Feliratkozás hírlevélre

Medikalizálás, patologizálás, pszichiatrizálás.

Forrás:Dr. Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina 2007 4. fejezet első részének ismertetője (44-54 old.)

Az ismertető célja a kedvcsinálás a könyv megvásárlásához!

A medikalizáció

A medikalizáció azt a modern tendenciát jelenti, mely szerint az emberek egyre több--eredendően nem orvosi--problémát orvosi fogalmakkal írnak le, s orvosi eszközökkel tartanak megoldhatónak.

(...)

Ugyanez a tendencia érvényes számos más pszichiátriai betegség kapcsán is. Az alkoholizmust, a kábítószer-fogyasztást régebben erkölcsi gyengeségnek tartották, ma sok esetben elsősorban orvosi problémának. Régen a hallucinálókról azt tartották, hogy megszállta őket az ördög. Ma pszichiátriai betegeknek tartjuk őket. Az öngyilkosság két évezreden keresztül a keresztény kultúrában erkölcsi bűnnek számított. Ma pszichiátriai probléma, s az öngyilkosságot elkövetők háromnegyed részénél pszichiátriai betegséget tételeznek fel. A tendencia tehát az, hogy amit régen bűnnek tartottunk, azt ma sokszor betegségnek tartjuk, amit régen büntettünk, azt ma kezeljük. Így folyamatosan nő a betegségek és a betegek száma, hiszen egyre tágabban fogalmazzuk meg azt, hogy mi a betegség.
A pszichiátria nagyon sok, régen excentrikusságnak, különcségnek vagy egyszerűen csak ellenszenves személyiségvonásnak tekintett tulajdonságot patologizált a XX. században. Egyre több olyan nehézséget, melyet korábban egyszerűen csak a mindennapi élet során keletkező normális életproblémának tekintettek, kezdtek ekkortól pszichiátriai zavarnak tartani. Az USA-ban például a pszichoterápiába járás széleskörűen elterjedt, a 80-as évek végére statisztikák szerint a felnőtt amerikai lakosság 25%-a vett igénybe életében valamiféle pszichoterápiás segítséget. Megtörtént a mindennapi élet szokásos problémáinak a pszichologizálása, a pszichológiai "betegségküszöb" látványos lecsökkenése.

A pszichiatrizálás néhány példája.

A figyelemhiányos/hiperaktivitás zavar. (Attentiton Deficit-Hyperactivity Disorder=ADHD)

A túl élénk, iskolában figyelni nem tudó, emiatt folyton izgő-mozgó, nehezebben kezelhető gyerekeknél a XX. század második felében valamiféle agyi patológiát tételeztek fel

(...)

Ma már széles körben adnak methylphenidatot (Ritalint) az így diagnosztizált betegeknek. 1995-ben 2,6 millió amerikai szedett Ritalint, nagy részük 5-12 év közötti gyerek.
Az USA-ban azonban sokkal gyakrabban diagnosztizálják az ADHD-t, mint pl. az Egyesült Királyságban. Míg az USA-ban a kórkép incidenciáját iskolás korú gyerekek között 3-5%-ra becsülik, addig Nagy Britanniában 1%-nál alacsonyabb incidenciát találtak. Ezek az adatok önmagukban is arra utalnak, hogy lehet szűkebben és tágabban értelmezni az ADHD-t. (...) Ezzel magyarázható, hogy volt az USA-ban olyan becslés, miszerint a gyerekek 20%-a ADHD-s lenne. (...)
A normális viselkedés ADHD-ként való pszichiátrizálására a DSM-IV.-ben szereplő diagnosztikus kritériumok is lehetőséget adnak. Ezek szerint pl. az ADHD-ban szenvedőként diagnosztizált gyereknek nem kell a tüneteket minden helyzetben produkálnia ahhoz, hogy a zavarban szenvedőnek legyen tekinthető. Elegendő, ha legalább két helyzetben megfigyelhetők nála a tünetek. Vagyis a diagnosztikus kritériumok szerint lehetséges, hogy egy gyerek számos feladat esetén jól koncentrál, mégis megkaphatja az ADHD diagnózisát, ha legalább két fontos helyzetben tüneteket mutat. Ez a kritériumok olyan szélesre tágítását jelenti, hogy alkalmanként szinte minden gyerek besorolható az ADHD kategóriájába, hiszen kevés gyerek van, aki minden feladatát a tanár ill. a szülő által elvárt egyforma figyelemmel tudja elvégezni.
A kritériumok ilyen széles meghatározása tehát a pszichiátrizálás számára igen tág teret biztosít ADHD esetén.
Mindez természetesen intenzív vita tárgya lett, a kritikusok azt állították, hogy ezen gyerekek nagy részének egyszerűen több tanári és szülői figyelemre lenne szüksége, s nem pszichiátriai diagnózisra, stigmatizálásra és gyógyszerszedésre. A kritikusok szerint a figyelni nem tudó iskolás gyerekek Ritalinnal való kezelése voltaképpen nem is a gyerek, hanem az iskola és a szülő érdeke, hiszen így nem kell külön programokat, tanári és szülői többletfigyelmet biztosítani a számukra. A probléma pedagógiai megoldása helyett tehát előtérbe került az orvosi megoldás, a normális gyerekkor patologizálása, pszichiatrizálása. Ez azáltal válik lehetővé, hogy az ADHD jellemző tünetei átfedik azokat a viselkedési jellemzőket, melyeket gyerekek akkor mutatnak, ha frusztráltak, szoronganak, unatkoznak vagy elhagyatva érzik magukat. A gyerekek tömeges gyógykezelése ilyen tünetek miatt bizonyos értelemben helyettesítője a családi és az iskolai élet javításának. A gyógyszeres kezelés egyben csökkenti a személyes felelősségérzetet, s így növeli a tünetek hátterében levő alapproblémát. Az alapprobléma pedig az, hogy a mai társadalom egyre inkább versenyszemléletű, sikerorientált, s ezért egyre korábban szeretné a gyerekeket is a későbbi karrierhez szükséges ismeretekkel és készségekkel ellátni. Egy ilyen társadalom egyre nehezebben tudja elviselni a gyerekkor spontaneitását, cél- és feladatorientáltságának a hiányát, a gyerekkor izgatott, lelkes érdeklődését, a szabad felfedezés lázát. Vagyis sokak szerint a kórkép végső soron műtermék, mely a társadalom, az iskola és a szülők gyerekekkel szembeni irreális elvárásai eredményeként jött létre. A kritikusok szerint ma nincs tudományos bizonyíték arra, hogy az ADHD betegség lenne, noha széles körben "neurobiológiai" elváltozásnak tartják. Ennek ellenére a National Institute of Health 1998-as konszenzus konferenciája szerint úgy tűnik, hogy ez a tünetcsoport inkább a viselkedés egy normál variációja, s nem agyi malfunkció. Ennek az egészségtelen tendenciának az eredményeként a gyerekektől elveszik a gyerekkorukat, egyre korábban és korábban próbálnak nekik "hasznos" (vagyis a felnőttek által hasznosnak tekintett) dolgokat megtanítani, s minden tekintetben gondoskodnak arról, hogy a gyerek "hasznosan" töltse el az idejét. A hasznos időtöltést ismét csak sikerorientált, az iskolai feladatokra koncentráló fogalmakban határozzák meg. Az ez ellen ösztönösen lázadó, ehhez megfelelően alkalmazkodni nem tudó gyerekeket pedig patologizálják, pszichiátriai diagnózissal látják el, s gyógyszerekkel késztetik engedelmességre.

(...)

A kritikusok szerint az ADHD Ritalinnal való kezelésének komoly orvosi kontraindikációi is vannak, mely megkérdőjelezi eme kezelés etikai elfogadhatóságát. E vélemény szerint ugyanis a Ritalinnal való kezelés orvosilag veszélyes: az így kezelt gyerekek egy vizsgálat szerint felnőtt korukban hajlamosabbak lesznek a kokain abususra. Egy másik vizsgálat szerint az ADHD diagnózist kapott és Ritalinnal kezelt gyerekeknél a kezelés hatására pszichotikus tünetek jöhetnek létre, s a tartós kezelés a növekedésben való elmaradást, depressziót és kényszerbetegség kifejlődését eredményezheti. Állatkísérletek szerint pszichostimulánsok már rövid távú és kis dózisban történő adagolása is az agy fejlődésének maradandó megváltozásához vezet, neuronpusztulást eredményezhet és így neurotoxikusnak tekinthető. A pszichostimulánsok terápiás hatása valójában abban áll, hogy csökkentik a gyermekkori spontán, autonóm viselkedést, s kényszeres viselkedési jellemzők kialakulásához vezetnek, melyet tanárok összetévesztenek a jobb koncentrálással. S végső soron az egyén a pszichiátriai diagnózissal stigmatizálódik, s ezzel az a látszat keletkezik, hogy alapvetően az ő szervezete, idegrendszere a felelős a problémáért, holott a megnövekedett, sokszor irreális iskolai követelményeket, a dehumanizálódó iskolarendszert, az egyre kompetitívebb társadalmi viszonyokat éppúgy lehetne okolni.

(...)

A gyerekkor pszichiatrizálásának más példái.

A DSM-IV-ben számos egyéb diagnosztikus kategória szerepel, melyet régebben sok gyerek normális, bár nem mindig kívánatos tulajdonságának tartottak. Ilyenek: olvasási zavar, számolási zavar, írásbeli kifejezés zavar, koordináció-fejlődési zavar, stb. Bár soha nem tartották jó dolognak például, ha egy gyerek aránytalanul rossz volt matematikából többi tárgybeli eredményeihez viszonyítva, ezt régebben mégsem tartották betegségnek, hanem elfogadták, hogy ebben gyengébb, s esetleg külön tanárt fogadtak mellé. Ma erre a DSM-IV.-ben külön kategória létezik: számolási zavar. Hasonlóképpen: ha ma egy gyerek íráskészsége lényegesen alatta marad az intelligenciája alapján elvárhatónak, a DSM-IV. szerint írásbeli kifejezési zavarban szenved. Régebben, ha egy gyerek szokatlanul gyengén olvasott, noha egyébként átlagosan értelmes volt, szintén nem tartották betegségnek. Ma ez is betegség, az olvasási zavar. Mindig voltak gyerekek, akik gyengék voltak a sportolásban, s egyéb területen is ügyetlennek bizonyultak: csúnyán írtak, elejtettek tárgyakat. Régebben ez sem számított betegségnek, ma a DSM-IV. ezt is külön zavarnak nevezi: koordináció-fejlődési zavarnak. Természetesen ésszerű feltételezni, hogy ezek a gyerekek az adott területen valóban lényegesen rosszabbak a társaiknál, s a koruk, intelligenciájuk alapján elvárhatónál. Az is valószínű továbbá, hogy ezeknek a zavaroknak is van valamiféle agyi-strukturális alapjuk. Mindezek ellenére azonban nem világos, hogy miért tekinthetők ezek betegségeknek, amelyekre egyébként nincsenek specifikus terápiák, csak olyanok, amelyeket ősidők óta használnak az iskolában gyengén teljesítő gyerekeknél: tanári-szülői segédlettel való gyakoroltatás, többletfoglalkozás.

(...)

A személyiségzavarok

Növekedést mutat a személyiségzavarok különböző formáinak diagnosztizálása. Újabb és újabb személyiségzavarokat írtak le, melyekkel voltaképpen bizonyos régóta ismert személyiségtípusokat nyilvánítanak patológiásnak. Ha tehát valaki ugyan jól érzi magát a bőrében, s nem tekinti magát betegnek, de a többiek valamilyen okból mégis "nehéz" embernek tartják, akkor könnyen besorolható az egyre bővülő személyiségzavar kategóriák valamelyikébe. A tolerancia helyét ismét a patologizálás vette át. Természetesen ez is a betegek számát növeli, hiszen ezeket az embereket régebben egyáltalán nem tekintették betegnek. További probléma, hogy ilyenkor a nemkívánatos személy elítélése egyszerű intoleranciából tudományos ítéletté válik. Amíg egy "nehéz" embert egyszerűen csak nem szeretnek, intoleránsak vele, addig mondható, hogy nem is vele van a baj, hanem a társadalom tűrőképessége kicsi. Ha viszont az illetőt személyiségzavarban szenvedőnek tartják, ezzel a társadalom elítélése "tudományos" színezetet nyer. Úgy tűnik ezután, hogy nem pusztán arról van szó, hogy bizonyos személyiségtípusokat az emberek nem szeretnek, hanem arról: tudományosan igazolhatóan betegségben szenvednek, s így a köztük és a társadalom közti ellentétben tudományosan bizonyítható, hogy nem nekik van igazuk. Vagyis ez az ilyen emberek hatékony diszkreditálását teszi lehetővé, s a velük szembeni intolerancia tudományos igazolást nyer.

A depresszió

Hasonló kiterjesztés volt tapasztalható a depresszió diagnózisa kapcsán, melynek incidenciája az USA-ban az 50-es években 50/1 millió lakos volt, s ez az érték a 90-es évek végére 100000/1 millió lakosra nőtt. Ez tehát az incidencia 2000-szeres növekedése, mely csak a diagnosztikus kritériumok jelentős kiszélesítése révén képzelhető el, vagyis úgy, hogy ma sok olyan embert depressziósnak tartanak, akit régen--ugyanolyan tünetekkel--nem tekintettek volna annak.
Amikor az első antidepresszívumot, az imipramint 1958-ban felfedezték, a gyógyszergyárak éppen azért nem láttak túl sok fantáziát benne, mert úgy ítélték meg, hogy a depresszió incidenciája nagyon alacsony, s van már rá megfelelő kezelés: az antipszichotikumok és az elektrokonvulzív terápia.
A depresszió mai elterjedtségét bizonyos értelemben az új antidepresszívumok (SSRI-készítmények) hozták létre (...) az a betegség, melyet ma neveznek depressziónak, új s nagyrészt a Nyugatra korlátozódik.

(...)

Az elidegenedés medikalizálása depresszióvá

Carl Elliott szerint számos életérzést, melyet hagyományosan a filozófiában, a szépirodalomban, és a közgondolkodásban elidegenedésnek neveztek, ma depressziónak diagnosztizálnak, s a pszichiátria eszközeivel próbálnak kezelni.

(...)

Elliott szerint az elidegenedés voltaképpen az egyén és a környezete közötti össze nem illés. Jelentős eltérés aközött, ahogyan valaki él, s ahogyan saját értékei alapján élnie kellene. Elidegenedett valaki akkor is, ha ő maga más, mint amilyennek szerinte lennie kellene. Vagyis az elidegenedés az egyén saját magával ill. életformájával kapcsolatos értékrendje és a valóság közötti össze nem illés. Az elidegenedett ember úgy érzi, nem olyan, amilyennek lennie kellene, s nem azt az életet éli, amit élnie kellene. Az elidegenedés az egyén részéről nem feltétlenül rossz: vannak körülmények, melyekre a megfelelő válasz az elidegenedés érzése, amikor valakinek elidegenedettnek kell lennie. A különböző értékrendű, temperamentumú emberek más és más körülmények között elidegenedettek. Egy precíz, pedáns ember például elidegenedett lehet az olasz kultúrában, s kevésbé az például a németben, míg egy spontánabb, temperamentumosabb rosszul érezheti magát a számára ridegnek érzett északi kultúrákban.
Az elidegenedésnek három formája van: a személyes, a kulturális, és az egzisztenciális elidegenedés.
A személyes elidegenedés azt jelenti, hogy valaki nem tud azonosulni a tőle elvárt társadalmi szerepekkel, pl. nem érzi jól magát a tőle elvárt politikusfeleség, egyetemi kolléga vagy klubtárs szerepében. Az is ide tartozik, amikor valakinek nem úgy alakul az élete, ahogy tervezte, s pl. 50 éves korában elválik a férjétől, eladja a házát s Sváziföldre megy a Békehadtesttel, vagy otthagyja régóta végzett munkáját, mert ráébred: sohasem szerette azt, s nem érti, hogyan is kötött ki mégis pl. könyvelőként.
A kulturális elidegenedés azt jelenti, hogy valaki idegennek érzi magát saját kultúrájában vagy abban a kultúrában, amelyben él. Nem érzi magáénak annak normáit. Így érzi magát sok menekült, s a társadalomkritika egy részének is forrása a kulturális elidegenedés. Mindez természetesen szorosan összekapcsolódik a személyes elidegenedéssel. A mai fejlett társadalmak nagyra értékelik az eredetiséget, az individualitás kifejlesztését, s sokan nem tudnak ennek a normának megfelelni. Nagyon sokan érzik úgy, hogy lelkük mélyén éppen olyanok, mint a többi ember, életük annyira hasonlít másokéhoz, hogy még elmondani sem érdemes. Nagyon sokan ezt az érzést is depressziónak érzik, s antidepresszívumot igényelnek rá.
A depresszióval összetéveszthető elidegenedés harmadik formája az egzisztenciális elidegenedés. Ez az elidegenedés legmélyebb, legintenzívebb, legáthatóbb formája, mert nem egy bizonyos életformától vagy egy bizonyos kultúrától való elidegenedést jelent, hanem az emberi léthelyzettől általában való elidegenedést. Ez az a fajta elidegenedés, mely a XX. századi egzisztencialista filozófiában olyan markáns kifejezést nyert, s melynek sok közös vonása van a ma divatos posztmodern filozófiákkal. Az elidegenedésnek ez a formája akkor lép fel, amikor valaki semmi iránt nem tud igazán elköteleződni, mert úgy érzi, semmi nem éri meg az áldozatot. Egyetlen olyan érték sincs, mely méltó lenne arra, hogy neki szenteljük életünket, mert mindegyik csak relatív érvényességű. Eszerint tehát egyik ember értékrendje sem jobb, mint a másiké, nincs semmi, ami megérné az igazi áldozatot, minden ideiglenes és relatív. Az értékek nem istentől valók, nem is a világtörténelem menete kristályosítja ki azokat, hanem kortól, helytől függő múló jelenségek.
Az elidegenedés eme formáját--éppen azért mert ez a legáthatóbb--azonosítják leggyakrabban a depresszióval. Ilyenkor ugyanis nem egy adott életforma vagy kultúra értelme kérdőjeleződik meg, hanem a létnek mint olyannak az értelme. E szemszögből nézve minden értelmetlen, semmi nem indokolható meg kielégítően, minden konkrét élet a biológia és a történelem szeszélyes és véletlen találkozásának az eredménye, annak a terméke, hogy véletlenül éppen olyannak születtünk, amilyennek, s éppen abba a kultúrába, családba kerültünk bele, amelyikbe.
Elliot szerint Heidegger a fentiekhez képest az elidegenedés egy negyedik formáját is elkülönítette. Szerinte ugyanis mindenki elidegenedett, aki nem néz szembe azzal, hogy az emberi lét véges, s meg fogunk halni.

(...)

Ha a szenvedő, elidegenedett ember pszichiáterhez fordul, ő --függetlenül a lelki szenvedés okától--annak tüneteit igyekszik megszüntetni. Pszichiátriai szempontból a lelki szenvedés rossz, a lelki jóllét jó. (...)
Már John Stuart Mill is elkülönített alacsonyabb rendű és magasabb rendű örömöket (kvalitatív hedonista volt), s úgy vélte, hogy kevés, magasabb rendű örömmel rendelkezni kívánatosabb állapot, mint sok alacsonyabb rendű örömmel. Megfogalmazása szerint: "Jobb elégedetlen embernek lenni, mint elégedett disznónak; jobb elégedetlen Szókratésznek lenni, mint elégedett ostobának. Mill szerint minél okosabb és műveltebb egy ember, annál több dologban lelhet kielégülést, de ugyanakkor annál több dolog okozhat szenvedést a számára. (...)
Ahogyan Elliott írja: a pszichiátria a szenvedés kontextusa iránt semleges kell legyen: a lelki szenvedést--kontextustól függetlenül--csökkentenie kell. Camus Sziszüfosza a pszichiátertől Prozacot kellene kapjon, s ekkor kicsit boldogabban tologatná fel a sziklákat. Meg lenne oldva ezzel Sziszüfosz helyzete? Ha a rabszolgaság korában lett volna Prozac, s pszichiáter, a boldogtalan rabszolgának is joga lett volna Prozacra. Megoldódott volna Prozaccal a rabszolga problémája? Az emberi léthelyzet, vagy a konkrét társadalmi, egyéni lét problémáit a pszichiátria sokszor nem tudja megoldani, legfeljebb csak medikalizálni, pszichiatrizálni tudja, vagyis a saját terminológiájára fordítja le. S éppen az a probléma itt, hogy komplex társadalmi, filozófiai problémákra relatíve egyszerű megoldásokat próbál találni, melyek azonban nem alkalmasak a lét nagy metafizikai kérdéseinek a megválaszolására.



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!