Feliratkozás hírlevélre

OPNI 2005 - egy pszichiátriai horrortörténet napjainkban

Mit szólna, ha egy nap berántanák egy szobába, lefognák és azt állítanák, Ön pszichotikus állapotban van, tiltakozása és sírása is ezt igazolja, s minnél inkább szeretne szabadulni, hol tiltakozva, hol könyörögve, annál inkább semmibevennék szavait, letepernék, beinjekcióznák és egy zártosztályon ébredne fel begyógyszerezve. Telefonjától megfosztanák, családja egy hétig keresné a baleseti osztályokon, a hullaházban...Ugye nem hinné el, hogy ez megtörténhet.

Bemegyek a volt terapeutám titkárnőjéhez, hogy megkérdezzem, van-e magánrendelése a pszichológushölgynek. A titkárnő elutasító, nem foglalkozik velem, nem segítőkész. Közben kiderül, a pszichológushölgy munkahelyváltása egy emelettel lejjebbi munkát jelent az intézményen belül. Mi ez? Nem akar vállalni??? Zokogok a titkárnő szobájában, majd kimegyek a folyosóra, egy emelettel lejjebb. Egyedül vagyok a folyosón, jó így. Közben lassan indulni akarok, hiszen aznap várnak otthon haza 200 km-re innen. A szemközti ajtón kilép egy orvos és meglát. Megkérdezi, segíthet-e, meg hogy mi a baj. Illedelmesen megköszönöm, és mondom, hogy semmi baj. Erősködik velem, hogy azért ő becsönget a tőlünk pár lépésre található krízisambulanciára. Nem akarom, de nem tudok mit tenni, becsönget. Kijön onnan egy ápoló, akinek elmondja ez az orvos, hogy lásson engem el. Az ápoló elveszi a szemüvegemet mellőlem, és mikor megkérem, hogy adja vissza, azt válaszolja, majd ha bemegyek vele, visszakapom. Dühös leszek, hogy milyen jogon nyúl az én holmimhoz, és mi ez a zsarolás. És én bemegyek vele. Durván kérdezget, miért vagyok itt, mit kerestem… Én azzal foglalkozom, hogy adja vissza a szemüvegemet, ha már bejöttem. Nem akarja. Elege lesz, hogy semmire nem válaszolok neki, és telefonálgatni kezd. Orvost hív nekem. Péntek délután lévén senkit nem talál a helyén. Több osztályt is megpróbál. Akkorra már tiszta ideges leszek, hogy minek intézkedik felettem a megkérdezésem nélkül, én csak a volt terapeutámmal akartam beszélni, és egyébként is mi köze van ennek a pasinak hozzám. Nagy nehezen elér egy orvost telefonon, Rihmerék osztályának egyik főorvosát. Az orvosra várunk, ülök a székben, nem tudom, mi fog történni.

Tíz perc is eltelik, mire belép az orvos. Kezet fog velem, kézfogása furcsamód szinte hajszálra megegyezik a volt terapeutáméval, ezért kicsit megnyugszom. Durván faggatózik, majd miután semmire nem válaszolok neki, ordítozik velem. Sírok közben. Azt mondja, mindenképp fel kell engem vennie, ha az az orvos becsöngetett az esetemmel a krízisambulanciára az elején. Hát, úgy látszik, itt mindenki összedolgozik. Félek. Nagyon-nagyon félek. Elkéri az igazolványaimat, és leellenőrzi a számítógépen, hogy ambuláns pszichoterápiára jártam 2 hónapig egy pszichológushoz. Kérdezi, hogy milyen diagnózissal kezelnek. Ez a diagnózis nekem akkor még nagyon friss, előtte két évig jártam terápiára, és sose mondták, sokként ért. Egyáltalán nem bízom már ebben az orvosban, a diagnózisomhoz pedig semmi köze. Próbálok hárítani, hogy ez miért fontos neki, és hogy nem szeretném elmondani. Ekkor már csak az orvossal kettesben vagyok a szobában. Csapkod. Felhívja a titkárnőt, hogy kikérje a diagnózisomat. A titkárnő közli vele, hogy pénteken ilyen későn már nem tudja kikeresni. Én akkor már hisztérikusan sírok, úgy érzem, mindenbe belegázolt. Kiabál velem, és követeli, hogy mondja meg a diagnózisomat. Felállok, közlöm vele, hogy nincs joga a személyiségi jogaimat megsérteni, és kisétálok az ajtón. A folyosón vannak néhányan, mind leszedált, magáról valamit alig tudó beteg kómás állapotban, meg két mentős, akik új beteget hoznak be.

Elindulok a folyosón, mikor kirohan a krízisambulanciáról két erős férfiápoló, és megfogják a kezemet, húznak be az ambulanciára. Ellenállok, de nagyon erősek, fáj a fogásuk, bevágnak a szobába, a földre esek. A földön zokogok. Ott jó helyen van-mondják, miközben felülök a székre. Magának biztos valami baja van, ha így viselkedik - mondja az egyik ápoló. Ordítozok az orvossal, hogy hogy tehet ilyet, mit képzel magáról, zeng a hangomtól az egész szoba, még a folyosó is, biztos. Az orvos rám se néz, nem reagál. Ez még jobban dühít. Közben az orvos egy ujjal gépelve veszi fel az adataimat, és viszi fel a gépre. WC-re kéredzkedek, az ambulanciáról nyílik, úgy engednek el, hogy közben bejön velem az egyik ápoló. Megalázóan érzem magam, látja a letolt bugyimat. Megkérem, hogy menjen ki. Behajtja az ajtót. Majd kimegyek én is, és kérem az orvost, hogy hadd telefonáljak, nem szól semmit, ír a gépre, nem figyel a kérésemre, sem rám. Legalább tízszer kérem, a végén már könyörgök. Megengedi, de nem mehetek ki, csak előtte telefonálhatok. Felhívom az első pszichológusomat, többszöri próbálkozásra is ki van kapcsolva a telefonja. Egyre jobban félek. Felhívom az első pszichológus kollégáját, akivel nagyon jó barátságban vagyok, egy pszichiáter. Annyit bírtam neki mondani, hogy hol vagyok, és belesírtam neki a telefonba. Kérdezi, mi történt, és csak annyit tudtam mondani, hogy nem tudom. Teljesen fel van háborodva, ígéri mindjárt visszahívja az ambulanciát a belső számukon. A hívás után leülök az orvossal szembeni székre, és kérem, hogy addig ne csináljon velem semmit, amíg nem beszél a pszichiáter ismerőssel telefonon. Az orvosnak most már nagyon elege van belőlem, kiabál, hogy én csak feltartom, és nem tud addig mással foglalkozni, amíg így viselkedek, és mondjam már meg a diagnózisomat. Mondom, foglalkozzon nyugodtan mással. Mondjam meg a diagnózisomat. Nem akarom. Mondjam meg. Nem. Mondjam meg… Beleordítom a képébe, hogy borderline. Tudtam-mondja. Közben megszólal a telefon. Reménykedek, hátha a pszichiáter ismerős, és kérem, hogy vegyék fel. Az orvos megint semmit nem reagál, legalább ötször elmondom neki, hogy kérem, beszéljenek vele. Hagyják kicsöngeni, miközben a két erős férfi lefog a széken, és feltűrik a pulóveremet.

Nagyon fáj, ahogy a kezemet fogják, mozdulni se tudok, az orvos kommentárja, hogy semmi baj, csak rossz helyen álltam neki sírni. Belém nyomnak egy injekciót, fél perc múlva már nem tudok magamról. Ezután sokáig szalagszakadás. Nem tudom, hogy kerültem fel az osztályra, nem tudom, hogy került le rólam a ruha, majd fel a pizsama, nem tudtam négy napig semmit, még azt se, hogy hogy mentem ki WC-re ezekben a napokban. Négy napot végigaludtam. De amikor felébredtem, akkor se tudtam, hogy aludtam, vagy hogy ez egy zárt osztály lenne, ezt már csak akkor tudtam meg, mikor kimentem onnan egy hét múlva. Egyszer mellém ült egy igazságügyi szakértő, ma már tudom, hogy nem a 72 órás keretidőn belül, amit törvény szabályoz. Az volt az első nap, hogy félig ki tudtam nyitni a szemem, de teljesen akkor sem, nem tudtam beszélni a sok gyógyszertől, nem mozgott a nyelvem, nem tudtam felülni, az alvás se alvás volt, hanem talán tetszhalott állapot. Fura, hogy ilyen gyógyszerektől nem alvást érez az ember, mikor alszik, nem álmodik. Közben már adagolták is a további gyógyszereket, fogalmam se volt, miket szedek be, napi 12-t. Háromszor négyet. Nem akartam bevenni, és ezt valahogy ki is nyögtem, azonban azt válaszolta egy ápolónő, hogy lekötöznek, ha nem veszem be őket. Inkább beszedtem. Néha, ha nem látták, az ágy mellé dobáltam egy-kettőt, mikor magamhoz tértem kissé. De ez ritka volt, mindig meg kellett mutatnom, hogy igen, ááááá, lenyeltem, és nem fogom kiköpni. Amikor nem tudtam felkelni, a gyógyszer is kiesett a kezemből, az ápolónő meg velem ordított, hogy még felülni sem vagyok képes.

Még volt a szobában rajtam kívül két vagy három beteg. Két nőre biztosan emlékszem, az egyik egy negyven körüli nő volt, a másik egy nénike. Ez a nénike állandóan bekakilt, és a kakis ruháját az én ágyamra tette, de mivel nem volt erőm felülni, túl sok mindent nem tudtam csinálni. Nincsenek éles emlékeim, inkább csak elmosódott képek, elmosódottan láttam mindent. Egy ápolónő etetett, minden délben lenyomott valahogy belém egy kanállal, hogy ne marja a gyomromat a gyógyszer, és slussz, ez volt a napi étkem. Aztán fogalmam sincs, melyik nap, kértem a telefonomat, de nem adták oda, viszont a walkman-emet kiadták, távozáskor kaptam csak meg mindent, egy zsákba beletették addig az összes ruhámat. Mondtam, hogy nincs nálam semmi, és szeretnék már végre lezuhanyozni, azt mondták, túl gyenge vagyok, hogy kimenjek venni a boltba ilyeneket, úgyhogy adtak egy szappant. Mert ugyebár nem betegként jöttem ide, minek hoztam volna magammal bármilyen ruhát vagy ilyesmit... Kimentem zuhanyozni, és összeestem a csapnál. És nem volt erőm felkelni, és nem volt erőm kiáltani sem a gyógyszerektől, hogy segítsenek. Ott összeesve feküdtem egy ideig, és valahogy nagy nehezen felkeltem, hát fogalmam sincs, hogy volt akkor erőm felkelni, ennél nagyobb erő még soha semmihez nem kellett, mint ott a felkeléshez, a gyógyszerektől gyakorlatilag nem bírtam állni, betámolyogtam a szobába, közben majdnem a falnak estem, utána újabb nagy alvások egész nap. A gyógyszerektől nem tudtam a fejemet se felemelni, lehajtott fej, félig lecsukott szem, fogalmam sincs, hol vagyok, beszédképtelenség, Tegretol, Haloperidol, Risperdal, meg még valami, nagy dózisokban, együtt (persze, ezt is utólag tudtam meg, a zárójelentésemre írva). Előtte a két év pszichoterápia alatt fel se merült, hogy nekem bármilyen gyógyszert is szednem kéne, soha, soha, soha nem szedtem ilyeneket, se mást. Aztán a barátaim és a nővérem nagy nehezen rám találtak, tudták, hogy aznap délután hova megyek. Mert az orvos senkit nem értesített, a szüleim a rendőrséggel kerestettek, akik ugye péntek délután vártak haza, de a telefonomat se adták ki.

Bejöttek hozzám a nővéremék napokig, és egész délután ott voltak velem, a nővérem teljesen szétzuhant mindezt meglátva, kezdetben fel sem ismert, azt mondta utólag, egy állandó torz mosoly volt az arcomon. Testvérem telcsijéről beszéltem a szüleimmel telefonon, anyám üvöltözött velem a telefonban, amit a falhoz is csaptam volna akkor, ha nem egy zárt osztályon vagyok, mert fogalma se volt az egész történetről, csak annyit értett ebből, hogy nem mentem haza napok óta, és ordított. Úgyhogy nem akartam még jobban vágni magam alatt a fát, és nem vágtam falhoz a telefont, főleg, mert nem is az enyém. Ezek alatt a napok alatt mint utólag megtudtam egész napos megfigyelés alatt voltam, és mindezt egy pasi tette, aki megfigyelés helyett ki akart velem kezdeni, és állandóan ott volt, amikor zuhanyozni mentem. Meg leöntöttem magam kakaóval, mert képtelen voltam poharat fogni a kezemben a gyógyszerektől, és nem adott új pizsamát, hanem valami rózsaszín hálóinget, hogy vegyem föl. Hát mintha semmi nem lett volna rajtam, azon aztán minden átlátszott. Papucsom se volt benn, csak mikor a testvérem hozott, addig bakancsot kellett húznom, ha ki akartam menni, mert tél volt, az ápolók meg ordítottak velem, miért nincs papucsom. Végre aztán vagy 5 nap után volt erőm fogat is mosni, de egész végig nagyon izomlázam volt, nem tudom, talán ez is gyógyszermellékhatás… A hatalmas izomláztól nem volt erőm már a végén felkelni. Aztán nem tudom miért, akkor még nagyon leszedált állapotban, a szememet se tudva kinyitni, se beszélni, beszélni akartam azzal az orvossal, aki felvett engem az osztályra. Annyi hülyeséget beszéltem ott neki ilyen állapotban, és még én kértem tőle elnézést, hogy nem mozog a nyelvem úgy, ahogy szeretném. Hogy ő mit mondott? Azt, hogy pár nap múlva kezdenek kitisztulni a gondolataim. És megkérdeztem, mikor mehetek el. Tulajdonképpen feszegettem a határokat, ő pénteket ígért, én meg alkudozni próbáltam. Csökkentették a gyógyszereket, főleg a vizitek idejére, hogy legalább értelmes kommunikációra képes legyek a főorvossal.

Aztán szintén nem tudom, melyik nap (az időiség elveszett, egy ilyen helyen megáll az idő) nem tudom, miért, ki akartam menni a szűk folyosóról, de azon az ajtón nincs belül kilincs. Talán ez az egyik legfájdalmasabb tapasztalás. Be igen, ki már nem. Utolsó napokban kértem, hogy keressék meg az új osztályra helyezett terapeutámat, mert beszélni akarok vele. Nem tudom, megkeresték-e. Aztán egyik reggel bejött hozzám egy klinikai szakpszichológus, és Rorschach tesztet vett fel, aki állította, hogy én nem borderline vagyok, hanem bipoláris, de ez olyan mindegy -mondja. A teszten az múlott, hogy ezen az osztályon maradjak, áthelyezzenek másikra, vagy elmehetek. Hát elmehettem, és megköszöntem ezt annak a pszichológusfiúnak. De majdnem összeestem közben, olyan gyenge voltam, iszonyatosan kellett koncentrálnom, hogy ne folyjak le a székről a Rorschach-válaszaim közben. És elkezdte, hogy ő valami Rorschach szakértő vagy mi, és úgy is tudja használni ezeket a táblákat, ahogy mások nem nagyon, és úgy is felvette velem, hogy ezeket képzeljem el egy kiállítás képeinek, és adjak mindegyiknek címet. Érdekes volt, és még poénkodtam is a sráccal, és jókat nevetett rajtam. Szóval tisztára összekaptam magam, hiába volt bennem töménytelen gyógyszer, látszott, hogy okés, mehetek haza.

Na, az utolsó éjjel, hát alig bírtam ki, hogy reggel legyen, aludni se tudtam, tiszta uncsi volt egész éjjel, alig vártam már, hogy mehessek. A reggeli gyógyszeremet már visszautasítottam, mondván, nem, nem, én ma megyek el, de azért bevetették velem. És már kora reggel felkeltem, hogy akkor én mennék, nem érdekel a vizit, de meg kellett várnom, amíg mindenki megeszi a reggelijét. És már csak az hiányzott akkor, hogy megjött a menzeszem és tiszta vér lett minden, és ekkor se adták ki a táskámat idő előtt, és teljesen megalázó helyzet volt. A visszakapott táskámban teljesen fel volt forgatva mindenem, főleg a pénztárcám és az irataim. És ekkor bejött egy barátnőm, és ő segített, és vele is mentem haza illetve a kollégiumba, ahol már várt az apukám, és zokogva ölelt át. Nem tudom, mikor ölelt meg utoljára, és még sosem láttam sírni. Együtt mentünk haza vonattal, végigaludtam a gyógyszertől az utat, és akkor megfogadtam, hogy én azt az orvost kirúgatom, akkor is, ha beledöglök.

Hát, a kirúgatás nem sikerült, de nagyon-nagyon sokat megpróbáltam tenni ezért. Aztán később azért, hogy mással ez ne történjen. Két hétig minden éjjel arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, és emlékbetöréseim voltak napközben is erről, és ilyenkor is azt éreztem napközben, hogy nem kapok levegőt. Nagyon érdekesnek vélem utólag azt a mozzanatot, hogy visszamentem kontrollra. Rettegtem tőle, de attól is, hogy van valami szankciója, ha nem megyek el. Aztán az ismerős pszichiátertől is megtudtam, hogy egy csomószor próbálta hívni a felvételt végző orvost, és mindig valami ürügyet kitaláltak, hogy ne tudjon beszélni vele és velem (pl. rólam azt mondták neki, hogy terápiában vagyok, miközben ilyen nem is volt), össze-vissza kapcsolgatták az épületen belül, minden kommunikáció elől elzárkóztak. Egyszer egy pszichológus mondta általánosságban, hogy pszichiátriáról kijövet azért megy a beteg vissza kontrollra, hogy megmutassa magát, hogy én valójában ilyen vagyok, tiszta ruhában, jólfésülten, illatosan, mosolygósan, ragyogva. És ez tényleg így van, az egy jel, ha nem megy vissza valaki (a trauma helyszínére). Egyedül mentem kontrollra, az orvosnak persze fogalma se volt arról, hogy mikor kell visszamennem, flegma volt és felsőbbrendű, mint felvételkor is, de megfogadtam, hogy nem jövök ki a sodromból, és nem is jöttem ki. Kicsit furán is nézett rám, hogy miért bólogatok mindenre..:) Ja, és távozáskor kaptam egy csomó gyógyszert, rengeteget, amikről megkérdezte, szedem-e, mondom nem. Vissza akartam vinni, aztán valamiért mégse vittem vissza nekik, a nővéremre bíztam, mondván, én ezeket látni se akarom, ő kidobálta őket. Utána aztán még egyszer vissza kellett mennem, mert észrevettem, hogy egy fontos iratom sincs nálam, és eszembe jutott, hogy az utoljára a felvételt végző orvosnál volt, amiről ő semmit nem tudott, hogy hova tette, nagy nehezen a titkárnő megtalálta. A rorschachos pszichológusfiúnál meg felajánlottak nekem pszichoterápiát, és a fiú megígérte, ha hozzá járok, nem kell gyógyszereket szednem, de én arra a helyre nem akartam betenni a lábamat, így "visszautasítottam a kezelést", és azóta is "állandó jelenlétű, erős gondozói felügyeletem javasolt", vagy mi… Ezután nagyon a tanulásba temetkeztem, a következő félévben olyan sok vizsgát lenyomtam, hogy csak na, és nagyon sokat tanultam. Pár pszichológusnál voltam, egynek még fizettem is magánrendelésre, de általában inkább az volt a jellemző, hogy első interjún felemlítettem ezt az esetet, hogy fel akarom dolgozni, ők nem hitték el, hogy ilyen létezik, és egy alkalom után otthagytam őket. Érveimet meg se hallgatva bevédték a kollégát. Az egyik hapsi még azt is megcsinálta, hogy interjú közben beszélt telefonon a haverjával, és elmondta neki, hogy egész délelőtt már interjúztat és mennyire elege van, és már szeretne ő is hazakeveredni. Mindezt előttem, úgyhogy ahogy letette a telefont, felálltam, és megkértem, hogy akkor talán ne raboljuk egymás idejét, megtisztelte a napomat, majd kezet fogtam vele, és kijöttem.

És ekkor tudtam meg, ha jól emlékszem, a Pesti Estből, hogy vannak ingyenes jogi szervezetek, így kerültem a TASZ-hoz, akik nagyon belementek az ügybe, viszont előre látták, hogy túl sok mindent nem lehet elérni, így egy nagy ombudsmani vizsgálatot folytattak le az OPNI-ban, csak valószínűsíteni tudom, hogy ennek hatására bezárták a krízisambulanciát. A Taszosok voltak az első, akik hittek nekem, ez nagyon jólesett, és az is, hogy kézbe veszem a dolgaimat, és egyedül járok jogi szervezetekhez tárgyalni. A TASZon kívül a CCHR segített sokat, hozzájuk már akkor kerültem, amikor egy orvosi szervezet sem tudott és akart érdemben tenni semmit. Tőlük volt egy együttérző támogatás is felém, és mindig, amikor már fel akartam adni, hogy engem már nem érdekel ez az orvos, akkor bíztattak, hogy csináljam tovább másokért. Ők nagyon sok beadványt írtak meg helyettem, onnan kezdve, hogy az igazságügyi szakértő miért nem volt ott a megadott időhatáron belül, bementek Rihmerék osztályára, és kikérték a dokumentációmat, kb. két hónapba telt, amíg kiadták, ugyanis még rendőri felszólításra sem adják ki az OPNI-ból a dokumentumokat. Végül "derék" Rihmerék titkárnője bután lefénymásolta a dokumentációkat, amik tulajdonképpen üres lapokat képeztek. Ahova írva volt, ott kb. negyede gyógyszeradag volt beleírva, és átdátumozások. Az igazságügyi szakértőjük véleményén is csúsztatások voltak. És a CCHR egy bírósági kezdeményezést indított, melynek során az Orvosi Kamara Bizottságának egyik tagja tartotta a felvételt végző orvos és a köztem lévő kommunikációt, telefonbeszélgetéseink során azonban érezni lehetett, hogy abszolút a kollégaúr pártján áll, ígérte, telefonon értesít, ha lesz a tárgyalás. Hát nem értesített, mikor felhívtam az időpontról érdeklődve, fel volt háborodva, hogy lehetetlen, hogy nem kaptam meg, ők elküldték nekem levélben a tárgyalás időpontját, és a doki igazoltan volt távol, mert nem ért rá, no de én, miért nem voltam ott? Ekkor a CCHR erre írt egy fellebbezést, és elmentek volna helyettem a tárgyalásra, mint védőim, de ha jól tudom, visszautasította a Kamara a fellebbezést. Az Orvosi Kamarában egymást védik az orvosok, bármi történik, a kamara nem talál kivetnivalót, inkább segít a bizonyítékokat eltűntetni. És amikor kötelezően kezelnek valakit, akkor a bíróság, ami eldönti, hogy jogszerű-e a kényszerkezelés, meg kell hallgatnia a beteget. Na, ez nálam nem történt meg, sőt, a dokumentációmban látszik, hogy valaki odaírta helyettem, hogy igen, meghallgattak, jelen voltam. Majd a Gyorskocsi utcai rendőrségen feljelentették a CCHR-osok az orvost. Ott nekem is ott kellett lennem, és elmondani, mi történt, és tök jó fej volt a rendőr, mert több ilyen esete is volt már, és felhívta Rihmert, hogy ugyan már, behívná idézésre a felvételt végző kollégaurat. Hát innen már nem volt kibúvója az orvosnak, viszont a rendőr is mondta, hogy sajnos, rossz a jogszabály, ugyanis egyetlen szemtanút se tudok felmutatni, és így ő nem tud mit csinálni, hiába áll mellettem, és tudja, mik folynak ott. Ezzel a doki-idézéssel aztán nem tudom, mi lett, el kellett mennie, az biztos, de már nem is érdekelt. Úgy tudom, több orvost kirúgtak ekkor derék Rihmer osztályáról, hát ezt pont nem. A döbbenet az, hogy a CCHR-en kívül mindenki csak a felvétel körülményeit vizsgálta, ahol nem volt szemtanúm, senkinek a hatásköre nem terjedt tovább, ugyanis saját álbíróságukkal levédték magukat az OPNI-ban. Még küldött ki nekem végül az Orvosi Kamara egy levelet, melyben K. doktor (aki felvett az osztályra) azt nyilatkozta rólam, hogy szét volt falcolva a kezem (a kezemen psoriasis volt és van), és "tudjuk, hogy a borderline betegek pszichotikus dekompenzációra képesek", no mármost én soha az életben nem voltam pszichotikus állapotban, másrészt semmi pszichotikus állapotot nem dokumentált le felvételemkor (sőt, azt írta, hogy szuicid szándékot negál és hallucinációk nem explorálhatók), harmadrészt pont az ő osztálya tagadta a borderline-t és bipolárist adott helyette, most mégis a borderline-ra hivatkozott és azzal védte le magát. Hogy miért nem adta ki a telefonomat, arra pedig azt válaszolta, hogy amikor telefonálhattam a legelején, miért nem a szüleimet hívtam.

És nagyon nagyot tanultam ebből, és nem is fogom letagadni, ez a múltam része, azonban soha nem éreztem magam "pszichiátriai kezeltnek". Lassan az emlékbetörések is elmúltak, leírtam ezt már magamnak régebben, pl. nagy előrelépés volt, amikor kidobtam a szemétbe a zárójelentésemet a diagnózisaimmal együtt. Már nem élek ebben, és fura volt újra írni erről, oly távolinak tűnik. A minap egy beosztottam ügyében a rendőrségen jártam, s itt derült ki, hogy még mindig az eltűntek listáján vagyok számontartva. Vajon hány helyen tárolják még rólam életem végéig, hogy "súlyos, önveszélyeztető állapotban zártosztályon kezeltek"? Vajon hol és kik fogják még ezt ellenem felhasználni? A mások bűnét fogom örök életemre bélyegként viselni?

Kommentár és dokumentáció

Nehéz ezt a vérlázító történetet úgy végigolvasni, hogy az ember torka és gyomra ne szorulna össze. Hány és hány ember szenvedett el hasonlókat a pszichiátria napjainkig tartó regnálása alatt? Csak a legújabb korban is tízezreken hajtottak végre lobotómiát, örök szellemi tompaságba taszítva őket, százezreken ismételt elektrosokkolást, és milliókat taszítanak krónikus pszichózisba a brutális gyógyszerezéssel. A pszichiátria állam az államban, gyakorlatilag csak az önmérséklet szab határokat tevékenységüknek, mert ha jónak látják, embereket rabolhatnak el, szállíthatnak be, gyógyszerekkel, lekötözéssel, elektrosokkal elnémíthatják őket egy időre, vagy egy életre. Az a szervezet, amely független civil intézmények által nem ellenőrizhető, önkényessé és önigazolóvá válik, azt tesz, amit akar, és garantáltan mindig igaza lesz. Nem lehet panaszt emelni, nem lehet tiltakozni, mert nincs hol. A pszichiátria önigazolóan működik: akit ők kezeltek, azt csak azért kezelték, mert az indokolt volt, s ha az "ápolt" tiltakozik, akkor azért teszi, mert nincs betegségbelátása. A diagnózisok tudományos alapot nélkülöző szubjektív kategóriák, csupán ürügyéül szolgálnak a kezeléseknek. Jelen esetben is, az a szó, hogy borderline, az orvost feljogosította annak feltételezésére, hogy az illető pszichotikus állapotba kerülhet, hogy öngyilkossági kísérletei vannak, hogy kábítószer élvező és váltogatott szexpartnerei vannak. Ha van címke, már nem kellenek a tények. A diagnózis varázsszó, amely megkérdőjelezhetetlen hatalommal ruházza fel a pszichiátert. De aztán változik a címke bipoláris betegséggé, s máris más vonzata van az új diagnózisnak. De melyik az igazi? Egyik sem, hiszen ezek csak szavak, mint régen volt az eretnek, a szakadár, az osztályellenség. Szavak, amelyekre hivatkozva meg lehet semmisíteni, be lehet zárni, kényszerrel lehet kezelni embereket. A bírósági szemlék formálisak, a betegek már súlyosan begyógyszerezve esnek át a szemlén, nem tudják képviselni jogaikat, nem tűnnek már akkor sem beszámíthatónak, ha azok voltak kezelés előtt. A szisztéma eleve feltételezi, hogy mindenki jogszerűen jár el, az alkotmányos jogokat azonban csak a valódi függetlenség garantálná, nem pedig az összeszokott-összebeszélt emberek, akik szolgálatkészen egyetértenek a "miért is mondana hamisat" pszichiáterekkel. Beszéltem bíróval, aki éveken át járt kötelességből bírósági szemlékre, ő maga is úgy találta, a pszichiáter ítéletét mindig helyben hagyták. Miért is kételkedtek volna benne? Egy esetre emlékezett, amikor egy nem begyógyszerezett fiatal nő tiltakozott, ügyét tehát fellebbezésre küldték, de mire harminc nap múlva megjött a válasz, a nőt régen kiengedték. A kezelés jogosságát meg lehet kérdőjelezni, ha még valaki észnél van, de a kezelést, azt nem.

Érdemes bepillantani az ügy utóéletét bemutató dokumentumrészletekbe: a folyosóról történt elrablás, ordítozás, lefogás elleni tiltakozás úgy minősül, hogy "X nem adott magyarázatot, nem kooperált". Kinek jutna eszébe kooperálni egy orvossal, aki berángatja őt önkényesen egy szobába? Kinek jutna eszébe higgadtan viselkedni, amikor ordítanak vele, lefogják, és érzi a vesztét? A szabad ember jogos tiltakozása arra érv, hogy zavartan viselkedik! Ha nem viselkedne zavartan, hanem kooperálna, akkor is a zártosztályra kerülne, mert az orvos már eldöntötte. Csak akkor "mindenkinek jobb lett volna".

Ismerem és nagyra becsülöm ezt az embert, aki végigjárta a modern Golgotát. Egyetemet végzett, segítő foglalkozást űz, korábban önkéntes segítőmunkát végzett. Nem azért írom ezt, mert úgy gondolnám, mással ezt meg lehet tenni. Nem, egy szabad országban senkit nem szabadna elrabolni büntetlenül, ahogy az ÁVÓ tette annak idején. De mert ismerem őt, ez szememben még inkább felnagyítja ezeknek a bűnösöknek a bűnét. Ismeretlen emberekről könnyen elhisszük, hogy "biztos úgy nézett ki", meg "biztos úgy viselkedett, csak most bosszúból mondja". De őróla csak vakbuzgó pszichiáter-inkvizitor gondolhatja azt, hogy "normális ember" nem sírhat, nem lehet oka rá, normális ember higgadtan válaszol azután is, hogy megalázzák, földre taszítják, tiltakozását semmibe veszik. "Normális ember" brutális jelenteket áldozataként is higgadt marad.
Egy szabad embert elrabolnak, fogva tartanak, erőszakkal begyógyszerezik, megalázzák, emberi jogait sárba tiporják, megfélemlítik, emberi mivoltából kivetkőztetik, elveszik telefonját, hogy ne védhesse meg magát, volt terapeutáját elzárják tőle, s hagyják a szülőket a legmélyebb kétségbeesésbe zuhanni, hisz már arról fantáziáltak, hogy lányukat meggyilkolták. Mindez miért? Mert egy pszichiáternek nevezett szadista állat úgy döntött, aki sír a folyóson, az súlyos önveszélyeztető állapotban van. Tudjuk, ki ez a pszichiáter. Nagy ember ő, szorgalmasan hirdeti magát, hogy ő gyógyító. A nevét nem írom ki, mert ahogy ebben a megdöbbentő ügyben is neki lett "igaza", úgy még majd beperel engem is, és majd bocsánatot kell kérjek tőle, mert "valótlan" állításokkal bemocskoltam jóhírét. Nem teszem meg neki ezt a szívességet.
Egyszer azonban el kell jönnie annak az időnek, amikor a pszichiátriának végre bocsánatot kell majd kérnie minden áldozatától. Soha egy tönkretett embernek sem fizettek kártérítést sem a múltban, sem manapság. Soha egy bűnös sem nyerte el büntetését. Soha egy megalázott és meghurcolt embertől sem kértek bocsánatot. Most sem. Mert mindig minden a "protokoll" szerint történik. Egy szabad országban azonban az önkény nem válhatna protokollá. Nemrég politikai üldözötteket kezeltek ugyanígy ugyanezek az emberek. Most a lenézett, általuk megvetett, kiszolgáltatott emberek jutnak hasonló sorsra. Tudjuk, hogy vannak becsületes pszichiáterek, tudjuk, hogy közülük sokuknak ég a bőr az arcán, olvasva-hallva-látva, mi folyik ma is a zártosztályokon. De hallgatnak, vállukat vonogatják, mert azt hiszik, elég, ha ők nem tesznek ilyet. Nem elég. A többiek szégyene rájuk is fröccsen.

Szendi Gábor



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!