Feliratkozás hírlevélre

Szendi Gábor: Miért pont Ő?

Reagálás Albert Györgyi 'Miért pont én?' c. könyvére
Megjelent: Mozgó Világ 2005 szeptember

Javában írtam a most megjelenő Depresszióipar című könyvemet (Sík kiadó, 2005), amikor Albert Györgyi "Miért pont én? A depresszió szorításában" könyve megjelent. Hogy sikerkönyvvé vált, abban nyilván döntő szerepe van a szerző személyének. A szerző őszinteségében nem kételkedem, kompetenciájában annál inkább. Vallomása hitelessége a laikus olvasó szemében sajnos hitelesítheti a pszichiátria depresszió mítoszát, amelynek szerintem Albert is áldozata, csak nem tud róla. "Minden történetnek van tanulsága". Van, de az nem mindig a szerzői koncepciónak megfelelő. E könyv egyik tanulsága, hogy a beteg gyakran összetéveszti a kedvességet és az igyekezetet a szakértelemmel, és olyan kezelésért hálás, amely ártott neki. A hit abban, hogy az orvos jót akar, nem azonos azzal, hogy jót is tesz. Jót akarni, személyiség kérdése, a jó kezeléshez viszont adekvát tudás kellene. És itt bezárul a kör. "Depresszióipar" című könyvem arról a manipulációs gépezetről szól, amely nemcsak a betegekkel, de magukkal a "mezei" pszichiáterekkel is elhiteti, hogy a depresszió (és más mentális betegségek is) nem más, mint "anyagcserezavar". Ez a szélsőséges redukcionizmus egyszerűen alkalmatlan pszichoszociális hatásokra kialakuló mentális zavarok értelmezésére és kezelésére. A könyv maga is nyilvánvaló cáfolata annak, amit Albert állítani akar. Mert Albertet tíz évi pszichiátriai kezelés nem meggyógyította, hanem betegségben tartotta, s nem tudta őt megóvni még öngyilkossági kísérleteitől sem, viszont szinte egy csapásra meggyógyult, mikor Kósz szigetén ráeszmélt arra, hogy egyedül csak ő mentheti meg saját magát. Ha a könyv úgy érne véget, hogy "végre megtalálták a gyógyszert, ami helyrebillentette az anyagcserezavaromat, s azóta jól vagyok", hát még érteném is, miért olyan elszánt híve Albert a biológiai pszichiátriának. De így a könyv az értelmetlenül szenvedő, de saját sorsát át nem látó, félrevezetett hálás beteg kálváriájáról szól, s hiteles címe az lehetne: "Hogyan éltem túl pszichiátriai kezelésemet".

Miért pont én?

Bevallom, kicsit én is "rühelem a prófétaságot", s némi aggodalommal írom ezt az elemzést. Egyrészt Albert Györgyinek volt már baja elég, most mit bántsam még én is őt könyve kritikájával? Van már ellenségem elég, kell még nekem, hogy újabbakat szerezzek?
Másrészt viszont Albert könyve többszörösen megszólított. Egyrészt, miként a média évtizedek során tette, ő is a gyógyszeripar szolgálatába állítja véleményformáló hatását, s így könyve egy polcra került Peter Kramer elhíresült "Listening to Prozac" könyvével: önkéntes antidepresszáns-propagandistává vált. A 2004 őszén, a Mozgó Világ hasábjairól kiinduló antidepresszáns vita után ezt nem lehet válasz nélkül hagyni.
De még inkább válaszra késztet az, hogy Albert név szerint is idéz, és pszichiáterével egy mondatban "megválaszoltatja" 21 oldalas tömény tanulmányomat. Frissítésként: az elemzések szerint az antidepresszánsok a hatástani vizsgálatok 50%-ban hatástalanoknak bizonyultak, 50%-ban pedig a javulás klinikailag jelentéktelen volt. De a pszichiáternő szerint nem hinni a gyógyszerek hatásában "vicces". Mondja ezt betegének, akit tíz év alatt nem tudtak antidepresszánsokkal meggyógyítani. És szerinte az öngyilkosságok száma is az antidepresszánsok miatt csökkent. Mondja ezt betegének, aki 10 év alatt több öngyilkossági kísérletet hajtott végre. Ez finoman szólva propaganda; de erről könyvemben részletesen írok.
Legvégül, amiért muszáj Albert Györgyinek válaszolnom, az a szerző vállalt "ars poeticája": "Hiszem és vallom: ha már a sorsom megadta, hogy valamennyire ismert ember legyek, akkor néha, 'életbe vágó ügyekben' igenis kötelességem a hangomat hallatni."
Kedves Albert Györgyi! Ha ekkora felelősséget érez mások iránt, akkor nézzen kicsit utána a dolgoknak, mielőtt nyilatkozik! A misszionáriusi hév nem elég.
Végül szeretném hangsúlyozni, nem a kezelését végzők szakmai kompetenciáját vonom kétségbe, ők bizonyára a szakmai protokoll szerint jártak el. Nekem a szakmai protokollal van bajom, nem velük. Albert Györgyivel sincs személy szerint bajom, csak könyve üzenetével nem értek egyet. A szenvedés nem mindig ad tisztánlátást.


Mi baja is van Albert Györgyinek?

Etikailag kényes dolog volna Albert Györgyit könyve alapján diagnosztizálni, ha nem tenné ezt meg ő maga - tévesen. Ő "depressziósnak" gondolja magát, ahogy Szécsi Pált, Latinovits Zoltánt, Détár Enikőt, Karinthy Frigyest és Ferencet és a többieket is. Mindenki "depressziós", aki szenved. Albertnek a "depresszió" a tragikus sors, az önértékelési problémák, a szorongás szinonimája. A "depresszió" számára gyűjtőfogalom, a szenvedő, boldogtalan ember misztikus betegsége, amely, mint valami végzet, egyszer csak rátör az emberre. Olyan, mint volt a tüdővész, a rák, most meg AIDS. A kor sűrűsödik benne szimbólummá. A depressziós megbélyegzetté válik, kiközösítik, s ő tehetetlenül vergődik a félelmetes kórtól. Albert nem megérteni akarja a depressziót, hanem valamiféle végzetes kórrá akarja stilizálni. "Törődés" és "Sok(k)" című fejezeteiben igyekszik olyan borzongató képet festeni a depresszióról, mintha az maga volna a Nyolcadik utas. Vagy valami belénk bújt démon. A kórház meg mintha a "Holtak háza" volna. A folyosókon révült, tönkrement életű emberek bolyonganak, időként egymás nyakába borulva zokognak, vagy csak eszelősen magukban mormolják keservüket. Ekkor a Lány kilép a Rendelő ajtón, s leroskad. Most tudta meg, hogy Depressziós. Orvosilag alátámasztva. "...de legalább már tudja, miért volt néha olyan elviselhetetlenül nehéz számára az élet." Albert infernális látomásával akarja felrázni az embereket, de ez szerintem visszafele sül el.

Ha túllépünk Albert laikus, mondhatni irodalmias "diagnózisán", és a könyvében felsorolt tüneteket, fordulatokat listába vesszük, azzal kell szembesüljünk, hogy Albert Györgyit tíz éven át téves diagnózis alapján kezelték. A valódi diagnózisa szerintem borderline személyiségzavar, amelyhez depressziós epizódok társultak. Ez nem jobb vagy rosszabb, csak más. És ezzel sok újat nem tettem hozzá könyvéhez, hiszen csak nevet adtam annak, amit ő írt le részletesen. De mégsem mindegy, hogy nevezzük a dolgokat, ha már beszélünk róluk.
A személyiségzavarokat azért különítjük el az egyéb, akut mentális zavaroktól, mert a személyiségzavar lényegében más. Ez az egész személyiséget átható tartós élmény és viselkedés minta, amely kihat az élet minden területére. Életnehézségei sajátos élményvilágából és reakciómódjából származnak, Albert Györgyi "depressziós" szakaszai nem valami "biológiai zavar" miatt jelennek meg ciklikusan, hanem az általa is leírt interperszonális konfliktusai és életvitele miatt alakulnak ki. A "depresszió" elmúltával a személyiségzavar nem oldódik meg, a "depresszió" kezelése csak tüneti kezelés. A személyiségzavar tehát egy tartós "működési mód", amelynek időnkénti következménye a mélypont. A zavar általában fiatal felnőttkorban jelenik meg, és a beteg 40-es éveire a tünetek enyhülnek, a betegek mintegy "lehiggadnak".
A DSM IV.-R betegségleíró rendszer szerint borderline diagnózist állapítunk meg, ha az alábbi feltételek teljesülnek:

Kora felnőttkortól kezdve számos különféle helyzetben megnyilvánuló általános instabilitás az interperszonális kapcsolatokban, énképben és hangulatban, és jelentős impulzivitás, azaz 5 vagy több az alábbiakból:
1, Kétségbeesett igyekezet a valós vagy képzelt elhagyatás elkerülésére.
2, Instabil és egyben intenzív személyes kapcsolatok, melyeket az idealizálás és lebecsülés szélsőséges váltakozása jellemez.
3, identitászavar: jelentős, tartósan bizonytalan énkép vagy önérték
4, impulzivitás: legalább két, elvileg önveszélyeztető területen (pl. költekezés, szexualitás, pszichoaktív szer használat, veszélyes autóvezetés, falás)
5, Ismétlődő öngyilkossági viselkedés, gesztusok, vagy fenyegetés, vagy öncsonkítás
6, érzelmi labilitás az észrevehető hangulati reaktivitás miatt (kifejezett diszfóriás, ingerlékeny, vagy szorongásos epizódok, amelyek rendszerint néhány óráig, ritkábban néhány napig tartanak)
7, belső üresség krónikus érzése
8, inadekvát, intenzív harag vagy annak kontrollálási nehézsége (pl. gyakori ingerültség, haragosság, ismételten tettlegesség)
9, átmeneti, stresszhez kapcsolódó paranoid elképzelések, vagy súlyos disszociatív tünetek.

A borderline személyiségzavar -csakúgy, mint más mentális zavarok- kialakulására nincs egzakt magyarázatunk, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy az Albert korai éveit jellemző hányatott élet, bizonytalan kötődés, gyakori elszakadási traumák, képmutató családi élet, túlfegyelmező, túlkövetelő szülők fontos szerepet játszanak e személyiségzavar kialakulásában. A borderline beteget az őt körülvevő káoszról lehet felismerni: zűrzavaros kapcsolatok, váratlan fordulatok, nagy, szenvedélyes szerelmek, majd csalódások, extrém élethelyzetek, teátrális jelenetek. Amint valaki írta, "azért teremtik a káoszt, hogy utána legyen mit megoldaniuk". A borderline betegek közt sok a tehetséges ember, nyitottak, sokoldalúak, eredetiek - de gyakran csapongóak. Életük hullámzó, olykor kilábalnak a zűrzavarból, amit választásaikkal, döntéseikkel előidéznek, olykor viszont menthetetlenül elmerülnek benne.
Nem kívánom most listába venni az Albert könyvében szereplő összes jellemző részt, csak kiemelnék néhányat.
A kapcsolati zavar elég jellemzően végighúzódik életén. Az 1. és 2. kritériumok tulajdonképpen a fokozott dependenciát, és az ezzel összefüggő idealizálás-devalválás "ciklust" és a görcsös megfelelni akarást írja le. Albert írása szerint ez utóbbi őt már kicsi korában jellemezte ez, két éves korában egy órán át ült a sámlin nagyanyját várva, gyerekkorában nagyon jótanuló volt, "azt akartam, hogy ne legyen velem gond, hogy szeressenek", és "manipulálnom, hazudoznom kellett, hogy mindenki szája íze szerint beszéljek, viselkedjek". Albertet egész életében a magány gyötri, "ezért is mentem nagyon fiatalon férjhez. Tartozni akartam valakihez. Biztonságra vágytam". A férfi, amolyan igazi "kaotikus" választás: 20 évvel idősebb, többszörösen elvált -de Albert "őrülten szerelmes volt". A házasság féltékenységi jelenetekbe, rendszeres ütlegelésbe, majd öngyilkossági kísérletbe és pszichiátriai kezelésbe torkollott. Második házasságában a kapcsolatért, bár belebetegszik, de "beáldozza" első, majd sokadik terhességeit, s ez egyben tönkre is teszi házasságukat. "Lélekben ugyanaz a kétéves kislány maradtam, akit otthagytak a sámlin, hogy viselkedjek jól...A házasságomban is meg akartam felelni." Majd az 1. és 2. kritérium remek összefoglalása: "...aki, akár minden alap nélkül, nap mint nap attól retteg, hogy nem szeretik eléggé és hogy elhagyják, beszűkül a tudata...[és]...parancs a férje akarata."
Az identitászavar -3. kritérium- az önazonosság időnkénti megkérdőjelezése. "Időtlen idők óta szerepet játszom. Miért? Gyávaságból. ...Pedig odabent dörömböl az igény, hogy máshogy kellene élnem". Az identitászavar jele az önértékelés ismétlődő válsága is: Albert hol túl, hogy kórosan alulértékeli magát.
A 4. kritérium a felelőtlen, önveszélyeztető viselkedésről, életmódról szól. Ide sorolhatjuk az ismételt teherbeeséseket és abortuszokat, a váltogatott szexpartnereket, ("22 évesen...szerénytelenül elmondhattam magamról: alig van olyan jó pasi a városban, akivel ne lett volna, hogy úgy mondjam kölcsönös konszenzuson alapuló élvezetes kapcsolatom"), a mértéktelen ivást, akár gyógyszerre is, amely olykor közvetlen életveszélybe sodorta. De ide sorolhatjuk az anorexiás epizódot is.
A leírt ismétlődő öngyilkossági kísérletek mgfelelnek az 5. kritériumnak.
A 6. kritériumra Albert számos példát idéz, ezekben gyakran teátrálisan viselkedik (pl. lecsó a fehér szőnyegre, stb.).
A 7. kritériumban megfogalmazott krónikus üresség érzés áthatja a könyvet, a "Hasznavehetetlenül", találó című fejezete részben ennek leírása. A 8. kritériumra példa húga, akivel 18 éve nem beszél, vagy szülei iránt érzett engesztelhetetlen -bár nem alaptalan - haragja.
A 9. kritériumban leírt stresszre kialakuló disszociatív tünetekre szintén számos példa olvasható a könyvben: ide sorolhatók azok, amikor veszteségre, stresszre Albert "kivetkőzik" önmagából, és olyasmit tesz, amit aztán maga is megbán (pl. kiszökik az osztályról és leissza magát)
Összességében Albert Györgyi a borderline személyiségzavar diagnózisának összes kritériumát kimeríti. Ez, mint mondtam, nem "rosszabb" diagnózis: egyszerűen csak azt állítom, Albert Györgyinek nem az a baja, amit hisz magáról. Ő nem a depressziós ember "modellje", sorsa nem a tipikus depressziós sors.

Egy téves diagnózis következményei

Nagy kérdés, de nem az én dolgom megválaszolni, miért nem ismerték fel Albert kezelői tíz éven át betegsége igazi természetét? Ennek oka lehet az, hogy a betegeket általában "keresztmetszetben" látják az orvosok, vagyis az aktuális tünetek elfedhetik a hosszmetszeti képet. A borderline betegek akkor szoktak professzionális segítséget kérni, amikor depressziósak, pánikbetegek, anorexiásak, vagy éppen drogfüggők. A rövidtávú diagnózisok mindig ennek megfelelőek. De vajon hogyan alakult volna Albert élete, ha megfelelő kezelést kap? Meglehet, egészen másként.
Borderline személyiségzavarban teljesen egyértelmű, hogy speciális, olykor évekig tartó pszichoterápiás kezelésre volna szükség. A kapcsolati, önértékelési és életvezetési nehézségek semmilyen gyógyszerre nem rendeződnek, ezek túl bonyolult lelki jelenségek ahhoz, hogy a szerotonerg rendszerbe avatkozva csak úgy megváltoznának. A pszichiátria persze szeret mindenre antidepresszánst adni, ez amolyan csodafegyver. Ha felismerték volna Albert személyiségzavarát, valószínűleg akkor is antidepresszánssal tömték volna. De borderline személyiségzavarban még annyira sem alátámasztott az antidepresszánsok alkalmazása, mint "depresszióban". Ez Albert pszichiáternőjének biztosan megint nagyon viccesen fog hangzani, de az antidepresszáns hatástani vizsgálatokból a borderline betegeket "élből" kizárják, eredmények rájuk vonatkozva nincsenek. Ill. sok-sok évtized "termése" a MEDLINE orvostudományi adatbázisban egyetlen placebokontrolos vizsgálat. Ezt Thomas Rinne és munkatársai végezték 2002-ben, 38 nőbeteg bevonásával, nulla eredménnyel. A borderline legfőbb tünetei, az impulzivitás és agresszivitás semmit nem javult az antidepresszáns kezelésre. De ez persze nem rendíti meg azt a tévhitet, hogy az antidepresszánsok hatásosak borderline személyiségzavarban. Miért pont ez inogna meg, mikor az antidepresszánsok hatástalanságát igazoló megannyi elemzést is félre lehet lökni annyival, hogy ezek "viccesek"?
Albert élete alakulásában nem mellékes az sem, hogy állítólagos depressziójára hivatkozva nem javasolták fogamzásgátló szedését. Mert az "előidézi vagy még rontja is az 'aktív' depresszióját". Persze ilyen ellenjavallat létezik, de -még ha Albert tényleg depressziós is lett volna-, véleményem szerint hiba valakit ilyesfajta vélt kockázat miatt többszörös abortusznak kitenni, ami végleges meddőséghez vezethet.
Végül, ha Albert Györgyi nem depressziós, akkor egész könyve kicsit félrevezető. Borderline betegeknél természetesen előfordulnak depressziós időszakok, de még gyakoribb, hogy a zavarra jellemző üresség-, elhagyottság- és értéktelenség-érzést diagnosztizálják felületes vizsgálók depressziónak. "A depressziós zavarok voltaképpen a borderline személyiségstílus 'meghosszabbításai'", írja Döme László (Döme, 1996). Nem volna jó, ha ezentúl még több, különféle személyiségzavarban szenvedő ember hinné azt, hogy ő is "depressziós".

A misztikus "anyagcserezavarról"

Albert egész könyvén át makacsul ismételgeti, hogy a depresszió egy biológiai zavar, de erről valódi ismerete nincs, csak ismételgeti a prospektusokon terjesztett pszichiátriai mítoszt. Idézi Bánki M. Csaba kutató-pszichiáter szavait, miszerint "a depresszió kimutatható agyi működészavar következménye; biokémiai elváltozásokkal jár az idegrendszerben, ezt az orvos minden kétséget kizáróan diagnosztizálja". Ha Albert jól idézte a kutatót, akkor azt kell mondjuk, ő egyedül tud valami nagy titkot a világon, és jó lenne, ha közkinccsé tenné. Addig ugyanis be kell érnünk azzal, hogy nincsen semmiféle jól mérhető univerzális biokémiai mutatója a depressziónak, és nincs az az orvos, aki ezt mérni tudná. Az orvos maximum tünetekre kérdez rá, de ez nem biokémiai mutató, sőt éppen arra alkalmas, hogy eltérő biológiai állapotokat összemosson. Hogy elég szájbarágós legyen a dolog, Albert pszichiáternőjével mondatja el, hogy van biológiai meg pszichés stresszre kialakuló depresszió, de tulajdonképpen minek is cifrázni a dolgot, hisz a végső közös út a "szerotonin-zavar", amit a remek gyógyszerek majd helyreállítanak. "Az utóbbi 10-15 évben pedig egyértelműen bebizonyosodott, hogy elsősorban a szerotonin és a noradrenalin működési zavara a felelős a depresszió kialakulásáért", így a pszichiáternő. A könyv és nyilatkozó pszichiáterek kedvenc fordulata, hogy "kutatások bizonyítják", meg az "orvostudomány mai állása szerint", stb. Ezek azonban csupán nyelvi fordulatok, az üres, semmitmondó pszichiátriai közhelyeket ismételgetők ezzel szeretik a tudomány tekintélyét kölcsönözni maguknak.
van Praag, aki Európában az első biológiai pszichiátriai részleget alapította, és a biológiai pszichiátria első professzora lett, 2004-es nagy összefoglalójában a szerotonin és a depresszió kapcsolatáról ezt írja: "Hangsúlyozandó, hogy a szerotonin zavar nem a depressziónak, mint egésznek a jellemzője, hanem csupán csak egy depressziós alcsoportnak." Bánki M. Csaba a szerotonin-elméletről ezt írja 2001-ben: "..az elméleti alapok szintén vitatottak és igazából máig bizonyítatlanok..." van Praag a noradrenalin szerepéről ezt írja: "A konklúzió csak az lehet, hogy a noradrenalin szerepe a depresszió kialakulásában nem világos". Bánki M. Csaba a noradrenalinról: "A depressziós betegek többségében nincs objektíven kimutatható noradrenalin-hiány..."
Az anyagcserezavar meg a hiányelméletek valójában jól hangzó reklámszövegek, amik mindenki számára emészthetőek, de még soha senki nem igazolta, hogy a "depressziónak" volna bármiféle közös, jól megragadható biológiai vonása. Bánki ezt írja: "Valószínűtlen ..., hogy a depressziók összetett problematikája egyetlen neurotranszmitterre, neuropeptidre, vagy más hormonra volna visszavezethető".

Felmerül a kérdés, miért is olyan fontos és megnyugtató Albert Györgyinek, hogy "depresszióját" biológiai betegségnek és olyan végzetnek tekintse, amely lecsaphat bárkire, bármikor, legyen az bármilyen szép, okos, gazdag és boldog. Az a gyanúm, hogy ez a misztifikált depresszió-kép arra jó, hogy Albert levegye saját válláról azt a felelőséget, amit ő maga rakott oda. Valószínűleg ő gondolja úgy, hogy ha kiderülne, hogy betegsége nem "biológiai", akkor számon kérhető volna rajta megannyi problémás viselkedése, tönkrement kapcsolata, lemondott szereplései, stb. Oldalról oldalra bizonygatja, hogy ő "biológiai" beteg és nem tehet arról, amit tett. De akkor miért olyan megbocsájtó azzal a pszichiátriai osztállyal szemben, amely kocsmai kiruccanása után kirakja őt az utcára, mondván, megszegte az osztály szabályát, s nyolc hónapig nincs kezelés. Én azt gondolom, hogy ez az osztály képmutató, nem lehet olyan paradox szerződést kötni, amit a beteg - betegsége miatt - nem tud betartani. Ha be tudna tartani, már nem volna beteg. De ha Albert is ezt gondolná, haragudnia kéne azokra, akiktől függ. Akiktől függ, azok viszont kitaszítják, mert "rossz kislány volt". Éreztették vele, hogy csalódást okozott, és nehezteltek rá. Az osztályon csak a "rendes" betegeket szeretik. Így lesz a betegségből bűntudat, szégyen, elutasítottság-érzés és öngyilkossági kísérlet. És így ismétlődik meg a "gyógyító környezetben" Albert egész életén végighúzódó konfliktusa: akiknek a szeretetére vágyik, azok ellökik maguktól.
A biologizálás a pszichiátriától indult ki. Ha a mentális betegségek anyagcserezavarok, akkor igazolva van a gyógyszeres kezelés hegemóniája. De ha biológiai zavar, akkor az egyénnek már nincs is mit tennie, hiszen egy nála sokkal nagyobb erővel szemben ő tehetetlen. A biologizálás egyfelől elméletileg felmenti a beteget, de azért persze az osztályról ki lehet dobni, mert az osztály mondja meg, mi a biológiai tünet és mi nem az. Ám a biologizálás lefegyverzi a beteget, passzívvá teszi, megfosztja őt a küzdés értelmétől. Minek, ha anyagcserezavarom van?
Ezért kifejezetten ártalmasnak tartom azt a szemléletet, amely megfosztja az embert saját sorsa iránt érzett felelősségétől és a saját gyógyulásában való illetékességétől. Míg a pszichoterápiás elméletek olyan fogalmakkal írják le az embert, mint "belülről fejlődő", "önmagáért felelős", "autonóm lény", addig a pszichiátria elromlott biológiai gépet lát, és a kezeléssel szembeni engedelmességet hangsúlyozza. Két embermodell áll itt egymással szemben. Az egyik szerint az ember alakítja sorsát és tesz a gyógyulásáért, a másik szerint a beteg fekszik az ágyon és várja, hogy hasson a gyógyszer. Albert 10 évig várta a gyógyhatást, majd kezébe vette saját sorsát.
Szerintem Albert Györgyinek újra kéne írnia a könyvét. A könyv ugyanis arról szól, hogyan gyógyította meg önmagát. Hogyan mesélték be neki éveken át, hogy nem felelős azért, ahogy él, és amit tesz. Hogyan kereste lelki nyugvását ezekben a mechanisztikus-biologizáló nézetekben, amely az embert kísérleti patkánynak tekinti. És hogyan ismerte fel egy nap, hogy választania kell: előbb-utóbb meghal a "koktéloktól", vagy valamelyik öngyilkossági kísérletétől, vagy választja az Életet. És Albert képes volt választani, döntése után már a repülőn elutasította a kínált alkoholt. Lám így is meg lehet szabadulni a függéstől. És nekilátott megírni könyvét. És köszöni, jól van. De miért egyedül kellett neki ezt 10 évi gyötrelem után felismernie és végigcsinálnia? Hol voltak a "gyógyítók"? Szerényen a háttérben várták, hogy a gyógyszerek majd csak hatni kezdenek tíz évnyi szedés után?
Albert Györgyi győzött, de szerényen átengedi a győzelmet a gyógyszereknek. Annyira elhitették, hogy ezek fogják meggyógyítani, hogy amikor kezébe veszi élete irányítását, még akkor is azt hiszi, a pszichiátria mentette meg. Mint írja, a biztonság kedvéért azért még szedi a gyógyszert. Albert Györgyi szerintem nem érti saját történetét.

Az öngyilkosságról

Az öngyilkosságról sok tévhit kering. Az egyik, hogy szinte minden öngyilkosságot elkövető ember depressziós. Ez nem igaz. Zonda Tamás pszichiáter, öngyilkosság-kutató mutatott rá arra, hogy a pszichiátria nagyvonalúan az öngyilkosság előtti beszűkült állapotot, a preszuicidális szindrómát egyszerűen depressziónak kereszteli át (Zonda, 2005). A nagyvonalúságban persze van logika: ha a depresszió miatt követik el az emberek az öngyilkosságot, akkor a depresszió nemzeti méretű szűrésével és antidepresszáns kezelésével hatékonyan le lehet csökkenteni az öngyilkosságok számát. Albert pszichiáternője idézi is a légből kapott összefüggést, miszerint a növekvő SSRI fogyasztás hatására csökkent az öngyilkosságok száma. Pontosan tudjuk, hogy ez nem így van, ezt részletesen elemzem könyvemben. Ott vizsgálatokat idézek, amelyek azt bizonyítják, az öngyilkosság -bármily szomorú is ez- nem bejósolható és nem megelőzhető. Az öngyilkosság nem pszichiátriai kérdés, pszichiátriai eszközökkel nem oldható meg! Erre életszerű példa éppen Albert, aki "felismert depressziója" és "hatékony kezelése" ellenére ismételten öngyilkosságot kísérelt meg kezelései során. Vagy itt van Dr. A.M., akinek Albert könyvét ajánlja. A.M. nemzetközileg elismert pszichiáter és öngyilkosság kutató volt. Aztán öngyilkos lett. A statisztikák szerint egyébként az orvosok körében a legmagasabb az öngyilkossági arány: a normál népességben előforduló öngyilkossági aránynak 1.1-3.4-szerese mutatható ki férfi orvosok, és 2.5-5.7-szerese a női orvosok közt. (Brunk, 2003; Schernhammer és Colditz, 2004). Ebben az értelemben az öngyilkosság valóban orvosi probléma.
Az öngyilkosság komoly kérdés. De ha pszichiátrizáljuk, semmi nem fog javulni tőle, csupán lyukas korsót tartunk az egészségügy pénzforrásai alá. Ami igazán működőképes, pl. a telefonos lelkielsősegély szolgálatok, azok meg -anyagi gondjaik miatt- állandóan a megszűnés határán vannak.
És van itt még egy fontos vonulat, ami a leghevesebb ellenkezéseket váltotta és váltja ki. Ez az antidepresszánsok öngyilkossági kockázatot fokozó hatása. A vita most ott tart, hogy az amerikai gyógyszerhatóság (Food and Drug Administration) elrendelte, minden antidepresszáns betegtájékoztatóján vastag fekete keretben, vastag betűkkel jelenjen meg, hogy az antidepresszánsok mind fiatalkorúaknál, mind felnőtteknél fokozhatják az öngyilkosság kockázatát. Erről szintén részletesen írok könyvemben, itt csak azt emelném ki, hogy ez az öngyilkossági késztetéseket fokozó hatás abból fakad, hogy az antidepresszánsoknak stimuláns hatása van, s ez impulzív és agresszív viselkedéshez vezethet. A borderline személyiségzavaros beteg egyik fő problémája éppen az impulzivitás, melyet az antidepresszánsok alkalmazása fokozhat. Albert öngyilkossági kísérleteinek egy része antidepresszáns kezelés alatt következett be, nem zárható ki tehát, hogy az alkalmazott antidepresszívumok szerepet játszottak ezekben.

A sok-sok depressziós

Albert könyve második felében interjúkkal szeretné bizonyítani, mennyire elterjedt és alattomos betegség a depresszió. Ebben az egyvelegben azonban a legkülönfélébb "depressziók" vannak összemosva. Élesen el kell különítenünk mondjuk Latinovits biológiai gyökerű mániás-depresszióját Sándor Erzsébet depressziójától, amely a krónikus pszichés terhelésre alakult ki. Détár Enikő szülés utáni depressziója ugyancsak egy másik problematika. Mindegyik másfajta kezelést igényel. Szécsi Pál alapbetegsége egészen biztosan nem a depresszió volt, mindamellett biztosan voltak affektív zavarai. A Karinthy család "depressziója" is igen gyanús, Karinthy Ferenc alkotói válsága és alkoholizmusa globálisabb emberi tragédia, semmint hogy bele lehetne gyömöszölni a depresszió pszichiátriai kategóriájába.
A diagnosztikus kategória ilyetén kitágítása és fellazítása végletesen vulgarizálja a "depressziót". Innentől bárki depressziósnak mondható, aki tartósan lehangolt, rosszkedvű, örömtelen. Az egész DSM betegségleíró rendszer problémája, hogy tünetorientált, ezáltal összemos különféle pszichobiológiai állapotokat. Bánki ezt írja: "Még egy tényező nehezíti a biológiai kutatásokat: a múltból örökölt és a folytonos revíziók ellenére puszta tünetleírásokra és konszenzusra épülő klasszikus pszichiátriai nozológia, amelyet az elmúlt harminc év biológiai kutatási eredményei egy jottányit sem tudtak megváltoztatni. Még mindig a klasszikus tüneti diagnózisokat tekintjük 'aranyszabálynak'..."
A "depresszió" elterjedtsége az emberi létezés lényegéből fakad: pozitív és negatív érzelmi állapotokkal reagálunk a minket ért hatásokra. Minden pszichés jelenségnek anyagi alapja van, a jókedvnek is, a rosszkedvnek is. Ebben az értelemben minden lelki folyamat biológiai folyamat is. De miféle önkény az, ha a nekünk nem tetsző érzelmi állapotot anyagcserezavarnak nevezzük, a jókedvet meg helyes anyagcserének? Vizsgálatok bizonyítják, hogy a nyolc általános iskolai végzettséggel rendelkezők körében a súlyos depressziósok aránya 15.6%, míg a felsőfokú végzettségűek közt 3% (Kopp és mtsi., 1997)! Mármost ha egy "betegség" az iskolázottsággal függ össze legjobban, akkor nehéz azt anyagcserezavarnak tekinteni. Természetesen itt megint nem azt vitatom, hogy ne kéne az indokolatlanul súlyos és tartós depresszív állapotokat valamiképpen kezelni. Csak nem hiszem, hogy a "szerotonin-hiány" volna a megoldás.

Zárszó

Albert Györgyi könyve hasznos írás, mert megfogalmazta egy lehetséges nézőpontból a laikus beteg nézeteit depresszióról és annak kezeléséről. Jó könyv, mert őszinte, lehet vele vitatkozni. A 2004-es Mozgó Világbeli antidepresszánsokról szóló tanulmányom után egy hozzászólót leszámítva nem volt kivel vitatkozni. Vagyis nem volt igazi vita. A pszichiátria nem akart vitázni. Ha nincs igazi ellenérv, az agyonhallgatás a legjobb taktika. Pedig a vitában kristályosodik ki mindig a probléma árnyalt képe. Az világossá vált, hogy az emberek fejében létezik egy erőszakolt és mesterkélt szembeállítása a biológiainak és a pszichológiainak, amit olykor a "gyógyszerrel vagy gyógyszer nélkül", olykor a "gyógyszer vagy pszichoterápia" hamis ellentétében fogalmaznak meg. Van, akinek a gyógyszer használ, van akinek a pszichoterápia, s van, akinél mindkettőt alkalmazni kell. A vitának arról kéne szólnia, milyen szabályok szerint állapítható meg, kinek mi fog használni. Mert egyelőre nem szakmai érvek, hanem tudománynak álcázott gyógyszeripari propaganda dönti el a kérdést. És ez a propaganda ott van mindenütt, ott van a fejekben is. Sokszor, amikor szóra nyitjuk szánkat, amikor azt hisszük, saját meggyőződésünket mondjuk, akaratlanul is idegen érdekek szócsövévé válhatunk.

Albert Gy: Miért pont én? A depresszió szorításában. Park kiadó, Budapest 2005
Bánki, M. Csaba: A depressziók neurokémiai modellej az ezredfordulón. In: Szádóczky E.; Rihmer Z. (szerk.): Hangulatzavarok. Medicina, Budapest, 2001.
Brunk, D.: Suicide is top cause of early death in physicians - Far Higher than in General Population. Ob.Gyn News March 1, 2003
Döme L.: Személyiségzavarok. Cserépfalvi-Psychoeducatio, Budapest 1996.
Kopp M.; Szedmák S.; Lőke J.; Skrabski Á.: A depressziós tünetegyüttes gyakorisága és egészségügyi jelentősége a magyar lakosság körében. Lege Artis Med., 1997, 7(3):136-144.
Rinne, T.; van den Brink, W.; Wouters, L.; van Dyck, R.: SSRI treatment of borderline personality disorder: a randomized, placebo-controlled clinical trial for female patients with borderline personality disorder. Am. J. Psychiatry., 2002, 159(12):2048-2054.
Schernhammer, E.S.; Colditz, G.A.: Suicide rates among physicians: a quantitative and gender assessment (meta-analysis). Am. J. Psychiatry., 2004, 161(12):2295-2302.
van Praag, H.M.: de Kloet, R; van Os, J: Stress, the brain and depression. Cambridge Univ. Press. 2004.
Szendi G.: Depresszióipar. Sík kiadó, Budapest 2005.
Zonda, T.: Depression and Suicidal Behavior. Crisis 2005, 26(1):34-35.

Depresszióipar könyv | Mintafejezet | Depresszióipar könyv tartalma | Antidepresszáns fórum | Antidepresszáns vita | Az antidepresszánsokról | Interjúk, előadások | Antidepresszáns cikkeim | Antidepresszáns tanulmányaim | Betegség-e a depresszió? || Kapcsolat | Pszichoterápia Tények és tévhitek| Tanácsadás | Antidepresszáns főoldalra

 

 

Design, webmester, fenntartó: Szendi Gábor 2006

 

Küldje el barátjának, ismerősének!