az elmúlt években történt kirívó esetek nyilvánosságra kerülése (tv, rádió, újságok) arra késztette a "kártevőket", hogy még ügyesebben levédjék magukat, az intézményben dolgozókat nem a betegek szakszerű ápolására, hanem a hozzátartozók higgadt "leszerelésére" képezik ki, bármilyen felmerülő reklamáció esetére. A ápolók kijelentették, hogy ők nem tartoznak felelősséggel a betegek testi és egyéb károsodása esetén, ők csak a gyógyszerbeadásra és étkeztetésre, fürdetésre vannak kiképezve. Az igazgató több intézményt vezet a válságra tekintettel, ezért nem elérhető. A helyettese "működésképtelen", a ápolók a főnővérre hivatkoznak, a főnővér a pszichiáterre, aki persze nem alacsonyodik le a "nem szintén pszichi egyénekhez".
Úgyhogy ebből elég, a kör mindig bezárul, és nem változik semmi, csak a bennem dolgozó vulkán kénytelen lenyugodni, hetekre-hónapokra. Aztán persze mindig kiveri valami a biztosítékot !
Köszönöm, hogy elolvasta levelemet. Minden jót kívánok és mások nevében is köszönöm, hogy ilyen behatóan foglalkozik e témával és próbál segíteni.
|
|
