Feliratkozás hírlevélre

 

 

Szendi Gábor: Buli, hanta, SSRI

Megjelent: Mozgó Világ 2006 szeptember 77-88.old.

 

A minap azon vitatkoztam Bánfalvi Attila filozófussal, vajon tőlem vagy tőle határolódott-e el a Magyar Pszichiátriai Társaság (MPT) a májusban összetákolt dörgedelmes nyilatkozatában. Ő azzal érvelt, hogy az „MPT nem kíván vitákba bocsátkozni a kellő szakmai ismeretek nélkül saját népszerűségüket és hasznukat építőkkel” kitétel rá vonatkozik, mert hogy ő „csak” filozófus, és mégis veszi a bátorságot, hogy cikksorozatban elemezgesse a medikalizációt, vagyis a betegség-gyártást és forgalmazást. Mondtam neki, hogy én meg „csak” klinikai szakpszichológus vagyok, és merészelem az antidepresszánsokkal kapcsolatos megdöbbentő hazugságokat megírni. Tényleg nem presztízskérdés, kitől is határolódtak el jobban, de azért elég világos, hogy az MPT nem a többi „üzletág” hasznáért aggódik, hanem a saját piaca felett őrködik. Merthogy az antidepresszáns-piacot érte a legkomolyabb támadás, amikor a Mozgó Világban 2004 októberében megjelent Depresszióipar című tanulmányom, majd 2005 őszén a Sík kiadónál azonos című könyvem. Hogy üzleti kérdésről van szó, és nem tudományos vitáról, arról sok minden árulkodik.

Beszédes hallgatás

 Egyrészt a makacs hallgatás, másrészt a gyilkos indulatok. Persze a tudományban is szoktak viták lenni, olykor indulatosak is. De mert ott mindenki hisz a maga igazában, nem fél vitatkozni. Az MPT ill. a Pszichiátriai Kollégium viszont jól elbarikádozta magát, teljes elsötétítést rendelt el és folyamatosan kitér, nehogy tudományos közelharc alakuljon ki, mert előre tudja, hogy ebben csak veszíthet. Időnként kilőnek a barikád mögül egy-egy elhatárolódó nyilatkozatot, amelynek lényege, hogy „mi őrizzük a bölcsek kövét”, aztán megint hallgatásba süppednek. Mint kiszivárgott, azért a „krém” ülésein a nevem említése 100 decibellel szokta megemelni a hangerőt.

De mi baj is volna azzal, ha ők is érvelnének? Talán nem is mindenki számára volna átlátható, hogy mellébeszélés folyik. A vita azonban a gyengeség jele. A nyilvános vita legitimálná a tudományos kételyek jogosságát. A vita a véleménydiktatúra megingását jelenti. A diktatúrák nem szeretnek vitatkozni. Az ellenvéleményt nem legyőzni, hanem negligálni kell, ha már elfojtani nem lehet. Az MPT ismét megmutatta, hogy nem tudományos szervezet, hanem tudományosnak álcázott véd- és dacszövetség. Akiknek nem a betegek érdeke a szent, nem is a tudományos igazság.

Időközben külföldön élő befolyásos magyar pszichiáterekhez is eljutottak írásaim, és nyomásukra muszáj volt a „Demokratikus Tudományos Közélet” elnevezésű színjátékot műsorra tűzni. Kapóra jött a 2005-ös őszi Neuropszichofarmakológiai kongresszus. Meghívták David Healyt is, akit a gyógyszeripar és a pszichiátria valójában a pokolba kíván, és meghívtak engem is. A kerekasztal hangzatos címe: „Etikai kérdések az antidepresszánsok alkalmazásában”. A cím nagyon jó, készültem is, hogy elmondjam, bizony igen etikátlan elhallgatni a betegek elől, hogy az antidepresszánsok hatástalanok, s közben meg, sok rémes mellékhatásuk mellett, fokozzák az öngyilkossági veszélyt. Aztán váratlanul visszamondták a meghívásomat. Dehogy akartak ők bármit is tisztázni. Csak szerettek volna egy pogácsás, üdítős kis műsort, ahol a világnak azt lehet üzenni: ők gőzerővel hívei a tisztázásnak. Healy nem vette észre, hogy ő a tapéta a patyomkin-falu házain, és csak szókimondó udvaribolondnak hívták meg. Lelkesen megtartotta előadását, ami egy év múlva 2006-ban angolul meg is jelent a Neuropsychopharmacologia Hungarica (továbbiakban NH) szupplementumában. A publikáció egyedüli célja az, hogy igazolja, nálunk erről is lehet beszélni. Healy tanulmányában rámutat arra, hogy a modern antidepresszánsok, vagyis az SSRI-ok törzskönyvezésében csalással titkolták el a szerek öngyilkosság-fokozó hatását, és összefoglalta, hogy ahány mérvadó metaanalízis csak készült ez ügyben, mindegyik 2-3-szoros öngyilkossági veszélyt mutatott ki. És a kerekasztal résztvevői udvariasan bólogattak, s mint Healy írta nekem: „mindenki nagyon kedves volt”. Korábban a Mozgó Világot perbe akarták fogni, ellenem hajtóvadászatot indítottak…Mégis akkor mi a különbség aközött, hogy Healy mondja, vagy ha én mondom?

A válasz egyszerű: a nyilvánosság. A cikk angolul, szaknyelven jelent meg, a lapot egy zárt kör olvassa. A Mozgó Világot vagy a Depresszióipar könyvemet viszont ellenőrizetlenül olvashatja akárki. A zárt kör eddig is tudta a tényeket, ezután is tartja majd a száját. De az ellenőrizetlen „plebs” veszélyes, tudni akarja az igazat, és az igazság rögtön ok a lázadásra. A pszichiátria nem szereti a vitatkozós kompetens beteget. És ahogy az MPT tekint az emberekre, úgy néznek azok vissza rá. Könyvem visszhangjaként laikusok és szakmabeliek félve, sötét kapuk alatt gratulálnak és biztosítanak arról, hogy nekem szurkolnak. Vajon mitől félnek? Az aknamező széléről integetnek, hogy csak tovább... Valamiért mindenkiben az a kép alakult ki Magyarországon, hogy az MPT-vel nem szabad ujjat húzni. Sokak szerint bosszúállók, nem tűrik, ha valaki az érdekeiket sérti. Egy pszichológus azt írta nekem, hogy most jól kiszúrtam a pszichológusokkal, a pszichiátria már eddig is utálta őket, mi lesz ezután? Egy pszichiáter megírta nekem, hogy az MPT egyik vezetője egy konferencia nyílt plénuma előtt azt kérdezte, hogyan dolgozhatok én még mindig munkahelyemen. Szerintem inkább az a kérdés, a XXI. század Magyarországában a tudomány világában hogyan kérdezhet ilyet valaki és maradhat tovább pozíciójában. Sajnos ez látlelet a mai magyar tudományos közéletről.

Ha engem utálnak is, azért Healy sem a szívük csücske. Gondolván, hogy Healy magyarul úgysem tud, a Neuropsychopharmacologia Hungarica 2005 decemberi szerkesztői közleményében ez állt: „Az elmúlt hónapokban ismét felerősödtek azok a tendenciák, amelyek megkérdőjelezik a farmakoterápia jelentőségét, szükségességét – elsősorban a depressziók vonatkozásában. Az külön ’hab a tortán’, hogy amíg pl. Nagy Britanniában David Healy teszi, aki pszichofarmakológus, nálunk elég egy bölcsészdiploma ahhoz, hogy médiahátszéllel lehessen a gyógyszeres kezelések ellen érvelni.” Az árulóvá vált pszichofarmakológus még hagyján, de hogy egy bölcsész? Az nem is párbaj képes, alacsonyabb kasztba tartozik. A bölcsészekkel mindig is sok volt a baj, nincs papírjuk róla, mégis belepofáznak a politikába, kirobbantják ’56-ot, majd később megdöntik a szocializmust, szónokolnak az emberi jogokért, most meg nem hagyják nyugodtan „dolgozni” a gyógyszeripart és a pszichiátriát.

Egyébként aki látta Sydney Pollack ’75-ös filmjét, „A keselyű három napjá”-t az ráismerhet: ugyanaz a történet „pharmában” előadva: a kisember rájön valami nagy hazugságra, először naivul a hivatalos utat akarja járni, de éppen ezzel uszítja magára a „szervezetet”, amely nála jóval előbb tudta, hogy hazugságra épül működése. Én is várjam a bérgyilkosokat?

A tudomány halott

A pszichiátria vezetői tervet kovácsoltak: vita helyett „pozitív kampányba” kezdenek.
Ennek volt része, hogy 2005 decemberében a magyar pszichiáterek által olvasott (magyar nyelvű) Psychiatria Hungaricában Rihmer Zoltán tollából megjelent egy tanulmány arról, hogy az antidepresszánsok nem fokozzák az öngyilkosság kockázatát, hanem ellenkezőleg: védenek az öngyilkossággal szemben. Aki kicsit is otthon van a témában, annak ez azért elképesztő, mert az amerikai gyógyszerhatóság (FDA) 2004-ben, majd 2005-ben kötelezően előírta, hogy mind fiatalkorúak, mind felnőttek esetén fekete keretben, vastag betűkkel figyelmeztetés álljon minden antidepresszáns betegtájékoztatóján, hogy az antidepresszáns szedés során fokozott öngyilkossági kockázattal kell számolni. Ehhez csatlakozott 2004 decemberében az Európai Gyógyszerhatóság (EMEA) is, aki a minden EU tagállamhoz intézett ajánlásában felhívja a figyelmet arra, hogy a modern antidepresszánsok 18 éves kor alatt fokozhatják az öngyilkossági események kockázatát. És az ugye világos, hogy az öngyilkossági veszélyt kiváltó hatás „nem áll meg” 18 éves kornál. A „pozitív kampány” tehát az orvosi etika egyik legfontosabb alapelvét sérti, a „Ne árts!” elvét. Ha ugyanis felmerül egy gyógyszerrel kapcsolatban, hogy az életveszélyes állapotot is előidézhet, mindaddig, amíg abszolút bizonyossággal nem derül ki az ellenkezője, minden orvos kötelessége (volna) komolyan venni a veszélyt. Nálunk viszont testületileg tagadják a veszélyt azok, akik elvileg a betegek érdekeit kéne, hogy szolgálják. Pedig nem gyógyszerek betiltásáról van szó, csupán fokozott óvatosságról. Inkább haljanak meg emberek, mintsem, hogy az antidepresszánsokra rossz fény vetüljön? Hogy mennyire komoly ez a veszély, azt meg is írtam Depresszióipar c. könyvemben. Rihmer talán erre válaszolt. Miközben az MPT kampányol az SSRI-ok öngyilkosság-fokozó hatása ellen, aközben az Országos Gyógyszerészeti Intézet elismeri, hogy az EMEA ajánlását követve, két éves késéssel kezdik beleíratni a nálunk forgalmazott SSRI-ok betegtájékoztatóiba is, hogy fokozzák az öngyilkosságot. Az MPT mit fog majd erre lépni? Hogy „áh, azt csak úgy bele kell írni, de nem igaz”?

Arra gondoltam, adjuk meg az átlagorvosnak a tiszta lelkiismeret lehetőségét, hogy megismerhesse a másik oldal érveit is, s talán –ha adja is tovább az amúgy hatástalan antidepresszánst- majd jobban figyel betegére a kezelés alatt. Levelet írtam hát egy függetlennek tűnő orvosi lap szerkesztőinek, hogy szeretnék egy összefoglalót írni az SSRI-ok öngyilkosság-fokozó hatásáról. Visszaírtak, hogy nagyon fontosnak találják a kérdést, írjam meg a tanulmányt. Meglepett a pozitív fogadtatás, pláne, hogy külön kiemeltek egy-két általam is ismert fontos publikációt, hogy azok feltétlen szerepeljenek tanulmányomban. Hurrá, mégiscsak létezik független szabad szaksajtó! A tanulmányt megírtam, több szakemberrel átolvastattam, mind nagyon jónak tartották. Beküldtem a lapnak. Három hónap múlva a következő levelet kaptam:

Tisztelt Szendi Gábor!

 Az SSRI-ok szuicid kockázatáról című kézirata március 10-én érkezett a [ *…] szerkesztőségébe. A mostanáig eltelt idő alatt több alkalommal alaposan megvitattuk, milyen álláspontot, döntést alakítsunk ki a dolgozat sorsát illetően.
A szerkesztők véleménye nem volt egybehangzó. Természetes, hogy szakmailag nem kívántuk megítélni az idézett tanulmányok eredményeit és következtetéseik helytálló voltát, az azonban már a szerkesztői véleményekből is tükröződött, hogy írása - érzékelhetően- nem mentes a szubjektivitástól, mondhatni személyes meggyőződéstől.
Befolyásolta az elbírálást az is, hogy nehéz volt elvonatkoztatni az Ön által taglalt téma hazai előzményeitől, illetve korábbi publikációinak negatív visszhangjától.
A lektorálás során is ugyanezzel a problémával kellett szembesülnünk, márpedig a szándékunk az volt - miként más cikkek esetében is - hogy szakmailag megalapozott, elfogulatlan, kiegyensúlyozott tudományos eredményeket tárjunk az olvasók elé.
Az elbírálás folyamán mindazonáltal erőfeszítéseket tettünk, hogy kiküszöböljük a személyes és emocionális motívumokat. Három pszichiáternek küldtük el véleményezésre a kéziratot: mindhármuknak az volt a véleménye, hogy az idézett vizsgálatok kiválasztása egyoldalú volt, elfogultságot tükröz. Véleményt kértünk a Pszichiátriai Szakmai Kollégiumtól is, amely egyértelműen elhatárolódott az írottaktól.
A […] feladatának tartja, hogy az eltérő szakmai vélemények ütköztetésének fórumot adjon, azonban ennek feltétele az, hogy mindkét oldalon tárgyilagos, személyes elfogultságtól mentes vélemények jelenhessenek meg.
A Magyar Pszichiátria Társaság időközben publikussá tette álláspontját, amelyet a […] májusi számában közöltünk.
A fentieket figyelembe véve kérjük, szerkesztőségünk álláspontját, amely szerint a kéziratának közlésére nem vállalkozunk, szíveskedjék elfogadni.

(*A lap nevét két okból nem írom ki. Egyrészt a szerkesztőség egy része igenis akarta ezt a cikket, harcoltak érte, ezért minden tiszteletem az övék. Másrészt azt gondolom, minden orvosi szaklappal így jártam volna. Tanulmányomnak nem célja semmiféle „bosszú”, vagy pellengérre állítás. Ahogy Hankiss Elemér mondta, amikor törvénytelen és alantas módon leváltották TV Elnöki posztjáról: most tanuljuk a demokráciát, ez is egy lecke.)

Tudomásul veszem, de nem „szíveskedek elfogadni” egy abszurd állapotot.
A levél ugyanis arról tudósít, hogy ma Magyarországon az MPT álláspontjával ellenkező vélemény nem jelenhet meg, mert az szubjektív, elfogult, nem tárgyilagos. Ha valaki az MPT által képviselt tudománytalan nézeteket akarná vitatni, azt csak az MPT engedélyével tehetné. Pláne, ha már korábbi publikációi is „negatív visszhangot” váltottak ki az MPT-ből. A lap nem kérte, hogy írjam át a tanulmányt, azt is megtehette volna, hogy egy ellenvéleménnyel, vagy szerkesztői megjegyzéssel együtt közli. De ez mind megint azt legitimálta volna, hogy van ellenvélemény, hogy sok tudós és gyógyszerhatóság ma erről mást gondol, mint az MPT, vagy az őt képviselő „független szakértők”. Egy magát függetlennek és tudományosnak tekintő lap nem közölné semmiféle szervezetecske önfényező, tudományos érvekkel alá nem támasztott kiáltványát és nem kérne a szervezetecskétől engedélyt egy -a tudomány szabályai szerint érvelő, életbevágó kérdést elemző- tanulmány publikálására. Ha ez komoly nemzetközi szaklapoknál is így menne, még ma sem volna öngyilkossági veszélyre figyelmeztető felirat világszerte az antidepresszánsok betegtájékoztatóin.
Amikor a nyers cenzúra vérét veszi a tudományos vitának, amikor az orvosokat és a betegeket megfosztják a hiteles információktól, csak azért, mert az ütközik a gyógyszeripar és a megélhetési tudomány érdekeivel, az a tudomány halála.

(Az eredeti tanulmány teljes szövege olvasható a www.antidepresszans.tenyek-tevhitek.hu/ssri-es-ongyilkossag.htm címen)

Utolsó mentsvárként marad a szabad sajtó. A „Keselyű három napjá”-ban a film úgy ér véget, hogy Robert Redford belép a szabad sajtó fellegvárába, a New York Times székházába. Ez az optimista befejezés. De jó lenne tudni, mi várt rá, amikor kilépett onnan?

A WHO beszáll az üzletbe

Az SSRI elnevezés a szelektív szerotonin visszavétel gátló angol rövidítése, ez az antidepresszánsok második generációja, melynek éves forgalma csak az USA-ban kb. 8 milliárd dollárt tesz ki. 2002-ben a világon 17 milliárd dollár értékű antidepresszáns írtak fel. 2005-ben Magyarország SSRI „számlája” 6 milliárd forint volt. Szédületesen jó üzlet, az árú jó hírére kínosan vigyázni kell. Hogy emberek milliói mennek rá egészségileg, vagy netán bele is halnak? Hát istenem, valami nem lehet egyszerre jó üzlet is, meg tiszta üzlet is.

Az MPT vésztjósló nyilatkozatában a WHO-ra hivatkozik, mely szerint 2020-ra a depresszió lesz a második leggyakoribb „mentális betegség”. A WHO adatai szerint ma a világon 121 millió ember depressziós, 25%-uk „hatékony” gyógyszeres kezelésben részesül és így 60-80%-uk, vagyis évi 20 millió depressziós meg is gyógyul. Jövőre tehát már csak 100 millió depressziós lesz?

De akkor itt valami nem stimmel. Amikor még nem volt a pestis, a himlő, a kolera vagy a TBC ellen gyógyszer, időnként fél Európa kihalt egy-egy járványban. Amikor hatékony gyógyszereket fejlesztettek ki a fertőző betegségek ellen, akkor ezek a betegségek hihetetlen ütemben visszaszorultak. Kinek is jutott volna eszébe hatékony gyógyszerek birtokában apokaliptikus látomásokkal riogatni az emberiséget?

Amikor még nem voltak antidepresszánsok, egymillió emberre 50 depressziós jutott, ez 0,005%-os előfordulás. Mióta vannak „hatékony” gyógyszerek, ez az arány két-háromezerszeresére nőtt. Mégiscsak furcsa paradoxon, hogy ahogy felfedeznek egy állítólag hatékony gyógymódot, onnantól kezd el leküzdhetetlenül szaporodni a betegek száma.

A paradoxon persze csak látszólagos. Nem a depressziósok száma, hanem a depresszió diagnózisoké nőtt meg. Az amerikai ámisok közt, akik nem hallgatnak rádiót, nem néznek tévét, nem olvasnak újságot, a depresszió gyakorisága ma is 0.5%! Életproblémák persze voltak, lesznek, de az embereket megküzdeni kell megtanítani.

Ne gondoljuk, hogy a WHO-ban amolyan ipari környezettől független naiv tudósok ülnek. A WHO-nak az adatokat a gyógyszeripar diktálja, hogy aztán idézhesse a „független” véleményt, mint a fogpaszta reklámokban idézik a fogorvosokét. A depressziósok exponenciálisan növekvő száma a gyógyszeripar piaci terveiről szól, a mesebeli gyógyulási arány pedig gyógyszerreklám. A kettő nem kompatibilis. Ha a jósolt ütemben növekedne, vagy akár csak stagnálna a „depressziósok” aránya, az azt bizonyítja, hogy a gyógyszerek hatástalanok. Mert ha hatásosak volnának, akkor 2020-ra már csak az újonnan keletkezett depressziósokkal kéne számolnunk. A két állítás egyidőben nem lehet igaz, de viszont csak így üzlet. Briliáns ötlet elhitetni a kormányokkal, hogy a világot csak az antidepresszánsok menthetik meg.

Hatástalan gyógyszerek, hatásos propaganda

Egy gyógyszervegyület hatásosságát un. kettős vak placebokontrolos próbákban kell bizonyítani. De kiken is kéne a hatásosságot bizonyítani? Már a célcsoport definiálásával is nagy bajok vannak. Ugyanis nincs olyan, hogy „depressziós”. A depresszió pszichiátriai diagnosztizálása úgy történik, hogy egy ember beszámol tüneteiről, melyet egy másik ember, a pszichiáter szubjektíve értékel. Ha valakinek ilyen módon felállított diagnózis alapján vágnák fel a hasát, az orvost beperelnék. Bár a pszichiátria makacsul bizonygatja, hogy a depresszió valódi „betegség”, valójában semmiféle egzakt biológiai vizsgálat sincs, amellyel igazolni lehetne fennállását. Ez a pszichiátriát és a gyógyszeripart természetesen nem zavarja. Azt állítják, kémiai egyensúlyzavar, vagyis szerotoninhiány a depresszió oka, és az antidepresszáns ezt helyreállítja. Ez azonban korunk legnagyobb blöffje, amit teljesen megalapozatlanul szajkóz majd’ minden pszichiáter. Jeffrey Lacasse és Jonathan Leon 2005-ös „Szerotonin és depresszió: a reklám és a tudományos szakirodalom közti szakadék” című tanulmányukban nevetségessé teszik a „szerotoninhiány” mítoszát. Soha egy vizsgálat sem bizonyította, hogy a szerotoninhiány volna a depresszió vagy bármely más mentális zavar oka. Ha egészséges emberek táplálékából hetekre kivonják a tryptofánt, amiből az agy a szerotonint előállítja, senki nem lesz depressziós.

2004-es Mozgó világ cikkemben és Depresszióipar c. könyvemben részletesen bemutatom, ezért itt nem ismétlem meg azokat az elemzéseket, melyek bizonyítják, hogy az antidepresszánsok hatástalanok a depresszió kezelésében. A gyógyszeripar minden igyekezet ellenére az által levezényelt vizsgálatok 50-60%-ban az antidepresszáns nem hatékonyabb mint a placebo. Ugye senki nem venne olyan autót, amelyik az esetek felében nem indul el, vagy olyan mosóport, amelyik a vizsgálatok felében nem mos jobban, mint tiszta víz.

2004-ben az angol Nemzeti Intézet az Egészségért és a Klinikai Kiválóságért (NICE) egy nagy elemzést végzett, vajon mennyire hatásosak az antidepresszánsok. Ismertetve az eredményt, Joanna Moncrieff és Irving Kirsch 2005-ös elemzésükben arra jutottak, hogy „”az SSRI-oknak nincs klinikailag értelmezhető előnye a placebóval szemben”. Steven Taylor és Murray B. Stein 2006-os tanulmányukban a NICE metaanalízisét elemezve azt írták: „az SSRI-oknak nincs klinikailag értelmezhető előnye a placebóval szemben enyhe, közepes és igen súlyos depresszió esetén, de látszólag van némi előnyük súlyos depresszióban”, azonban „a NICE [ezen] eredménye műtermék”. Független szakértők, így Taylor és Stein véleménye szerint is, az antidepresszánsoknak semmiféle specifikus antidepressziós hatásuk nincs, így a jövőben a depresszió kezelésében nem lesz funkciójuk. Jövőjük pusztán azon múlik, meddig hisznek még az emberek a propagandának.

Most a kedves olvasó majd talán azt ajánlja, mindezt mondjam el az MPT-nek, hiszen ők talán ezt nem tudják. Ha tudnák, bizonyára megszűnne hazánkban az SSRI-ok alkalmazása, mentesülne 6-8 milliárd forintos fölös kiadástól a TB kassza, és ezt át lehetne csoportosítani a depressziót valóban gyógyító eljárások támogatására. Talán most kiábrándító leszek, de az MPT-ben ezt pontosan tudják. Faludi Gábor az MPT frontembere, 2005 szeptemberében, megint csak a belső kör által olvasott Neuropsychopharmacologia Hungarica-ban ezt írta:

Az utóbbi években egyre többen megkérdőjelezik az antidepresszívum vizsgálatokban alkalmazott módszereket, mivel a tanulmányok szerint 50%-ban nem mutatható ki különbség a placebo … és a kutatott szer hatékonysága között.”

Ez ugye úgy hangzik, hogy akár én is írhattam volna. A különbség az, hogy nekem ezt nincs jogom írni, mert tőlem ez szubjektivitás, és különben is „bölcsész” vagyok. Faludi viszont írhatja, mert ő rendíthetetlenül hiszi, hogy az antidepresszánsok hatásosak, csak a bizonyítási módszerek a rosszak. Ötven év alatt sajnos még nem sikerült a jó módszert megtalálni. De hát az Észak-Nyugati átjárót is több száz évig keresték.

Amikor a többség úgy dönt, nem forog a Föld

A visszautasított cikkem eredeti változata így kezdődött:

Nemrég „(F)okozzák-e az antidepreszívumok a szuicid rizikót?” címmel elemzés jelent meg Rihmer Zoltán tollából a Psychiatria Hungarica-ban (Rihmer, 2005). A szerző arra következtet, hogy az állítás, miszerint az antidepresszívumok fokoznák az öngyilkossági események kockázatát, csak a média szenzációhajhászása, amely kiragadja azt a néhány esetet, amikor valaki antidepresszívum szedése alatt alkohol vagy drog hatására hetero- vagy autoagresszív cselekményt követ el… Mivel az antidepresszívumok öngyilkossági kockázatot növelő esetleges mellékhatása rendkívül súlyos kérdés, úgy vélem, jobb többször körüljárni a kérdést, mint egyszer hamis megnyugvásba ringatni magunkat.

Sem az MPT, sem a szaklap nem akarta „többször körüljárni a kérdést”. Úgy döntöttek, mások nevében is, hogy jobb a hamis megnyugvás.

Mint a könyvemben is részletesen leírom, a Prozac a ’80-as évek végén jelent meg a piacon, s rögtön gyors egymásutánban követték az újabb és újabb SSRI-ok. Mindenki hasítani akart a piacból. A gyógyszerek piacra kerülésével egyidőben garmadával kezdtek megjelenni a szaksajtóban olyan esetleírások, melyek arról számoltak be, hogy SSRI-al kezelt betegek súlyos izgalmi állapotba kerültek, öngyilkosságot kíséreltek meg, vagy öngyilkosok lettek. Egy 1994-ben végzett vizsgálat már úgy becsülte, hogy abban az évben az USA-ban a pszichiátriai osztályokra került betegek 8%-a, vagyis 160 000 ember SSRI okozta pszichózis miatt igényelt kezelést (Preda, 2001). Az egészséges személyeken végzett vizsgálatok némelyikében oly fokú kóros nyugtalanság fejlődött ki az önkénteseken, hogy le kellett állítani a vizsgálatot (Healy, 2004). A gyógyszeripar gyorsan felocsúdott, és azonnal ellenkampányba kezdett. Persze már a kezdetektől ő tudta a legjobban, de eltitkolta az SSRI-ok öngyilkosság-fokozó hatását (Kondro, 2004, Garland, 2004; Whittington és mtsi, 2004). Mikor évekkel később újraelemezték a Prozac, a Zoloft és a Paxil törzskönyvezésre benyújtott vizsgálati adatait, kiderült, hogy az adatokat manipulálták, a Prozac valójában ötszörösére, a Zoloft két és félszerezésre, a Paxil hétszeresére fokozta az öngyilkossági események számát (Healy 2004). Amikor napvilágra került, hogy ugyanezt a csalást követték el gyermekeken végzett vizsgálatokban is, ahol az öngyilkossági kockázat 2-7-szeres volt (Szendi, 2005b), a szakma (a külföldi!) megrendült. A 200 éves múltú orvosi szaklap, a Lancet 2004-ben szerkesztői közleményben tiltakozott a jelenséggel szemben.

A sok-sok antidepresszáns klinikai vizsgálat adatait elemezve elképesztő öngyilkossági kockázatra derült fény. Egy 19 639 főt magába foglaló elemzés kimutatta, hogy a gyógyszercsoportba 4.5-ször több öngyilkosság és 2.4-szer több öngyilkossági kísérlet történt (Healy és Whitaker, 2003). Egy másik nagy elemzés 71 604 személy adatát dolgozta fel. Az öngyilkossági arányt -ahogy a nemzeti statisztikákban szokás- átszámolva 100 000 fő/évre kiderült, hogy az antidepresszáns vizsgálatok öngyilkossági aránya 765/100 000 fő/év, ami 20-25-szöröse a magyar öngyilkossági aránynak (Sherman, 2002). Ezeknek az adatoknak az értelmezéséhez feltétlen figyelembe kell venni, hogy a gyógyszervizsgálatokból eleve kizárnak mindenkit, akinél csak a leghalványabb gyanú is felmerül, hogy öngyilkosságra hajlamos. Ezek az öngyilkossági késztetések tehát gyógyszerhatásra jelentkeznek.

Hogy ne derüljön ki a gyógyszer hatására kialakuló öngyilkossági esemény, arról a gyógyszeripar kezdetektől rutinosan gondoskodik. Az adatokat eltitkolják, félrekódolják, vagy nem is gyűjtik, jóllehet ez kötelező volna.

Az angol gyógyszerfelügyelet munkacsoportjának 2004-es elemzése is azt bizonyítja, hogy a legnagyobb forgalmat jelentő antidepresszánsok (Zoloft, Paroxát, Seropram, Fevarin, Cipralex, Efectin, Remeron) az elemzések szerint 2.66-szoros öngyilkossági kockázatot mutatnak (Expert Working Group, 2004).

Ivar Aursnes és mtsi. 2005-ös elemzésükben a Seroxat (Paxil, Paroxetin) eltitkolt klinikai vizsgálatait is begyűjtve, 16 vizsgálat metaanalízisével hétszeres öngyilkossági kockázatot mutattak ki.

Dean Fergusson és mtsi. 2005-ben 702 antidepresszáns klinikai vizsgálat elemzését végezték el. A 702 vizsgálatból mindössze 345 közölt egyáltalán adatot az öngyilkossági eseményekről, s mindössze 1 vizsgálat említette meg az esetleges kapcsolatot az öngyilkos események és az SSRI szedés közt. A közölt hamis adatok alapján átszámolva 100 000 fő/évre, mégis 1265 öngyilkossági kísérlet/100 000 beteg/év arányt kaptak a gyógyszercsoportban, ami 2.3-szerese volt a placebocsoportban történt eseményeknek. Mi jött volna ki a valódi adatokból? A 357, öngyilkossági adatokat nem közlő vizsgálatból a szerzők véletlenszerűen kiválasztottak 35-öt és levélben érdeklődtek a kutatóknál az öngyilkossági adatok után. A tudományban szokatlan modortalansággal 18 kutató csoport nem is válaszolt. Tizenheten válaszoltak, ebből ketten elismerték, hogy volt öngyilkossági kísérlet a vizsgálatban, heten azt írták, hogy nem volt, és nyolc kutató közölte, hogy nem gyűjtöttek ilyen adatokat. Az utánvizsgálat alapján rákérdezésre a vizsgálatok 22.2%-a ismerte el, hogy volt nem jelentett öngyilkossági kísérlet. Ebből csak sejthető, hogy a valóságos adatok ismeretében horribilis számok jöttek volna ki. Megjegyzem, ez volt az a cikk, amit a „független” orvosi szaklap szerkesztői figyelmembe ajánlottak. Rájuk utal úgy az elutasító levél, hogy „szerkesztők véleménye nem volt egybehangzó”, ugyanis ők komolyan gondolták a felkérést.

2004-ben, amikor az amerikai gyógyszerügyi hivatal (FDA) a fiatalkorúak öngyilkossági kockázatát vizsgálta, 24 klinikai vizsgálatot futattak le, ebből 23-at gyógyszercégek finanszíroztak, egyet pedig az amerikai Nemzeti Lelkiegészség Intézet (NIMH). A 23 vizsgálatban nem volt öngyilkossági kockázat, a NIMH által finanszírozott viszont fokozott kockázatot talált (Dubovsky, 2006). Ez a különbség a gyógyszeripari és a független vizsgálat közt. Ha Galilei korában volnánk, most azt mondhatnánk, 23 vizsgálat szerint a Föld nem forog, és csak egy találta úgy, hogy mégis forog. Miért hinnénk ennek az egynek? Mert tudjuk, hogy a 23-at az inkvizíció pénzelte.

Persze, egy olyan világban, ahol nem illik azt mondani, hogy az inkvizíció hazudik, ott nyugodtan lehet úgy idézni a 23, vagy a többi száz és ezer vizsgálatot, mintha igazak volnának.

A tanulmányomat visszautasító lap felkért lektorai és az MPT szelektív (elfogult) idézéssel vádolt meg. Tekintve, hogy az SSRI-ok öngyilkosság-fokozó hatása mellett érvelő tanulmányról van szó, evidens, hogy ezeket a tanulmányokat gyűjtöttem csokorba.

Ha viszont valaki azt szeretné bizonygatni, hogy az SSRI-ok nem fokozzák az öngyilkossági veszélyt, na annak viszont rendre idéznie és egyben cáfolnia kéne mindazokat, akik az ellenkezőjét állították. Depresszióipar c. könyvem és a fenti kis gyűjtemény tulajdonképpen Rihmer cikkének hiánylistájaként is felfogható. Azzal, hogy Rihmer nem idézi ezeket a cikkeket, azzal nem cáfolja meg őket. Az SSRI-ok öngyilkosság-fokozó hatását egy módon lehetne cáfolni: ha valaki rendre kimutatná, hogy az ezt igazoló vizsgálatok csaltak vagy tévedtek.

 Az SSRI-ok öngyilkosságvédő hatása, avagy vaktölténnyel ne induljunk vadászni

Rihmer említett „tanulmányában” amellett érvel, hogy az SSRI-ok nem fokozzák az öngyilkossági veszélyt, hanem „nemzeti szinten” védenek az öngyilkossággal szemben. A klinikai vizsgálatokban felmerült öngyilkossági kockázatról azt írja, statisztikai értelemben nincs különbség az antidepresszáns és a placebo csoportok öngyilkossági kockázata közt. A tudományban nem szokás kétségbe vonni más kutatók tisztességét. Elhiszem tehát, hogy ő hiszi, amit mond.

Viszont kicsit zavarban vagyok, melyik Rihmernek higgyek, mert előttem van az angolul írott, zár körben olvasott (továbbiakban AZK NH) nevezetes Neuropsychopharmacologia Hungarica, melyben három hónappal később Rihmer Zoltán azt írja, hogy az antidepresszánsok „fokozhatják, sőt kiválthatják az öngyilkossági viselkedést” és kétszeres öngyilkossági kockázatot ismer el a klinikai vizsgálatok általa idézett elemzései alapján. A két cikk közt ennyit változott a szerző nézete? Vagy van egy soft változat a magyar pszichiátereknek lelkük megnyugtatására és van egy hard változat a nemzetközi mezőnynek? Előbbi úgyis elhiszi, akármit írnak neki? A nemzetközi mezőnyben meg muszáj figyelembe venni az adatokat?

Az MPT és vezetői tudatosan alkalmaznak egy kettős-tájékoztatás technikáját. Az AZK NH megfelel a kádárista rezsim pártvezetőinek járó C-Bizalminak, a Psychiatria Hungarica az átlag mezei párttagnak, és a szerotonin-rizsa, meg az „antidepresszánsok hú de jók” szöveg mehet a népnek a médián keresztül. A zárt körnek szóló NH-ban meg lehet írni, hogy az antidepresszánsok a vizsgálatok felében hatástalanok, hogy kétszeresére fokozzák az öngyilkosság kockázatát, hogy a gyógyszeripar hamisítja a vizsgálatait, de a „nép” felé ezek a témák tabuk, és ha én mondom/írom, hazug és sikerhajhász vagyok.

Rihmer a két cikkében persze következetesen hasonló logikával érvel: van egy szűk kis alcsoport, amelyik öngyilkossági késztetésekkel reagál az antidepresszáns kezelésre. Hogy lehet ezt a szűk kis alcsoportot kiszűrni? Sehogy, hiszen a klinikai vizsgálatokba is beszivárognak, ahol pedig igen komoly előszűréssel zárják ki az öngyilkossági kockázatot képviselő betegeket. A veszélyeztetettek azonosítására egyelőre a legjobb módszer, hogy beadjuk mindenkinek az antidepresszánst, és akik öngyilkosok lesznek tőle, azok voltak a szűk kis alcsoport.

Rihmer két cikke abban viszont különbözik, hogy mást és másként idéz. Mindkét cikkére jellemző, hogy az általa idézett vizsgálatok jól ismert éles kritikáiról nem vesz tudomást, hiszen akkor nem is lennének oly meggyőző erővel idézhetők. Számára az a világ nem létezik, vagy nem tekinti érdemlegesnek figyelembe venni, ahol a kedvenc, gondolatmenetét alátámasztó tanulmányok kritikái születnek. Azt sem veszi tudomásul, hogy számos csalásra, eltitkolt vizsgálatra derült fény, hogy a szakirodalmi adatok értelmezésénél muszáj a szavahihetőséget mérlegelni. Amiért a szaklapba írt cikkem szubjektív, elfogult, nem kiegyensúlyozott és nem tárgyilagos, az azért van, mert végigelemeztem Rihmer érveit és az általa idézett cikkeket, és következtetésem ellentétes (értsd. szubjektív, elfogult, személyes, stb.) az övével.

Lássuk tehát, mit üzen az MPT a magyar pszichiáternek, s mennyire objektív és tárgyilagos ez a tájékoztatás.

Rihmer egyik érveként öt vizsgálatot idéz, amelyek szerinte azt igazolják, hogy az SSRI-ok direktben védenek az öngyilkossággal szemben. Az egyik vizsgálat Montgomery és mtsi. 1995-ös cikke, amely a Paroxát öngyilkossággal szembeni védőhatását igazolja. A cikk szerint a placebocsoportban ötszörös volt az öngyilkossági kockázat. Azonban ezzel a cikkel van egy apró bibi: hamisítvány. Hamisítvány a javából, része annak a sorozatnak, amit a gyógyszeripar futószalagon gyárt az antidepresszánsok propagálására. Történt ugyanis, hogy egy 6 milliós kártérítéssel végződő perben a gyógyszercég ügyvédei ezt a közleményt idézték bizonyságul, hogy a Paroxát nem fokozza az öngyilkossági késztetéseket. A perben tanúként idézték meg a cikk szerzőit, akik közül egyedül a második szerző, David Dunner volt hajlandó megjelenni, s beismerte, hogy a közlemény fantomírás, vagyis nem a szerzők írták, hanem a gyógyszercég, ők csak pénzért a nevüket adták a cikkhez. (Megjegyzem, Stuart Montgomery akkoriban az angol gyógyszerengedélyezési hivatal /MHRA/ vezető munkatársa volt!) David Healy ekkor bírósági határozattal a zsebében a cég irattárából kikérte az eredeti nyersadatokat, és kimutatta, hogy a közlemény állításával ellentétben az adott vizsgálatban a Paroxát négyszeresére fokozta az öngyilkosság kockázatát (Healy, 2004). A cikk tehát bődületes hazugság. Óhatatlanul a régi vicc jut eszünkbe: a hír igaz, de nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Volgákat, hanem Moszkvicsokat, és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak. Aki azt gondolja, hogy ez oly ritka eset, mint a fehér holló, azzal azt a szomorú tényt kell közölnünk, hogy az orvostudományi szaklapokban, de különösen antidepresszáns ügyben a szavahihető vizsgálat olyan ritka, mint a kínai piacon a márkás termék.

A Rihmer által idézett további cikkek tudományos értéke is több, mint kétséges. Egy másik általa idézett tanulmányról, pl. mindenki tud(hat)ja, hogy amikor az első öngyilkossági kockázatokról szóló beszámolók megjelentek, a Prozacot gyártó Eli Lilly cég 9 munkatársa fabrikálta a Prozac tisztára mosására, s egy percig sem lehet komolyan venni (Beasley és mtsi., 1991). Az elemzésbe 3067 beteg adatát vonták be, miközben ekkor már 26 000 Prozac-szedő beteg adata állt rendelkezésre. Akkoriban történt ez egyébként, amikor az Eli Lilly elnökének felesége Prozacot szedve öngyilkos lett. „Személyes tragédia”, nyilatkozták. Show must go on! A Charles Beasley-féle fabrikátum adatainak utólagos elemzése egyébként még így is háromszoros öngyilkossági kockázatot mutatott ki a Prozacot szedő csoportokban (Healy, 2006).

Egy újabb Rihmer által idézett vizsgálatban (Yerevanian és mtsi.m 2004) akkor nőtt meg az öngyilkosságok száma, amikor megvonták a betegektől a gyógyszert! Maguk a szerzők is azt írják, hogy a megvonási tünetek részeként megjelenő agitáltság is magyarázhatja a megnövekedett öngyilkosságok számát. Aki meg ismeri az antidepresszáns problematikát, nem is gondolhat másra. Persze úgyis lehet fogalmazni, hogy „megszűnt a védőhatás”. Ahogy a heroinista is a heroin „védőhatásának” megszűnése miatt mászik falra droghiány esetén.

Egy másik vizsgálat a lithium öngyilkosságvédő hatásáról szól. De a lithium nem SSRI, tehát mi köze van a bizonyítandó tételhez?

Ugye elég rossz indítás egy vár bevételéhez, ha már a kezdeteknél kiderül, silány a muníció, és a zsoldosoknak is vásárolt a lelkesedése. És a folytatás sem jobb.

Mielőtt írni kezdünk, tanuljunk meg olvasni!

Hogy miért oly fontos az antidepresszáns irodalomban a kritikus olvasás, arra álljon itt példaként David Healy és Dinah Cattell 2003-as nyomozása. A szerzők bírósági engedéllyel bejutottak a Pfizer irattárába, és döbbenten tapasztalták, hogy az 1998 és 2001 közt megjelentetésre előkészített kilencvenhat Zoloft tanulmánynak több mint a felén, ötvenötön az állt: „Szerző később meghatározandó”. Kiderült, hogy a tanulmányokat a Pfizer reklámcége írta. Healy és Cattell akkor utánanéztek, mi lett a cikkek sorsa. Mind a száz cikk megjelent, mindegyiken neves szerzők neve állt, vagyis több mint 50 cikkhez a cég kutatók nevét (és lelkét) vásárolta meg. A tudományban egy cikk hatását az idézettségével mérik. A hamisítványok idézettsége átlagosan 20 volt, a „normál”, valódi szerzők által írott (de ettől még nem feltétlen igaz) cikkeké pedig 3.7. Vagyis a hamisítványok hatszor nagyobb hatást gyakoroltak a Zolofttal kapcsolatos elemzésekre, ajánlásokra, mint a valódi cikkek. Na ezekre a cikkekre szokás aztán úgy hivatkozni, hogy „vizsgálatok százai bizonyítják az antidepresszánsok hatásosságát”. Annette Flanagin és mtsi.1998-ban olyan neves lapok 809 közleményének szerzőségét vizsgálta, mint a Journal of American Medical Association vagy a The New England Journal of Medicine. A kutatási beszámolók 13%-a, az összefoglaló tanulmányok 16%-a hamisítványnak bizonyult. A közleményeket „cikkíró cégek” gyártották és neves szakemberek nevét vásárolták meg hozzá hitelesítésként. Az egyik legrangosabb szaklap, a Journal of American Medical Association (JAMA) nemrégiben közölte, eltekint a jövőben attól a gyakorlattól, hogy a megjelenés feltétele a kutatók anyagi elkötelezettségeinek közlése. Döntését azzal indokolta, hogy ha ragaszkodik a tudomány tisztaságához, a gyógyszeripar más lapokhoz fogja benyújtani az általa gyártott tanulmányokat, és akkor a JAMA-nak felkopik az álla. A bejelentés döbbenetet kelt, mert nyílt elismerése annak, hogy a korrupció és a tudományhamisítás megállíthatatlan.

A kínai piacon senki nem gondolja, hogy a tornacipő tényleg Adidas, s az antidepresszáns szakirodalommal is így vagyunk: a cég által lefizetett emberek úgy tesznek, mintha igazat írnának, és akik meg őket idézik, azok meg úgy tesznek, mintha elhinnék. Az igazság innentől fizetett reklám és nem ténykérdés. Aki meg megírja, hogy a király meztelen, az szubjektív, elfogult, stb.

A mosógépek növekvő száma és a nemzeti öngyilkossági statisztika

2004-es Mozgó világ cikkemben majd 2005-ös könyvemben már elemeztem azt a kérdést, hogy a nemzeti szinten növekvő SSRI fogyasztást megalapozatlan és tudománytalan összekapcsolni a sok nemzetnél megfigyelhető csökkenő öngyilkossági arányszámmal. Ezt minden statisztikus tudja, hiszen két változó együttváltozása nem bizonyítja a két változó közti oki kapcsolatot. Ezzel az erővel a mosógépek, a mobiltelefonok számának, vagy a gáz árának emelkedése is szoros együtt járást mutat az öngyilkosságok számának csökkenésével. Mégis, a szaklapok rendszeresen helyt adnak ilyen elemzéseknek, mert „jó ügyet” szolgálnak.

Pedig se Rihmer, sem mások nem igazolták soha, hogy azok körében csökken az öngyilkosság, akik SSRI-t szednek. Ez volna az igazi bizonyíték, de ennek sajnos mára befellegzett. Könyvem megjelenése óta újabb vizsgálatok láttak napvilágot, amelyek cáfolják a „növekvő SSRI-csökkenő öngyilkosság” hipotézist. De mielőtt erre rátérnék, hadd mutassam be, hogyan működik a számzsonglörködés az antidepresszáns reklámiparban.

Rihmer idézi Wayne Hall és mtsi. 2003-as ausztrál vizsgálatát, amely állítólag igazolja az SSRI-ok védőfunkcióját. Elemzők (Moncrieff, 2003; Gunnell és mtsi., 2003) azonban ízekre szedték Hallék vizsgálatát és kimutatták, hogy a 25-34 éves korosztályban 10 év alatt tízszeresére nőtt az SSRI fogyasztás, és eközben a öngyilkossági arány is nőtt. A nemzeti szintű javulást az idősebb korosztály javuló statisztikái eredményezték. Hallékat egyébként a kritika nem izgatja. Kaptak egy nagy piros pontot gazdáiktól, és tanulmányukat az örökkévalóságig lehet majd idézni, fütyülve arra, hányan cáfolták meg. Hallék egytől-egyig gyógyszercégek tanácsadói.

Rihmer hipotézise igazolására idézi Cristopher B. Kelly és mtsi. 2003-as Észak-Ír vizsgálatát. Az Észak-Ír öngyilkossági ráta tíz éve változatlan, miközben az SSRI fogyasztás ötszörösére nőtt. Ez már önmagában furcsa. A szerzők viszont önkényesen kiragadták a 30 év fölötti korosztályt, és náluk a növekvő SSRI fogyasztás csökkenő öngyilkossági halálozással járt. Ha viszont állandó öngyilkossági ráta mellett a harminc év felettieknél csökkent az öngyilkossági arány, akkor harminc év alatt növekednie kellett. Ez viszont azt bizonyítja, hogy az SSRI fogyasztás 30 év alatt növeli az öngyilkossági arányt. Nem átlátszó kicsit ez az önkényes mintaválasztás? Vegyük azokat, akik dohányoznak és mégsem kapnak tüdőrákot, majd jelentsük ki, hogy a dohányzás véd a tüdőrákkal szemben.

Rihmer elemzi az USA 1985 és 1999 közti javuló öngyilkossági statisztikáját is, amit szerinte a rohamosan növekvő SSRI fogyasztásnak tulajdoníthatunk. Csakhogy 2006-ot írunk, miért állnánk meg 1999-nél? Csak mert úgy jön jól ki? Az amerikai öngyilkossági ráta a 2000-es stagnálás után mind 2001-ben, mind 2002-ben növekedett. Nőtt a 35- 44, a 45-54 és az 55-64 éves korosztályban, amelyekben a legtöbb SSRI-t szedik! A két fiatalabb korosztályban a 2002-es korosztályi öngyilkossági aránya meghaladja az 1993-as szintet! Mindez rohamosan növekvő SSRI fogyasztás mellett!

Még mindig Amerika: Mark Olfson és csapata a gyógyszeripar által pénzelt 2003-as grandiózus vizsgálatukban azt akarták igazolni, hogy amely megyében több SSRI-t fogyasztanak, ott kevesebb az öngyilkosság. Rihmer úgy idézi, mintha ezt sikerült is volna igazolni. De ha valaki el is olvassa a cikket, megtudhatja, hogy minél több volt egy megyében az SSRI fogyasztás, annál több volt az öngyilkosság. „A keresztmetszeti analízis szerint az emelkedett regionális antidepresszív gyógyszerelés kapcsolatban van a magasabb öngyilkossági aránnyal.”-írják zaklatottan a szerzők, és sietve (éppen Rihmert idézve), mint képtelen ötletet elvetik azt a lehetőséget, hogy az SSRI-ok fokoznák az öngyilkossági késztetést. A hit és a jól megfizetett meggyőződés azonban nem tartozik a tények birodalmához.

Maradva az USA-nál, Ronald C. Kessler és mtsi. 2005-ben kimutatták: az USA-ban 1993 és 2003 közt drasztikusan emelkedett az SSRI-ok alkalmazása, de semmit nem csökkent sem az öngyilkossági késztetések, sem a kísérletek, sem a befejezett öngyilkosságok aránya. Elemzésükben azt is kimutatták, hogy az öngyilkossági terveket forgatók közt duplájára nőtt az SSRI-al kezeltek száma (45%-ról 85%-ra), mégsem változott a befejezett öngyilkosságok aránya. Látható, hogy minél alaposabb egy elemzés, annál inkább cáfolja a védőhatás!

A legkorrektebb elemzés persze az, ha megvizsgáljuk, mi történik azzal, aki SSRI-t szed. Ekkor vége a bűvészmutatványnak. David N. Juurlink és csoportja 2006-ban publikálta vizsgálatát, melyben 244 719 SSRI kezelésben részesült embernek jártak utána. Vizsgálatukban az SSRI-t és a hagyományos antidepresszáns kezelést kapottak öngyilkossági arányát hasonlították össze a kezelés hat hónapjában. Végkövetkeztetésük drámai: akik SSRI kezelésben részesültek, ötször gyakrabban hajtottak végre befejezett öngyilkosságot, mint azok, akik régi típusú antidepresszáns kezelésben részesültek. A tanulmány adatait átszámolva 100 000 fő/évre, az jön ki, hogy 100 öngyilkosság jut 100 000 fő/évre. Ez kb. a nyolcszorosa az USA öngyilkossági arányának. Az elemzés azt is bizonyította, hogy az SSRI-t szedők körében kiugróan magas az erőszakos halálnem (magasból leugrás, lőfegyverrel elkövetett, stb.). Ez az SSRI-ok jól ismert hatása: fokozza az agresszivitást és az impulzivitást.

Dánia Rihmer kedvenc példája, mert itt jelentősen nőtt az évek során az SSRI fogyasztás és csökkent az öngyilkossági arány. Ám eljött az igazság órája: Annette Erlangsen és mtsi. 1996 és 2000 közt követték az 50 év felettiek 2.5 milliós dán populációját, mert körükben a legmagasabb az öngyilkossági arány és az SSRI fogyasztás. Eredményük szerint az öt év alatti jelentős öngyilkossági arány csökkenést adó férfiak 90%-a, míg a nők 76%-a nem kapott antidepresszáns kezelést. Vagyis az öngyilkossági arány csökkenést nem az antidepresszánsok szedése eredményezte! Mi több, az SSRI és régi típusú antidepresszáns kezelésben részesültek körében az öngyilkosság gyakoribb volt, mint a nem kezeltek körében! Catherine Barbernek az Amerikai Szuicidológiai Társaság éves kongresszusán 2005-ben bemutatott eredménye szerint 4004 öngyilkos személy toxikológiai vérvizsgálatának elemzése szerint a depresszió diagnózissal kezeltek 54%-ának vérében volt antidepresszáns (Jancin, 2005). Hogy az antidepresszáns-szedés okozta-e öngyilkosságukat, azt nem tudhatjuk, de azt bizton állíthatjuk, hogy meg nem mentette őket. Talán nem olvasták a „szakirodalmat”.

Rihmernek az az érvelése tehát, amit az AZK NH-ban ad elő, miszerint „igaz, hogy az SSRI-ok duplájára növelik az öngyilkosság kockázatát, viszont a kezeltek körében jelentősen csökken az öngyilkosságok száma” nem helytálló. Még ha igaz volna, akkor is etikátlan öngyilkossági kockázatot fokozó gyógyszerrel kezelgetni embereket, miközben a pszichoterápia hatékony a depresszió kezelésében és nem fokozza az öngyilkossági késztetéseket.

Az az érvrendszer, amely az SSRI-ok gátlástalan alkalmazására buzdít, hamisított tanulmányokra és téves következtetésre épül. Az SSRI-ok egyfelől hatástalanok, másfelől napnál világosabban bizonyítottan fokozzák az öngyilkosság kockázatát. A további mellékhatásokról most nem is beszélve. Szubjektívnek, elfogultnak, nem tárgyilagosnak minősíteni egy kritikai elemzést, és közlését visszautasítani állásfoglalás a piszkos tudomány mellett. Ugyanez a lap közölte Bánfalvi Attila elemzését arról, hogy van a tiszta, érdekmentes tudomány és van a tulajdonosi tudomány. Előbbi az emberiség érdekeit szolgálja, utóbbi a gyógyszeripar üzleti érdekeit. Ebben a kivásárolt piszkos tudományban feje tetejére állított értékrend érvényesül. Az igazság lesz a szubjektív, az elfogult, és a személyeskedő.

Az ismeretlen SSRI áldozatért

Összességében igen súlyos érvek szólnak amellett, hogy az SSRI-ok komoly öngyilkosság-fokozó hatással bírnak. Ez különösen nagy súllyal esik latba, mivel az antidepresszánsok hatásossága nem bizonyított. Hazánkban három-négyszázezren szednek ilyen szereket, közülük kalkulálhatóan 2-400 ember lesz öngyilkos évente. Az esetek izoláltak, az okokat lelki és környezeti hatásoknak tulajdonítják, és mindig rá lehet fogni, hogy „sajnos még a gyógyszer sem mentette meg”. Ezeket a tényeket a magyar pszichiátria vezetése pontosan tudja, vagy hivatalból tudnia kéne. De a nyílt tisztázó vita helyett minden eszközzel tagadja, cáfolja, elfojtja a veszélyre figyelmeztető hangokat. Az MPT szó szerint üldözi és egzisztenciájukban fenyegeti azokat, akik az ellenkező véleményt merik képviselni és ezzel a betegek valódi érdekeit akarják védeni. A magyar tudomány és egészségügy szégyene ez a tudományos inkvizíció. Rihmernek és másoknak joga van saját álláspontját hangoztatni, ha ezt megtehetné az ellenoldal is. De most az elfogult, a tényeket és a veszélyeket tagadó álláspont kizárólagos doktrínává merevedett, mint egy középkori vallásháborúban, s mindenki eretnek, aki mást gondol. Ahogy eddig is, ezt az írást is megjósolhatóan személyes támadásnak fogják tekinteni, és ügyvédek elemzik majd, van-e benne perelhető passzus.

A tudományban az egyensúlyt a különböző nézetek és felfogások közt a vita teremtené meg. Mindenki, aki ezt gátolja, a tudomány tisztasága és jelen esetben a betegek érdekei ellen tesz.

 

Hivatkozott irodalom

 

 

Szendi Gábor: Depresszióipar. Sík kiadó, Budapest, 2005.
A könyv végigkíséri, ahogy az első antidepresszánsok véletlen felfedezését követően a gyógyszeripar és a pszichiátria bonyolult érdekösszefonódásai révén kialakult a depresszióipar, amely már nemcsak gyógyszereket, hanem a "depressziósok" milliós tömegét is kitermeli, cinikusan meghamisítva a kutatási adatokat, letagadva a tényeket, a pszichiátrián és a médián keresztül manipulálva a közvéleményt.
A szerző klinikai szakpszichológus és elméleti kutató, a kérdéskör elemzése során tudományos folyóiratokban megjelent tanulmányokra támaszkodik.
Az utószóban Buda Béla professzor sokoldalúan elemzi a kialakult válságot.
A könyvet mindenkinek ajánlom, aki már szedett, szed, vagy szedni fog antidepresszánst.

 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!