Feliratkozás hírlevélre

Egy Művészetterapeuta Kálváriája

Volt egyszer egy Klinika, hetvenhét hónappal ezelőtt elkezdődött valami. Elindult egy alkotásra és önállóságra buzdító, lelkeket gyógyító folyamat. Művészet és terápia. A Terapeutát, aki maga is a művészet világából vetődött e helyre. Egy régi barátja hívta segítségül, akivel a Klinikán rövid ideig együtt tevékenykedett, de társa másfelé vette útját. A Terapeuta sok évet eltöltött már pályáján és nem sokkal kevesebbet a lelki egészségvédelem területén, de pszichiátriai osztályon még nem járt. Furcsa és különös világba csöppent. Az élet bajaitól elrongyolódott lelkeket talált itt, akik szeretet, menedék és biztonság után sóvárogtak. Sajátos mezsgyéje volt ez a társadalomnak, az ide bekerülőkkel szűkmarkúan bánt a sors. Ők voltak azok, akiknek szívét üres érzés szállta meg, elnyomva mindazt, aminek addig értelme volt. Lassan-lassan kicsúszott lábuk alól a talaj, életük egyre sivárabbá vált. Nem voltak ők jobbak, sem rosszabbak, mint a többi ember, csak mások. Esendőbbek. Életük örökös bizonyításról szólt, önmaguknak és a világnak. A rájuk aggatott stigmák és a feléjük irányuló félelem és irtózás kárhoztatta erre őket. A Terapeuta nem érzett félelmet és irtózást sem a közelükben. Eleinte tétova, riadt tekintetek vették őt körül, majd e tekintetek kíváncsivá szelídülve figyelték, hogy mire készül, ki is ő valójában. Nem volt nehéz dolga, hiszen mindig kitárt lélekkel és tiszta szívvel közeledett az emberek felé, s ezeknek az eleinte bátortalan tévelygőknek is alig volt más óhajuk. Így hát hamar egymásra találtak, Kórházlakók és Terapeuta, aki mindent betegeivel együtt kívánt létrehozni. Szeretettel és megértéssel közeledett feléjük, elfogadó, szabad légkört igyekezett teremteni számukra. Ők viszonzásul észrevételeikkel, kívánságaikkal segítették, hogy létrejöjjön mindaz, amely jobbulásukat, gyógyulásukat szolgálja majd. Teltek a hetek és egyre jobban ragaszkodtak hozzá, a foglalkozásoknak hamar híre ment. Mind több és több kórházlakó jött, de érdeklődni kezdtek az orvosok, ápolók és a hozzátartozók is, megérintve lelküket az a szellemiség, mely ápoltak és Terapeuta között létrejött. A foglalkozásain résztvevők alkotva gyógyulhattak és elkészült alkotásaikat is magukkal vihették.
Fontos szempont volt ez a Művészetterapeuta számára, hiszen e művek csodálatos és megrázó demonstrációi voltak annak a heroikus küzdelemnek, melyet e különös alkotók belső démonaikkal és a külvilággal vívtak. Az emberi lélek kusza világában eligazodni nem könnyű, de úgy tűnt, e gúzsba kötött lelkekről lassan lepattanni látszottak a béklyók. A Terapeuta kezdetektől hitt abban, hogy ezekben az emberekben különös képességek rejlenek és e képességek megfelelő környezetben előhívhatók. Az elkészült művek igazolták őt és e művek az általa rendezett kiállításokon egyfajta bizonyítékai lettek annak, hogy készítőik nem csupán szerencsétlen elzárásra kárhoztatott egyedek, hanem érző lelkű alkotók, Emberek ők is a szó legszebb és legnemesebb értelmében.
Az idilli képre azonban hamarosan árnyék vetült. Valakik, elirigyelvén a Terapeuta odaadó tevékenységét, betegeivel együtt felépített műhelyét és számtalan kiállítását, egy új foglalkoztató létrejöttén kezdtek munkálkodni. Hívták őt is, vegyen részt ebben a munkában, azonban feltételül szabták számára, hogy a betegeknek elkészült alkotásaikat nem adhatja oda. Ő ezt nem tudta vállalni, hiszen foglalkozásainak egyik lényeges alkotóelemét ez képviselte. Így hát régi helyén folytatta tovább tevékenységét. Közben az új foglalkoztató élére a Docens úr kedves barátnője került, mellé a Klinikáról egy néhányszor már elbocsátott, majd visszavett ápolónőt helyeztek társul.
A "régi" műhely kezdett háttérbe szorulni, s a Terapeuta nemkívánatos személlyé válni. Mindezt talán nonkonformizmusával és betegei iránti hűségével "vívhatta" ki, de az is lehet, hogy tudása és tehetsége igen nagy kontrasztnak bizonyult, a dilettantizmussal és karriervággyal szemben. Egyre több nehézséggel kellett szembenéznie. Először csak azon klinikai részleg átépítésére hivatkozva akarták megszüntetni műhelyét, ahol foglalkozásait vezette. Ő azonban az átépítés alatt egy másik osztályon folytatta elkezdett útját. Betegei hűen követték. Majd jött a következő akadály. Az új foglalkoztató és a nappali kórház programjaira invitáló feliratok kerültek fel a falakra klinika szerte, mely programok időnként párhuzamosan zajlottak a régi foglalkoztató időpontjaival. Ez azért volt különös, mert a Terapeuta csak heti egy alkalommal tarthatott foglalkozást az intézményben. Azonban némelyek számára ez a néhány óra is zavarónak bizonyult, s rövidesen megvonták a munkájáért járó pénzbeli juttatást is. Ő töretlenül folytatta tovább, amit elkezdett, immár önkéntesként. Szerződést ugyan nem adtak neki erről. Majd néhány hónap elteltével a foglalkozásaihoz szükséges minimális anyagköltséget is elvették tőle. Egyre nehezülő lélekkel, de mindezek ellenére kitartott. Segítette őt betegei szeretete, alkotóművész társai és barátai, foglalkozásai megtartásához szükséges tárgyi adományai, melyekkel eddig is támogatták őt és betegeit, tudván lehetőségei korlátait. Ezalatt a Klinika Docense felügyelte alapítvány által működtetett Új foglalkoztató nem szűkölködött semmiben. A Klinikát egyfajta rossz szellemiség kezdte uralni: az ármány és megalkuvás szelleme.
A régi Művészetterapeutát egy napon magához rendelte a Klinika második embere, a Docens Úr. Majd elfoglaltságára hivatkozva, a Klinikavezető Főnővérnek adta át a "megoldás" lehetőségét, aki régen túl volt már a nyugdíjkorhatáron, de még mindig igen nagy befolyással bírt. A Főnővér közölte a Terapeutával, hogy átalakítások és anyagi nehézségek miatt meg kell válnia munkájától. A Docens Úrra is hivatkozva utasította a Terapeutát, hogy hagyja el a Klinikát és ürítse ki szekrényét is, melyben foglalkozásaihoz szükséges anyagait és eszközeit tartotta, sőt már az aznapi foglalkozást se tartsa meg. Miért? Kérdezte a Terapeuta. Mert helyére a Docens Úr kedves barátnőjét és a főnővér által már korábban többször eltanácsolt ápolónő kettősét szánják. A Terapeuta kérte, hogy írásban is közöljék vele mindezt. Kapott is egy szép, néhány soros búcsúlevelet, amelyben megköszönték különösen jól és odaadással végzett többéves munkáját, közölve még, hogy az egészségügyi reform és a jelentős megszorító intézkedések eredményeként a Klinika jelentős szerkezeti átalakításokra és személyi változtatásokra kényszerül.
"Az elbocsátó szép üzenet"-ben azonban a Terapeuta önkéntes munkájáról (melynek anyagi vonzata már régen nem volt) vállalásairól és felajánlásairól nem esett szó, feltehetően azért, mert akkor néhányaknak szemet szúrhatna, hogy ebben a történetben anyagi nehézségekre hivatkozni álságos és őszintétlen.

Kérdés: megengedheti-e e magának ebben az ínséges helyzetben lévő egészségügyben egyetlen kórház vagy klinika is, hogy személyes okok miatt eltávolítson egy sokak által ismert és megbecsült, követendő emberi értékeket képviselő, komoly szakmai tapasztalattal rendelkező Terapeutát, aki ráadásul már jó ideje hajlandó volt ezen értékeit anyagi juttatás nélkül is az egészségügy rendelkezésére bocsátani?!

Ui: A helyzet igazi tragédiája azonban azoknak a betegeknek a sorsa, akik kiszolgáltatottságukban semmit sem tehetnek. Találtak egy fogódzót, amelytől most kíméletlenül megfosztották őket. Tették ezt éppen azok, akik egykoron a gyógyításukra esküdtek.


Egy beteg levele: "Szomorú kérdőjelek

Egy pszichiátriai intézményben eltöltött kórházi időre nem igazán emlékszik senki szívesen. Most, hogy mégis tollat ragadok, annak az az oka, hogy a sivár, reményvesztett napokon, sőt heteken mégis volt, aki mosolyt csalt, örömet adott nekem, s velem együtt betegeskedő fiamnak és sok betegtársunknak. Fiam azóta meggyógyult, maga fűzte ékszert is ajándékozhat, én is sokkal jobban vagyok. De ebben szerepe van annak a dolognak, amit úgy hívnak: Művészetterápia. Aki tartja: művész, képzőművész. Csütörtök 2 óra. Az ebédlőben lekerül néhány asztalról az abrosz. Köréje székek gyűlnek, rajtuk azok ülnek, akiket a szépség, az alkotni vágyás vagy a színek hatása, a látvány-játék öröme elvarázsolt. És egy kedves, megnyerő hölgy, Ildikó, aki szinte Anyaként, pajtásként irányít minket, finoman meghagyva az alkotás szabadságát. Figyelmes, odaforduló. Ugyanakkor jó mederbe tereli az alkotót és alkotását akár festményről, rajzról, ékszerről vagy üvegképekről legyen is szó. Ha valaki segítséget kap, felfedezéseket tehet és egy kicsit jobbik énjére találhat. Nem beszélve az örömről, melyet az elkészült munka okoz. Fontos ez? Igen, hiszen minden ember, minden beteg külön-külön a legfontosabb. Ha valaki ezt a csodát meg tudja veled éreztetni, az gyógyulás lehet. Ő ebben is utat mutatott. Bizonyítékai ennek az ebédlő falán feltűnő alkotások, melyek derűt és esztétikumot sugároznak. Az építve épülés gyönyörűséges példái. Valami mégis furcsa. A gondosan gyűjtött mintakönyvek, élvezetes színű festékek, a rendezett munkák helyett egyszerre üresen, siváran meredező polcú szekrény maradt. Ildikó már nem dolgozhat. MIÉRT?

N.N."


Néhány idézet a betegek leveleiből:

"Kedves Ildikó!

Megdöbbenve és fájdalommal tudtam meg, hogy nem tarthatsz több foglalkozást. Elmentem a szokásos csütörtöki napon Hozzád és üres volt a terem és a szekrényed. Nővéreket, betegeket és egy orvost is megkérdeztem mi történt, hol vagy: közölték, elküldtek Téged! Csak annyit mondtak, majd jön egy Bori nevezetű hölgy, aki helyetted fogja tartani a foglalkozást és várjak. 1 óra (ami sokkal többnek tűnt) várakozás után jött egy nővér, miközben én kérdezgettem, elvihetjük-e majd kis műveinket, amit készítettünk, amit Te mindig nekünk adtál, de azt mondták, hogy nála nem lehet hazavinni semmit. Vártam a hölgyre de nem jött. Felháborodottságomban és elkeseredettségemben eljöttem... én a kórház után is visszajártam hozzád...Szeretném ha ezt a levelet elolvasnák azok akik úgy döntöttek elküldenek, hogy megtudják milyen rosszat tettek. Én most csak a saját nevemben írok, de biztos sokan vannak ugyanazon a véleményen, hogy a Te munkád, a Te lényed mennyire fontos volt nekünk. Véleményem szerint rosszul döntöttek! Egy összetartó kapocs voltál, Anyánk helyett Anyánk voltál, tudtál a bajainkról, a fájdalmainkról, nem voltak titkaink előtted, barátként kezelted a betegeket, odafigyeltél mindenkire, akárhányan is voltunk.

Ezeken a foglalkozásokon megnyugodva heti 3 órát boldogan töltöttem el. A naptárban mindig néztem mikor lesz csütörtök, hogy mehessek hozzád és alkothassak. Nekem betegen és bármikor rossz kedvem volt, ha ránéztem és ránézek a munkáimra, amit Nálad készítettem és haza hozhattam, mindig megnyugszom. Sír a lelkem és én is, hogy megint elvettek az életemből egy fontos dolgot! Én depressziós vagyok, de a Te foglalkozásaid gyógyszernek számítottak!!! Hiába várom a heti alkalmakat, a találkozásokat elvették tőlünk, ez olyan igazságtalan világ. Nekem ez az egy nap a héten izgalommal, készülődéssel, várakozással telt. VOLT CÉL!
Őszinte szeretettel gondolok rád, és talán van a földön valaki még, aki segít abban, hogy ez az állapot megváltozzon, hogy valamikor valahol újra velünk legyél. Szerintem nagyon sok beteg van, akik, rajtam kívül is, még bízik ebben!

X.Y.


"Kedves Ildikó!

Több mint 5 évvel ezelőtt ismertelek meg, akkor én még a klinikán fekvő beteg voltam. Amikor hallottam a foglalkozásaidról, szaladtam, hogy én is részt vehessek. Klinikai tartózkodásaim alatt, és utána, ambuláns betegként is bejárhattam hozzád. Elfogadtál bennünket, beteg embereket, akármilyenek is voltunk. Meghallgattál bennünket, és erőt adtál nekünk. Te többet beszélgettél velem s másokkal is, mint bárki más, sokszor foglalkozási időn túl is. Lelkileg olyan támasz volt ez számomra, hogy "felért" egy Coaxillal, nem éreztem az élet nehéz súlyát. Nagyon jó volt kötetlenül, szabadon több fajta technikával alkotni... Nálad igazi Művészet volt, talán nemcsak Művészetterápia. Rendeztél kiállításokat, ahol az én művem is az érdeklődő közönség elé került, ez emelte az önbecsülésemet... Borzasztó volt számunkra, mikor az utolsó foglalkozáson megmondtad nekünk, hogy nem jöhetsz többé. ...Félelemkeltő ez a történet, ezért nevemet szimbolikus kezdőbetűvel jelölöm. Tisztelettel és szeretettel:

A. Ω.



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!