Feliratkozás hírlevélre

Roaccutan - út a pszichiátriára?

Egy történetet szeretnék megosztani, mely a nagynéném lányával esett, meg és amit egy családnak végig kellett szinte tehetetlenül élnie.
A 24 éves fiatal unokahúgom kezelési története ez. Azért szeretném leírni, hogy a hasonló helyzetben lévő emberek, hozzátartozók, ne legyen kiszolgáltatva a környezetnek, az orvosoknak, és megfelelő tájékoztatást kaphassanak a lehetséges mellékhatásokról, mielőtt egy kezelés mellett döntenek.

 

 

Télen kezdődött, úgy november-december hónap környékén, mikor a legidősebb unokahúgom (nagynénémnek három lánya van, és Zita a legidősebb közöttük, és egy kisebb faluszerű városban laknak, aminek a nevét nem szeretném leírni, és unokahúgom nevét is megváltoztattam a diszkréció érdekében) végre elment egy bőrgyógyászhoz, mert zavarták az arcán, hátán lévő mitesszerek, pattanások, és feladta a sokéves alternatív próbálkozásokat. Az orvos vérvétel nélkül írta fel a sokaknál bevált sokak által ajánlott Roaccuttan nevű gyógyszert (mivel az ő esetében ez tűnt a bőrgyógyász számára a leghatásosabb gyógyszernek).
A betegtájékoztatón a következő szöveg állt:Ritka esetben depresszió, vagy a depresszió súlyosbodása, szorongás, hangulatváltozás, pszichotikus tünetek, és nagyon ritkán öngyilkossági gondolatok, - késztetés előfordult a kezelés során. Ha bármilyen mentális problémája van, vagy depresszió jeleit észleli a Roaccutan kezelés alatt, pl. indokolatlanul nagyon szomorúnak, érzi magát, sírásrohamai vannak, nehezen tud koncentrálni, vagy visszahúzódott a barátaitól és családjától, kérjük, forduljon kezelőorvosához. Az orvos Önt megfelelő szakorvoshoz fogja irányítani, ha szükségesnek tartja.
Lehetséges, hogy a Roaccutan kezelés abbahagyása nem szünteti meg a tüneteket, ilyenkor további pszichiátriai, vagy pszichológiai segítségre lehet szükség."

Nem tudom, mennyire felelőssége a betegnek, hogy mérlegelje a lehetséges következményeket, és felelősen döntsön, de nagynénémék rákérdeztek az orvosnál, mennyire valószínű, és áh nem kell ezzel törődni, nem fordul elő kijelentést kapták válaszul.
Utólag kiderült, az a vérvétel fontos lett volna, ugyanúgy, ahogy az elmaradt kontrollok.
Zita állapotában egy-két hónap alatt is fokozatos változás történt. A hangulata ingadozni kezdett és a közérzete romlott. Egyre gyakrabban volt rossz kedve.
Bőrgyógyászt kérdezte, lehet-e összefüggés a gyógyszer és a hangulatváltozás között, de ismét nemleges választ kapott. Egyelőre a család betudta a változást a munkahelyi stressznek, a változásoknak, és Zita amennyire csak lehetett próbálta csökkenteni a gyógyszer mennyiségét, hátha változás történik.(A bőr kiszáradása sem volt kellemes mellékhatás, de a hiúság, vagy az elvárások még így is győztek)

Fél év után volt az első látványos mélypont, május végén. Az addigi stabil, életvidám nőből egy instabil, befelé forduló nő lett. Indokolatlanul sírógörcsök törtek rá, idegösszeomlásszerű kitörései voltak, agresszívebb lett. A bőrgyógyász ekkor kezdte hivatalosan is csökkenteni az adagot, de nem küldte el unokahúgomat további kivizsgálásra, vagy orvoshoz. Fórumokon olvastunk utána, ahol több hasonló esettel is lehetett találkozni, de mivel jött Zita életében egy újabb kapcsolat, kisebb nagyobb hullámvölgyekkel egyenesbe kerülni látszott a dolog.
Év végére a gyógyszert önként hagyta el, mert már a beszedés után közvetlenül érezni lehetett a hatását. De a gyógyszer elhagyása ekkor már késő volt.

Az igazi kálvária egy év után kezdődött. Az első öngyilkossági kísérlete után került Zita a pszichiátria kezébe. Elismerték, hogy a Roaccuttan nevű gyógyszernek lehet ez a mellékhatása, bár az orvos hozzátette, hogy ő aztán szedhetné, neki úgysem lenne semmi baja tőle. Inkább valami pszichiátriai betegségre gyanakodtak.
Felmerült a zárt osztályra helyezés lehetősége is, de ezt sem a család nem engedte volna, sem a kórház fogadóképessége nem volt felkészülve. A szülők kezébe adták a döntést, mert Zita erről maga már nem volt képes dönteni, hogy bármikor behozhatják, addig is kínlódjanak a családtagjukkal, ahogy akarnak.
Hetente született új diagnózis fél órás/órás beszélgetések alatt, és hozzá új gyógyszer-kombináció is társult. Szinte kísérleti jelleggel folyt a gyógyszerek csereberéje. (Hogyan lehet felírni gyógyszert, ha még a betegségnek sincs neve? Főleg olyan gyógyszereket, amiknek a hatása bizonyos betegségeknél csak súlyosbíthatja a tüneteket? És ha súlyosbodnak a tüneteket, akkor legalább tudjuk mi a baja?)
A gyógyszereket sokszor az előírt 4-6 héten belül is cserélgették. Pedig ha jól tudom ez alatt az időszak alatt, nem válthatnak gyógyszert. A legrosszabb hatása az egyik nyugtatónak volt, ami alatt fulladozott, emlékezetkiesése volt, nem volt magánál.

Lehet ez a szokásos eljárás, ezt nem tudom, de egyik orvos sem adott felvilágosítást milyen mellékhatásokkal járnak a gyógyszerek az első időszakban, egyszerűen a beteg romló állapotának könyvelték el. Pedig jó lenne, ha a hozzátartozókat nem érné váratlanul meg növekedett agresszivitás (önmaga ellen környezete ellen), dühkitörések, meg növekedett öngyilkossági szándék, bekómálások, a küzdelem Zita életéért.

Szerencsére a történet nem végződött tragédiával, csak a hozzátartozókat, családot viselte meg anyagilag, és legfőképpen lelkileg a történet. A sokadig pszichiáter után rendes pszichoterápián vett részt, és az orvos elkezdte csökkenteni az adagokat. Már lassan több mint fél éve nem szedi a gyógyszereket. Tehát a dolgok jól alakultak. De még ma sem az a stabil leány aki előtte volt.

Szeretnék bízni abban, hogy az orvosok minden helyzetben híven a hippokratészi eskühöz a tudásuk legjavát nyújtják, és nem írnak fel olyan gyógyszereket, amikért juttatásokat, részesedést kapnak a gyógyszeriparból, amiknek a hatása nem ennyire bizonytalan.

Azért arra kíváncsi lennék, hogy hány orvos szedi ezeket, a gyógyszereket, vagy ajánlja nyugodt szívvel a saját hozzátartozóinak.



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!