Feliratkozás hírlevélre

Szendi Gábor: A mentális zavarok kezelésének "gyógyszer paradigmájáról"

Ahogy nő ennek a szájtnak a látogatottsága és ismertsége, úgy terjed pszichiáter körökben, hogy a Szendi őrült vagy szcientológus. Vagy esetleg mindkettő. Túry Ferenc, a Pszichiátriai Társaság leköszönt elnöke, a Magatartástudományi Intézet jelenlegi igazgatója arról beszélt, hogy a Szendinek kisebbrendűségi komplexusa van, bizonyára azért támadja a pszichiátriát. A névtelen híradó szerint egy kolléga felállt és azt mondta, miért nem lehet az antidepresszánsokról vitatkozni anélkül, hogy az ellenvéleményt képviselő elmeállapotát kezdenénk firtatni. Amit Túry tesz, azt úgy nevezzük, hogy az ellenfelet vita helyett patologizálni kell. Ha ugyanis őrült, kisebbrendűségi komplexusa van, üldözési mániája van, akkor az érvei betegsége tünetei, nem is érdemes vitatkozni velük. Ezt tették a Szovjetunióban az ellenzékkel, nem vitatkoztak velük, hanem pszichiátriai segédlettel elmebetegeknek minősítették őket.

Idén ősszel a tihanyi neuropszichofarmakológiai kongresszuson Buda Béla, a magyar pszichiátria és pszichológia nagy öregje, előadást tartott a pszichiátria válságáról. Az előadás után a pszichiátriai társaság vezetőségének meghatározó alakjai (Füredi János, Rihmer Zoltán) magukból kikelve ordították (a névtelen beszámoló írta így), hogy a magyar pszichiátria nincs válságban, és ők nem gyilkolják a betegeket (Érdekes a gondolat, mert senki nem állította addig ezt róluk, miért kell ilyesmi ellen tehát védekezni?). Buda erre diplomatikusan csak annyit mondott: "engem meggyőztetek, de a társadalmat is meg kéne győzni erről." Rihmer Zoltán azt is ordította (írja a névtelen híradó), hogy a Szendit mondvacsinált ürüggyel bocsájtották el, Kopp Mária arra hivatkozott, hogy nincs meg a PhD-ja, ahelyett, hogy az igazi okát mondta volna meg. Érdekes nyelvbotlás (elszólás?), Rihmer honnan tudja az "igazi" okot? És miért nem az az "igazi", ami a hivatalos álláspont? És mi köze Rihmernek Szendi elbocsájtásához?

Tisza Kata blogjába nemrég egy (hál isten?) Párizsba szakadt pszichológusnő írt gyalázkodó sorokat, miszerint: a Szendi "Veszélyes pasi, kevés igazsággal és sok gyűlölettel a szakmával szemben. Egy sértett, önmagát és társadalmi helyét a mai napig kereső szerencsétlen alak." Miért ártalmas és miért gyűlölködő valaki azért, mert információs céllal létrehoz egy webszájtot és ott idézi azt a szakirodalmat meg a vezető nyugati napilapok cikkeit? Hm? Mintha a párizsi pszichológusnő csöpögne inkább a gyűlölettől, amit aztán nekem tulajdonít. Ha felháborodást írt volna, na azzal egyetértek.

Egy pszichológiai szájt linkcserét ajánlott fel a tenyek-tevhitek.hu-nak, majd hirtelen megijedtek, és megkérdezték, mi a kapcsolatom a szcientológiával. Hiába írtam meg, hogy semmi, ma Magyarországon elég valakire csak azt mondani, hogy "szcientológus", és máris úgy jár, mint az '56-os forradalomban az, akire akár csak véletlen rámondta valaki, hogy ÁVÓ-s. Ugyan senki nem tudja pontosan, én sem, hogy mi az a szcientológia, de mindenki úgy fél tőle, mint az ördögtől. Megint mondom, semmi közöm hozzájuk, de egy kétségtelen: a szcientológia a pszichiátriát támadja. Nem alaptalanul. Én meg tudománykritikával élek. Ha hasonlónak is tűnünk, nem vagyunk azonosak. Ám a pszichiátriának teljesen mindegy a különbség, mert aki kritikát gyakorol feléjük, az egyformán ellenség. Ez a hisztérikus támadás és gyűlölethullám, amit a mai pszichiátria gerjeszt ellenem, arra figyelmeztet minden eddig még meg nem szólalót, hogy rettegjen is megszólalni, rettegjen is mást gondolni. Olyan emberek érzik szükségét, hogy kikeljenek ellenem, akik nem is tudják, miről is beszélek. Na arra gondoltam, pár mondat erejéig összefoglalom, hátha valaki legalább arra veszi a fáradtságot, hogy ezt elolvassa. De azoknak is szánom, akik lelkesen egyet akarnak érteni velem, csak éppen ők is megelégszenek -ezúttal pozitív irányban - a feltevéseikkel. OK, örülök minden támogatónak, de szeretném, ha valóban az én nézeteimmel értene egyet, s nem azzal, amit nekem tulajdonít. És mindenkit arra kérek, aki utálni akar, hogy tényleg azért utáljon, amit mondok, ne azért, amit feltételez rólam.

A történet valahol ott kezdődött, hogy a klinikai szakpszichológus képzésen, amire akkoriban jártam, Bitter István, a Pszichiátriai Társaság volt elnöke tartott előadást, és hozzá lehetett írni félévi dolgozatot. A placebokutatás révén jutottam el olyan tanulmányokhoz, amelyek arról szóltak, hogy az antidepresszánsok nem hatásosabbak, mint a placebo (Vagyis hatástalanok). Megkérdeztem Bittert, megírhatom-e ebből a félévi záródolgozatomat. Bitter egy becsületes ember, ekkor is annak ismertem meg. Korrektül azt mondta, ha szakirodalommal ez alátámasztható, írjam meg. Megírtam, ő ötöst adott rá, sőt kiemelte, mint elsőrendű dolgozat. Akkor megmutattam Túry Ferencnek, a pszichiátriai társaság akkori elnökének, s egyben klinikai igazgatómnak (igen, ő ugyanaz a Túry, aki most a lelkiéletemből próbálja levezetni nézeteimet). Elolvasta, azt mondta, fontos téma, nem lesz könnyű megjelentetni. A villamoson találkoztam Buda Bélával, aki korábban klinikai igazgatóm volt, és mindig segítőkész volt. Mondtam, hogy volna ez a tanulmányom, hol lehetne megjelentetni. Elolvasta, ő is fontosnak tartotta. Két szaklapot is ajánlott, mindkettő elutasította. A második azt írta, "érdeklődés hiányában" nem jelenteti meg. Ez a második azt javasolta, forduljak egy közéleti folyóirathoz. Odafordultam. Ez volt a Mozgó Világ. A tanulmányomat a Magyar Pszichiátriai társaság két elnöke tehát jónak és fontosnak ítélte, és ehhez csatlakozott Buda Béla a nagy tekintélyével. Ezek után ép eszű ember gondolná-e, hogy amit a folyóson a pszichiátriai társaság elnökei jónak és fontosnak tartanak, az nyilvánosságra kerülve Országos Őrjöngési Hullámot (továbbiakban OÖH) váltana ki? Hát én sem gondoltam. Az OÖH azóta is tart.

De miről is szólnak írásaim, könyveim? Szögezzük le: nem a "gyógyszerellenességről". Ez egy laikus, differenciálatlan vélekedés, nem tudományos kategória. Pontosítsunk, akkor talán antidepresszáns ellenes vagyok? Nem, az sem vagyok. Akkor antipszichiáter vagyok? Nem, az sem vagyok. Szcientológus? Mint mondtam, az sem vagyok. Na jó, mondhatja valaki, akkor talán szabadulóművész, aki minden kategóriából kisiklik?

Hagyjuk a címkéket, mert azok csak arra jók, hogy patologizáljuk az ellenfelet, vagy olyan eleve elítélt irányzathoz, szektához soroljuk, amivel már nem is kell vitatkozni. Az szereti a címkéket, aki nem szeret gondolkodni, és örül, ha a címkék eligazítják, melyik készen kapott gondolatokat gondolja adott kérdésben. És gombnyomásra beindul nála is az OÖH.

Öndefinicióm szerint tudománykritikus vagyok és watchdog.
A tudománykritika azt jelenti, hogy a tudománytalan nézeteket, és az azokat igazolni hivatott téves vagy hamisított eredményeket elemzem, és igyekszem kimutatni a tévedéseket és torzításokat. Ha tehát a tudományos elemzésekből az derül ki, hogy pl. az antidepresszívumok klinikai próbáiban a különféle statisztikai és publikációs trükkökkel érték el, hogy a szerek hatásosaknak legyenek beállíthatók, akkor a tudománykritikus kötelessége rámutatni ezekre a torzításokra és hamisításokra. Ez nem "antidepresszáns ellenesség", hanem a gazdasági érdekek által torzított eredmények kritikája. Ma senki nem tudja, az antidepresszánsok valójában mely kórképben, kire, miért és hogyan hatnak. A klinikai vizsgálatok metaanalízise szerint az antidepresszánsok hatástalanok depresszióban. De az iparnak és a pszichiátriának nem érdeke a tisztázás, mert ez drámai forgalomcsökkenést eredményezne. Az antidepresszánsok ezért ma tudományosan nem igazolt hatású gyógyszerek, alkalmazásuk az érdekmentes tudomány nézőpontjából nem megalapozott. A tudománykritikának kötelessége rámutatni arra is, hogy a szerotonin-hipotézis, vagy másként a "kémiai egyensúlyzavar" elmélet hamisítvány, soha senki nem igazolta.

Ha kiderül, hogy egy szer nem csak hatástalan, de rendkívül veszélyes is, pl. fokozza az öngyilkosság kockázatát, vérzékenységet, libidócsökkenést, érzelmi eltompultságot, születési defektusokat okoz, akkor a tudománykritikus és a watchdog egyszerre emel szót annak érdekében, hogy mind a szakemberek, mind a betegek tudják meg a gyógyszerek szedésének a kockázatait.
A watchdog ("jelző kutya") funkció valami olyasmi civilben, mind az ombudsman. Csak senki nem nevezi ki, hanem tudása, tudósi és esetemben pszichológusi felelőssége tudatában érzi kötelességének, hogy fellépjen az egészségkárosító és tudománytalan pszichiátriai és orvosi gyakorlattal szemben. Amikor sem világszerte, és így nálunk sem a hivatalos szervek figyelmeztetik az embereket arra, hogy az antidepresszívumok, az antipszichotikumok, a csonterősítők, a fájdalomcsillapítók, a koleszterinszint csökkentők szedése veszélyes, és hogy a rák megelőzhető D vitamin szedésével, hogy a mentális zavarok egyik lehetséges oka az omega-3 és más anyagok hiánya, akkor jön a watchdog, és megugatja a hazugokat. A hazugok meg jönnek, és megrugdossák a watchdogot. Jön a gerjesztett OÖH. Ez a világ rendje. Mindenki eldöntheti, hova áll. Van, akinek elég az, ha papírja van arról, hogy ő tudós, hogy ő jó és becsületes. Van, akinek nem igazolás kell erről, hanem tényleg, a szó eredeti értelmében akar tudós és jó és becsületes lenni. Ez utóbbiakat kötetlen szabadidő program keretében lehet lesajnálva szerencsétlen, a mai napig a társadalomban helyüket keresőknek nevezni.

Valójában a pszichiátria egy újabb paradigmája inog. Eddig még életképes pszichiátriai paradigma nem létezett, lássuk be. A pszichiátria, történelmi gyökereit tekintve azért jött létre, hogy elkülönítse a társadalom "furcsa embereit". Ezért van az, hogy a pszichiátria mindig is nagyon fogékony volt arra a szerepre, hogy a mindenkori hatalmat kiszolgálja. Filozófiája is az: az agyaddal van baj, nem a világgal. Vagyis az embert kell a világhoz alakítani (nyomorítani), nem a világot az emberhez. A "gyógyítás" gondolata csak később jött. Az újkori biológiai pszichiátria nagy ötlete a mechanikus materializmusból táplálkozik: ha a lélek az agyműködés terméke, akkor a lelki problémák az agy működészavara. Kezdetben ez jogosított fel a pszichosebészetre, amelyet egészen a hatvanas évekig lelkesen űztek a tudomány nevében. Ez olyan drasztikus agyműtéteket jelentett, mint pl. a lobotómia. Százezrével élnek még ma is emberek, akik ilyen műtétek miatt elbutultak, élettelen robotokká váltak. Aztán jött az új hullám, amely eltörölte a pszichosebészetet: jöttek a pirulák. Sokan ma ezt kémiai lobotómiának nevezik. Ám mára kiderült, ami várható volt: ezek a szerek nem gyógyítanak, hanem vagy hatástalanok, vagy súlyos ártalmakat okoznak. Pl. a nyugtatók tényleg nyugtatnak - amíg szedik őket. De nem gyógyítanak. És ha tartósan szedik őket, súlyos elváltozások, függés alakul ki, ami rosszabb lesz, mint a megelőző állapot. Ahova már nincs visszatérés. Az antidepresszívumokkal és antipszichotikumokkal még rosszabb a helyzet.
A pszichiátria soha nem tudott tudománnyá válni, és most azzal néz szembe, hogy a léte is megkérdőjeleződik lassan, hacsak ki nem talál megint valami trükköt. Mert miközben odakint nagy csinnadrattával folyik a gyógyszer-kereskedelem, aközben a színfalak mögött a józan kutatók kezdik levonni a következtetést, hogy az emberi agy túl bonyolult ahhoz, hogy mentális zavarokat vegyületekkel kezelni lehetne. A gondolat önmagában is abszurd volt, de a gyógyszervizsgálatok kritikus elemzése a gyakorlatban is azt mutatja, hogy nincs pozitív gyógyszerhatás. Gyógyszerrel nem lehet tartósan, hatásosan mentális problémákat kezelni. Vannak a neurológiai határterületére tartozó mentális zavarok, melyek hellyel-közel befolyásolhatók vegyületekkel. De azok sem gyógyíthatók.
A "pirula paradigma" egyre vadabb hajtásai jelennek meg, amelyek súlyos veszélyt jelentenek az emberiségre nézve. Megjelenés előtt van a szer, amellyel naponta elég csak két órát aludni. De mi lesz ennek majd a biológiai ára? Megjelenés előtt van a szer, amellyel hihetetlen memóriára lehet szert tenni. De jó mindenre emlékezni? Megjelenőben van a szer, amely törli a negatív tapasztalatokat. A hasznos negatív tapasztalatokat is! Mindezeknek beláthatatlan következménye lesz az emberek életére, egészségére. De annyira csábító, amit ígérnek, hogy kevesen fognak ellenállni nekik.
Nincs itt tehát szó gyógyszerellenességről, pszichiáter ellenességről. A tiszta tudományhoz való visszatérésről, a másokért érzett felelősségről van szó. Ezt érezheti egy pszichiáter ugyanúgy, mint bárki más. Ami ellen én vagyok, az a tudományhamisítás, az ártalmas és indokolatlan klinikai terápiák, és az etikátlan gyógyítói magatartás. A pszichiátriára szükségünk van. De nem erre, ami most van.



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!