Feliratkozás hírlevélre

Szendi Gábor: Rihmer Zoltán tagadja az antidepresszívumok öngyilkosságfokozó hatását

Rihmer Zoltán 2007 júniusi nyilatkozatáról (olvasható itt)

Rihmer Zoltán, a Magyar Pszichiátria Társaság vezetőségi tagja, az OPNI főorvosa nyilvános előadásában, és annak internetszerte olvasható kivonatában nyíltan tagadja az immár a gyógyszerek betegtájékoztatóján is kötelezően feltüntetett öngyilkossági kockázatot. Véleményünk szerint Rihmer Zoltán ezzel súlyosan veszélyezteti az antidepresszívumokat szedő betegek életét.

Mit gondolnánk arról, ha egy politikus az őt ért bírálatokra kijelentené, hogy neki bunkó, hozzá nem értők ne pofázzanak, ő jobban tudja, mi kell az embereknek, mint maguk az emberek. Ezt a politikust valószínűleg helyben lerángatnák a szószékről, ha mások nem, hát politikustársai. Mert minden épeszű politikus tudja, hogy ő van az emberekért, és nem az emberek őérte. Vagy legalábbis ezt kell velük elhitetni.

De mi történik, ha egy vezető pszichiáter azt nyilatkozza, hogy a szerinte hozzá nem értők, vagyis a nem-pszichiáterek ne beszéljenek bele a pszichiáterek dolgába, mert a pszichiáterek jobban tudják, mi kell az embereknek, mint maguk az emberek? Ekkor nem történik semmi. A politikust ugyanis választják, a pszichiáter pedig elvégzi iskoláit és utána -mint Rihmer nyilatkozata is mutatja- azt mond és tesz büntetlenül, amit akar. A pszichiátria kezelheti a társadalmat, de a társadalomnak ebbe -úgy tűnik- nincs beleszólási joga. A pszichiátria kedvére tévedhet, de ezt senki más nem, csak önmaga korrigálhatja. A pszichiátria világszerte túl szoros kapcsolatot ápol a gyógyszeriparral, a pszichiátriai szerek alkalmazásának és a mentális betegségek számának robbanásszerű növekedését sokak szerint a pszichiátria anyagi érdekeltsége okozza. A pszichiátria hatalma és megélhetése érdekében egyre jobban hatókörébe akarja vonni a mindennapi élet jelenségeit depressziónak, premenstruális szindrómának, szociális fóbiának, pánikbetegségnek, hiperaktivitásnak, stb.-nek átkeresztelve a mindennapi életre adott érzelmi reakciókat.

De ha valaki mindezt szóvá teszi, akkor ő kártékony, rosszindulatú, hozzá nem értő buta laikus.

Úgy vélem, Rihmer nyilatkozata minden magyar embernek azt üzeni: mi pszichiáterek mondjuk meg, mi az igaz és mi a jó, Te halandó kis porszem, Te, akinek nincsen orvosi diplomád, Te ne ugass bele a Te kezelésedbe. Mi mondjuk meg, vannak-e nálad gyógyszermellékhatások, és tudd meg, nincsenek. Mi mondjuk meg, kialakul-e súlyos függőség az antidepresszívumokra, vagy sem, és hogy vannak-e súlyos megvonási tünetek. Ne merd azt mondani, hogy kialakulnak mellékhatások, és ne merd azt mondani, hogy vannak megvonási tünetek, mert nem alakulnak ki és nincsenek megvonási tünetek. És ne merd azt sem mondani, hogy az antidepresszívumok fokozzák az öngyilkosság kockázatát, mert tudd meg, nem fokozzák. Ha megdöglesz bele, akkor sem fokozzák. Te nem értesz hozzá, amit Te vartyogsz, az szakszerűtlen és megalapozatlan támadás ellenünk, a mindentudó pszichiátria ellen. Ne merj ártani nekünk!

Így válik a beteg, vagy a betegek érdekében szót emelő, a valós problémákat megvitatni akaró, a veszélyekre figyelmeztető polgár akadékoskodó laikussá, akit a rosszindulat vezérel, és csak ártani akar pszichiáternek, betegnek egyaránt. A problémák természetesen nem oldódnak meg attól, hogy lehazudjuk a csillagokat az égről. Ez az elvakult ellenségkép formálás nagyon sokat árt a pszichiátria egészének, mert amikor a felső vezetés letiltja a fontos, egészségbe és életbe vágó kérdések nyílt megvitatását, ezzel meggátolja a szakma egészét abban, hogy a civilizált világban évek óta napirenden lévő kérdésekben véleményt nyilváníthasson. Az átlag pszichiáter hát hallgat, és ezzel kénytelenségből magára vállalja vezetői álláspontját.

De vegyük sorra Rihmer állításait. Rihmer volt 2004-ben az Antidepresszáns és placebo c. tanulmányom lektora, amely végül "szakmai érdeklődés" hiányában nem jelent meg a szaklapban. Helyette született meg a 2004-es Mozgó Világ cikk, majd a 2005-ös Depresszióipar könyvem, ami ellen az volt a vád, hogy nem szaklapban publikálom a véleményemet. Hm? Ugyanő volt az, aki szembemenve a nemzetközi szakirodalommal, az amerikai, az angol és az európai gyógyszerhatóságok többszörös állásfoglalásával, 2005 végén tanulmányt írt a Psychiatria Hungaricaban arról, hogy az antidepresszánsok nem fokozzák az öngyilkosságot. Mint mostani nyilatkozatából is kiderül, gondolom mindezt már akkor a "kártékony" nézetek ellensúlyozására tette. Mikor a Lege Artis Medicinae magyar orvosi lapban tanulmányt szerettem volna megjelentetni arról, hogy Rihmer érvelése téves, és többek közt hamisított tanulmányt idéz igaza bizonygatására, a tanulmány megjelenését a pszichiátria felső vezetése, beleértve Rihmert is, megakadályozták.

Rihmer Zoltán szerint destruktív az a tétel, hogy az antidepresszánsok fokozzák az öngyilkosságot. Lehet, hogy neki ez destruktív, de ettől még igaz. Az antidepresszánsok valóban fokozzák az öngyilkosság kockázatát. Amerikában két éve minden antidepresszánsba ezt beleírják, s az EU gyógyszerhatósága, az EMEA előírta minden tagországnak, hogy tegye ugyanezt. A figyelmeztető szövegek elhelyezése a betegtájékoztatókon Magyarországon is folyamatban van. Rihmer Zoltán ezek szerint még azt sem olvassa el, mi áll azon gyógyszerek betegtájékoztatóján, amit felír betegeinek? Rihmer Zoltán szembe megy az EU gyógyszerhatóságával is? Honnan ez a fanatikus elszántság és elvakultság? És hogy érezeti magát egy beteg biztonságban, ha azt látja, hogy pszichiátere letagadja előtte a felírt gyógyszer veszélyességét? Éppen az bizonygatja neki az antidepresszánsok ártalmatlanságát, akinek meg kéne őt a súlyos mellékhatásoktól védenie?

Felmerül a kérdés, miért akarja Rihmer Zoltán az ország nyilvánossága előtt tagadni egy gyógyszercsoport életveszélyes mellékhatását, ahelyett, hogy - mint elvárható volna tőle - ő figyelmeztesse erre a veszélyben lévőket.

Az egyik lehetséges magyarázat talán az, hogy Rihmer Zoltán, és akik mögé állnak, az antidepresszáns piac visszaesésétől tartanak. Ha így volna, Rihmer egyszerűen a betegek érdekei helyett a gyógyszeripar érdekeit szolgálná. Mert ha egy nap mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy az antidepresszánsok jószerivel hatástalanok, ám mellékhatásai közt szerepel az öngyilkosság, az impotencia, a pánik és a depresszió, s hogy elhagyási próbálkozáskor súlyos megvonási tünetek akadályozzák a gyógyszer letételét, akkor igen kevesen fogják úgy gondolni, ők azért kipróbálják a gyógyszert. De ha rá is szánják magukat a gyógyszerszedésre, a tájékozott beleegyezés elve megköveteli, hogy tisztába legyenek azzal, milyen kockázatot vállalnak.

A gyanút erősíti az a hisztérikus kirohanás is, amelyet a "legfelsőbb döntéshozói szint" ellen intéz.

Mint mondta: "elhangzott 'elég magas döntéshozói szinten', hogy Magyarországon sokkal több antidepresszívum fogy, mint indokolt lenne, és több depressziót diagnosztizálnak, mint amennyi a valóságban van." Ez azért aggasztó, mondta, mert "a döntéshozókat jobban befolyásolja egy laikus buta, rosszindulatú véleménye, mint hat szakmai kollégiumé".

Megmondom őszintén, nekem ez a Rihmer-féle kirohanás megerősíti hitemet az egészségügy szakmai vezetésében. Lehet vitatkozni a reformok megoldásairól. De hogy őszintén jót akarnak, az nekem abból világos, ahogy Rihmer beszél róluk. Ha Rihmerrel parolázva az egészségügyi vezetés is arról beszélne, hogy fokozni kell a "depressziósok" gyógyszeres kezelését, akkor azt mondanám, egy követ fújnak. De ezek szerint végre a szakmai vezetés jobban hisz a tényeknek, mint azoknak a szakmai kollégiumoknak, amelyek tagadni akarják az igaz, de számukra kártékony tényeket. Ez a szakmai vezetés merte nyilvánosságra hozni először, hogy az egészségügyben minden negyedik ember a félrekezelésbe halt bele, lett is ebből botrány. (lásd. erről Erről az amerikai helyzet összefoglalóját) Én ezek után szurkolok ennek az egészségügyi vezetésnek, és kívánom, hogy még több "buta laikus" véleményt halljanak meg. A "buta laikusok" ugyanis nem mások, mint a szenvedő emberek.

De menjünk tovább.
Miközben jól ismert jelenség, hogy a pszichiátriai kórképek száma minden újabb diagnosztikus kézikönyv kiadásával jelentősen bővül, miközben szakcikkek sora elemzi a medikalizáció jelenségét, aközben Rihmer Zoltán kijelenti, hogy ilyen nincs. Nem kell messzire menni, hogy ezzel ellentétes álláspontot idézzek: prof. Tringer László, ugyancsak a Magyar Pszichiátriai Társaság tagja "...elmondta, hogy néhány éve a DSM III.-ban 300 változat szerepelt a betegségekre, most 400 fölötti a kategóriák száma. Ha valaki nagyon leegyszerűsítve gondolkodna, azt mondhatná, hogy ennyivel több pszichiátriai betegség van, azonban nem erről van szó. A folyamat lényege az, hogy az egészségügy, az orvosi tevékenység a mindennapi állapotok egyre szélesebb körét vonja be a patológia bűvkörébe és minősíti patológiásnak, majd ajánl rá remediumot is. Nem ilyen-e - tette fel a kérdést az előadó - a premenstruációs distressz vagy premensturációs szindróma, amely a női ciklushoz kapcsolódik, vagy ilyenek az időskori memóriaproblémák." ( LAM 2004;14(7):530-1.) (lásd még: Betegségipar)

Miközben a neves nemzetközi napilapokban és szaklapokban visszatérően arról cikkeznek, miként vesztegeti meg a gyógyszeripar az orvosokat (lásd. A pszichiáterek és a gyerekek cikket a New York Times-ból), aközben Rihmer nem érti, miért keverik az orvosokat gazdasági kérdésekbe. Szívesen válaszolok erre, ha már ilyen kétségbeesetten belekiáltotta kérdését a világba. Nem az emberek keverik az orvosokat gazdasági ügyekbe, hanem az orvosok keverik magukat "gazdasági ügyekbe".

Hogy is írta Dr. Túry Ferenc, a Magyar Pszichiátriai Társaság előző elnöke? "Ne csukjuk be a szemünket: megjelent a közvetlen korrupció, van olyan cég, amely receptenként 400 Ft-ot fizet az orvosnak, ha őt választja, de gyakorlatilag ugyanezt jelentik az egysejtűeknek tervezett kérdőívekkel (melyek aljára gondosan oda kell írni a recept számát) operáló álvizsgálatot is. A korrupcióhoz továbbá partner kell, sajnos, van is. Egy főorvos például ezzel fogadta az egyik cég képviselőjét: maguk elég nagy cég, hogyan lehet, hogy engem még nem vittek sehová? Egy másik főorvos első kérdése a látogatótól ez volt: mennyit fizet? annak hebegésére pedig megmutatta, hogy a többiek mennyit fizetnek. Persze, a silány jövedelmek. De minden eladó?" (Psychiat Hung 2000, 15 (2):214-216)

Persze Rihmer mondhatja, hogy Túry Ferenc, a Magyar Pszichiátriai Társaság leköszönt elnöke, vagy Tringer László az MPT tagja, a Balassa utcai Pszichiátriai Klinika volt igazgatója mind ellenség és a pszichiátria rosszakarója. De az is lehet, hogy talán ő árt a legtöbbet a magyar pszichiátriának, ha még hagyják, hogy sokat beszéljen, mert talán sok pszichiáternek ég a szégyentől az arca, hogy ilyen nyilatkozatokkal azonosítják a magyar pszichiáter szakmát.

Rihmer azt is kijelenti, ártalmas az az állítás, hogy a háziorvosok pszichiátriai továbbképzése nincs pozitív hatással az ellátás minőségére. Szerintem a kérdés nem az, hogy ártalmas-e, hanem, hogy igaz-e. A kommunista mozgalomban volt állandóan szempont, hogy az igazságtól függetlenül, valami árt-e a párt egységének, vagy sem. Ha az igazság, vagy mondjuk inkább, a tények felöl közelítjük a kérdést, felmerül, mivel mérjük az ellátás minőségét? Az öngyilkosok számának csökkenésében? Csak utalnék Depresszióipar c. könyvem "Gotland szigeti kaland" fejezetére, melyben részletesen leírom, hogy bizony a családorvosok továbbképzésének az öngyilkosság csökkenéséhez nem sok köze van. És sajnálatos módon, Rihmer által kifejezetten nem kedvelt kollégájának, Zonda Tamásnak a vizsgálatai sem erősítették meg azt az elképzelést, hogy a családorvosoknak komoly szerepe volna az öngyilkossági ráta alakulásában.

Zonda tanulmányának kivonata így szól:
"A szerző a Rihmer és munkatársai által 1989-ben közölt teóriát vizsgálja meg, mely szerint a Magyarországon észlelhető öngyilkosság-gyakoriság markáns regionális különbségeit az adott területeken fel nem ismert 'endogén depressziók' eltérő számaival lehet magyarázni. Ugyanígy ellenőrzi azt az állítást is, miszerint az öngyilkossági ráták és az adott területeken dolgozó orvosok száma negatív korrelációt mutatnak. Négy megyében utánvizsgálatot végzett egy év (1994) teljes depressziós beteganyagán a DSM-III-R diagnosztikus kategóriákat használva. A fentebb említett teóriát nem tudta megerősíteni, az összes depresszív zavarban szenvedő, az adott évben felismert betegek száma alapján 1985-1994 közötti időszakban. A háziorvosok száma és az öngyilkos- sági ráták között sem talált negatív összefüggést. A két vizsgálat közötti különbség lehetséges okait érinti. Az öngyilkosság kérdését komplex, multikauzális jelenségnek tartja, s az ellene történő küzdelmet is egy többirányú, interdiszciplináris megközelítéssel látja eredménnyel kecsegtetőnek" (Orvosi Hetilap 1998;139(38):2249-2253 )

Persze ettől még minden képzés jó lehet, de ha ez pusztán az antidepresszánsok megnövekedett felírásához vezet, akkor az nem biztos, hogy bármin is javít a gyógyszeripar bevételein túl. Rihmer azon kesereg, hogy a lakosságnak "mindössze" 2.2%-a kapott csak antidepresszánst, és hogy bizony ez lehetne a duplája is, ha a "fejlett" Amerikát vesszük példának. Na de miért volna nekünk Amerika példakép, amikor ott a leghevesebb a tiltakozás az antidepresszívumok és más pszichiátriai szerek minden mértéket felülmúló forgalmazása ellen? A "modern" és "fejlett pszichiátria" egyenlő azzal, hogy minél többen szednek pszichiátriai gyógyszereket?

Végül öngyilkosságszakértőnk megismétli régi elképzelését, miszerint az antidepresszánsok fokozott felírása csökkentette le az öngyilkossági arányszámot. Ezt Depresszióipar c. könyvemben, ill. betiltott tanulmányomban ugyancsak részletesen elemzem. Itt röviden: szemben Rihmer állításával, korrekt vizsgálatok sehol a világon nem igazolják, hogy az antidepresszánsok csökkentenék az öngyilkossági rátát. Ellenkezőleg, növelik. Ez jön ki azoknak a vizsgálatoknak az újraelemzéséből is, amelyeket Rihmer előszeretettel idéz, és amelyeket a gyógyszeripar rendelésére készítenek egyes kutatók. Ezek az elemzések úgynevezett ökológiai vizsgálatok, vagyis nem azokat vizsgálják, akik ténylegesen szedik az antidepresszánsokat, hanem csak megnézik mennyi antidepresszáns fogy és hogyan alakul az öngyilkossági arányszám. De még ezek az elemzések is rendre elbuknak a tüzetesebb elemzés során (lásd. Depresszióipar könyvem vonatkozó részét). Rihmert -úgy tűnik- nem szokták érdekelni a cáfoló elemzések, őt csak az érdekli, ami látszólag az ő állításait igazolja. Ez a tudományban súlyos vétség.
Az olyan vizsgálatokban, amikor személyre lebontva követték az antidepresszánsokat szedők sorsát, ott bizony az jött ki, hogy az öngyilkosság kockázata nőtt. Egy kanadai vizsgálatban egymillió ember gyógyszerszedését elemezve az derült ki, hogy 25-szörösére nőtt a végzetes öngyilkosságok száma a gyógyszerszedés első hónapjában. Egy dán vizsgálatban több millió ember gyógyszerszedését követve derült ki, hogy a csökkenő öngyilkossági arányt nem a gyógyszerszedés eredményezte, ellenkezőleg: akik szedtek antidepresszánst, azoknak a körében magasabb volt az öngyilkossági arány. Rihmer, ha máshonnan nem, tanulmányomból megismerhette ezeket az összefüggéseket, hiszen olvasta. Ha nem olvasta volna, miért tiltották volna le a közlését? Nem hinném, hogy barátai jót akarván ("ne zaklassuk má' ezt a Zoli gyereket, úgyis eléggé kivan"), sutyiban a háta mögött tiltatták volna le a közlést. Már csak azért sem gondolom, hogy ne olvasta volna, hiszen végül is a Magyar Pszichiátriai Társaság a letiltott tanulmányt ismertető 2006-os Mozgó Világ cikkemért perelt be engem 30 millió forintra. És amikor Rihmer és barátai felfedezték az antidepresszánsokról szóló webszájtomat, különös módon egy hétre rá kipenderítettek az állásomból. Véletlen egybeesés? Ki tudja? Mindenesetre egy elbocsájtás és egy harmincmilliós per intő jel lehet minden "buta laikusnak" és "szakmán kívülinek, aki megalapozatlanul, indulatosan, személyeskedve" kritizálja a magyar pszichiátriát.

Az ellenem benyújtott kereset (vádirat) utolsó bekezdése így szól:

"A Szerző (én) végkonklúzióként megállapítja, hogy 'az MPT (Társaságunk) szó szerint üldözi és egzisztenciájukban fenyegeti azokat, akik az ellenkező véleményt merik képviselni és a betegek valódi érdekeit akarják védeni'. Természetesen ez az állítás sem fedi a valóságot, súlyosan sérti Társaságunk személyiségi jogait, hiszen soha senkit nem üldöztünk, nem fenyegettünk egzisztenciájukban, sem a múltban, sem most, sem a jövőre nézve."

Van ebben valami paradox. Én úgy látom, az MPT abban a keresetben tiltakozik az ellen, hogy ő üldözne bárkit, vagy egzisztenciájában megsemmisíteni akarná, amellyel megvalósítja azt a tényállást, ami ellen perel.

Írja meg véleményét



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!