Mit adtak, nem tudom már

38 éves vagyok, ma három gyermekes édesanya. Kiskoromban, amikor apu megzavarodott, gyakran láttam, de az ellen nem tudtam tenni, csak tiltakozni, mégis kialakított bennem egy félelmet, hogy én is járhatok úgy. Amikor apu összezavarodott, akkor jött a mentő és elvitték a pszichiátriára, ott tartották, lenyugtatták, és hazatért. Valójában nem tudom, mi a baja, mert elmebeteg talán azért nem lehet, mert elvitték katonának, és mostanában pedig bipoláris depressziósnak mondják az orvosok.

Az én bajom nem 16 évesen kezdődött, hanem kiskoromban, amikor láttam, mi történik az apámmal, akit a legjobban szeretek. És próbáltam megérteni. 16 évesen, a gimnáziumban már erősen szorongtam, gyakran rosszullét jött rám. Bekerültem a pszichiátriára, ahol azonnal gyógyszerrel kezeltek. Apu után szabadon, hiszen nem tudhatták mi a bajom, ugyanis nem beszélgettek velem. Néhány tesztet töltöttem ki. Talán. A gyógyszerekre sem emlékszem, és nem is emlékezhetem (nem mondták!), kérdés marad mindmáig, miket kaptam. Csak azt tudtam: be kellett venni, "mert attól nekem jobb lesz"! Rosszabb lett. Nem vették észre, hogy valamelyik gyógyszer(-ek) mellékhatásaként elferdültek az izmai, kicsavarodtak a végtagjaim. Árammal, majd elektrosokkal kezeltek, végül feladták, és szinte félholtan kerültem haza.
Magam elmenni boltba, városba, és gyakorlatilag a házon kívülre nem tudtam. Folyamatosan kisebb-nagyobb rosszulléteim voltak. Liftezni sem tudtam. Minden gyakorlatsort magam próbáltam, pl. addig lifteztem, amíg már nem vert ki a víz, és a tünetek megszűntek. Buszozni ugyanígy tanultam meg. Egyedül tettem rendbe az életemet. Sok-sok munkával, még a mai napig is dolgozom magamon. Ma is gyakran előre modellezem a viselkedésemet, lebontom mi, hogyan történik majd. Erős egyéniség lettem. Kritikus mind magammal, mind másokkal szemben. Kíváncsiak az emberek a véleményemre, a magam nem teljesen szabályos módján is próbálok példát mutatni. Az erő bennem van és mindenkiben, aki azt felfedezi, mennyit kibír, mennyit elvisel, mire képes.
A történetem tanulsága: ismeretlen eredetű szert, gyógyszert nem veszek be, mert okozhat nekem nyakferdülést, bizonytalanságokat, bármit, ami valóban megzavarhatja az életvitelemet, rosszabbá teheti a világot, melyet elölről építeni nem volt könnyű feladat. A bizalomról: nagyon nehéz elnyerni az orvosoknak az én bizalmamat, hiszen bármit mondanak nekem, én azt megkérdőjelzem. Mindig. Elvárom, hogy partnerként bánjanak velem és a gyerekeimmel, amikor kapcsolatba kerülök velük. Amelyik orvossal nem tudok együtt dolgozni, annak megköszönöm a munkáját és végleg elfelejtem. Fontos, hogy őrizzük az egészségünket, és soha, senkinek ne legyünk kiszolgáltatva. Én úgy gondolom, egyfajta gondolkodás, tartás kérdése. Mert az orvos-beteg kapcsolatban sincs helye az alá-fölérendeltségi viszonynak. Jogom van tudni mit kapok, miért kapom, mit várhatok. Ennek szellemében nevelem a gyerekeimet és amilyen helyzetben van ma a magyar egészségügy, ettől csak jobb lehet. Töretlenül bízom abban, hogy jobb lesz.