Feliratkozás hírlevélre

Váczi Éva: Pszichiátria és jog?
- talán már nem utópia

Éva egy pszichiátriai betegek jogait és az ellátás minőségét vizsgáló nonprofit szervezet ülésén járt, ahol egy jövőbeni vizsgálathoz kértek szempontokat a kezelésekben részesültektől.

- Ha bekerülünk egy egészségügyi intézménybe, evidens, hogy ennek szabad akaratunkból kell történnie.
De mentális egészségi problémákkal küzdök esetében a szabad akarat érvényre jutása közel sem ennyire magától értetődő.
Hisz Ők azok, akik talán a legjobban ki vannak szolgáltatva családjuknak, környezetüknek és az orvosoknak, a kezelésüknél, rehabilitációjuknál asszisztáló személyzetnek.
- Joguk van (volna) ahhoz is, hogy miután szabad akaratukból vállaltak egy kezelést, megfelelő információkat kapjanak annak mibenlétéről, vagyis ne a fejük felett döntsék el, nekik mi a jó.
- Ismerős szitu, ugye, hogy kérjük az orvosunktól papírjainkat és nem adja oda? Vagy hogy a kórházban már-már közszájon forgó diagnózisunkról mi értesülünk utoljára? Hogy mindenféle teszteket kitöltetnek velünk, miközben azt sem tudjuk, mi célt szolgálnak?

*

Nos, ennek a jövőben nem kell így lennie!
Egy független, emberi jogokat védő, és azok érvényre jutásáért küzdő szervezet Magyarországon is felméréseket végez a pszichiátriai intézményekben korábban kezeltek körében.
Első ülésüket július 31-én tartották Budapesten, melyen magam is részt vettem. Bevallom, először nem volt könnyű az évekkel ezelőtti megaláztatásokról beszélni, mégis úgy vélem, ez lehet az első lépés ahhoz, hogy a jövő pszichiátriai osztályain az alapvető emberi jogok sárba tiprása ne történhessen meg.
S ha már voltam olyan szerencsés, hogy saját erőmből kiszabadultam a pszichiátria gyógyszerekkel operáló, de a mentális "betegségek" valódi kiváltó okait többnyire nem kutató gépezetéből, úgy gondolom, kutyakötelességem segíteni azoknak, akik kétségbeesetten remegnek nemcsak a lelki fájdalmaktól, hanem a kiszolgáltatottságtól is.
Mert egy egészségügyi intézménybe befeküdni sokszor nagyon kockázatos. Hisz amint betesszük a lábunkat a kapun és aláírunk számtalan papírt arról, hogy beleegyezünk mindenbe, ami velünk ezután történik, lényegében ki is adtuk kezünkből az irányítást.
Akkor még viszonylag szerencsés helyzetben vagyunk, ha áll mellettünk egy elszánt és érdekeinket harcosan képviselő családtag, barát, aki szükség esetén akcióba lép.
Mert mit tehetünk mi magunk, ha pl. egy meghiúsult öngyilkossági kísérlet után remegő lábakkal, az összeesés határán sem fogadnak a megyei kórház pszichiátriai osztályán, holott kötelességük volna? És mit tehetünk akkor, ha a mentőt már azelőtt megrendelik nekünk
visszafelé, mielőtt ténylegesen meggyőződtek volna róla, szükséges-e befeküdnünk? Persze utólag mindent kellően ledokumentálnak, nehogy szó érje a (kór)ház elejét. De mi lesz a segítségre váró pácienssel? Vagy milyen ember (orvos) az, aki szó nélkül elfogad egy beteg nőtől félmillió forintot tartalmazó bankkártyát a hozzá tartozó PIN-kóddal? Még akkor is, ha a nő ajándékba szánta. Hisz egy sebzett ember sajgó lélekkel nagyon sok mindenre képes, s ilyenkor, úgy vélem, az orvosnak kéne okosabbnak, neadjisten: becsületesnek lennie.
Felmerült még a betegjogi képviselet szerepe, lehetőségei az említett találkozón, jómagam például ennek alapos felülvizsgálatára tettem javaslatot.

*

A találkozót szervező, egyelőre anonimitásba burkolózó szervezet szerencsére nem áll meg az érintetteket összeverbuváló beszélgetések lefolytatásánál, hanem az ily módon szerzett információk és azok alapján kidolgozott szempontok nyomán a jövőben személyes vizsgálatokat fog végezni az ország pszichiátriai osztályain és intézményeiben.



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!