Feliratkozás hírlevélre

Szilágyi Gyula: Nincs kilincs - Ó, jaj, az út lélektől tébolyig

Könyvet ismerteti: Varga Bernadett

Szilágyi Gyula könyve 2005-ben Budapesten a M-érték Kiadó gondozásában megjelent roppant izgalmas, ugyanakkor felkavaró és megrázó, a pszichiátria színpadának függönyei mögé vezető tényirodalmi dokumentáció.
A szerző szociológus, szociális munkásként dolgozik egy hajléktalanokat a társadalomba visszaintegráló módszertani központban. Sokéves munkája során azt tapasztalta, a hajléktalanok pszichiátriai gondozásba vétele teljesen felesleges, hiszen a kezelések egyáltalán nem vezetnek gyógyuláshoz, de még tartós javuláshoz sem. Például andaxinfüggő kliense dependenciájának oldását a pszichiáter napi 3x1 Triapridallal, 3x1 Rivotrillal, 3x1 Betaloccal, további Andaxinnal, valamint egyedi adagolású Haloperidollal próbálta kezelni. A szerző nem tudta elképzelni, mi történhet a pszichiátriai gondozókban, amitől a kórházba került emberek rosszabb állapotban jönnek ki. Értetlenül állva a történtek előtt bátor lépésre szánta el magát: hosszasan tanulmányozta a hajléktalanok öltözékét, történetét, majd felvett egy kopott joggingot, egy zöldes árnyalatú, penészszagú pólót, a nevét megtartotta, kölcsönzött magának egy élettörténetet, és hajléktalannak öltözve jelentkezett a területi pszichiátriai gondozóban. Egy hónapig tartották legyógyszerezve a kórházban, ebből a szituációból született ez az alig több mint kétszázoldalas, három fejezetből álló könyv.
A történet több szálon fut. Saját tapasztalatait folytonosan megszakítva mindhárom részben monogrammal, életkorral, beosztással ellátott vagy teljes anonimitásba burkolózó szakembereket szólaltat meg a szerző a hazai pszichiátria jelen helyzetéről. Az interjúalanyok pszichiáterek, főorvosok, klinikai pszichológusok. A könyv szakaszai olvasás során jól elkülöníthetők, míg az első rész az interjúkkal át- meg átszőtt kórházba vonulásról és itt tapasztalt kezelésekről, emberi sorsokról szól, addig a második a hajléktalantársakat is megszólaltató, utógondozó kórház dokumentációjaként jellemezhető, az utolsó pedig a diagnosztikai és gyógyszerfogyasztási adatok górcső alá vett elemzésén túl a korrupcióról ír, valamint a fejezet része egy szexuálisan kihasznált pszichiátriai áldozat, és egy, a család által pszichiátriára zárt férfi kálváriája az eredeti egészségügyi és jogi papirok nyilvános bemutatásával.
Szilágyi maga is megijed a felvételkor, és mint látni fogjuk, a későbbiek során is többször kedve támadna elfutni, és otthagyni az egészet, de végülis győz kíváncsisága. Esete 2003-ban történt.
Könyvajánlóm nem rendhagyó: úgy vélem, egy mindkét oldalt megkérdező, főként véleményekből és személyes tapasztalatokból (tehát elsődleges forrásból) összeálló dokumentált anyag hiteles bemutatása akkor lehetséges, ha az érintettektől nem veszem el a szót.

A szerző így ír a felvételt végző orvosról:

"Az órájára nézett, kicsit gondolkodott, és azt tanácsolta, hogyha lehetséges, csökkentsem az alkoholt. Háromszor egy Andaxint, és kétszer egy Tiapridált írt fel. [...] Búcsúzóul egy biztató mosoly, és kéri a következőt."

"Próbaképpen két napig szedtem az előirt gyógyszeradagot, a fénycsövek helyén csak kékes foltokat látok, izzadok, szédülök és nehezen veszem a levegőt."

"Vacsora után vagyunk, az esti gyógyszer csak nyolckor érkezik, lassan elmúlik a délben kapott nyugtatók, szorongásoldók, hangulatjavítók hatása, a feszültség növekedése tapintható. [...] a kemikáliáktól való félelem lassan háttérbe tolja a no exit vészreakciókat, egyszerre fázom és izzadok, majd egy hűvös kéz végigsimít a lázgörcsbe rándult agyféltekén: az izomtónus ellazul, a légzés egyenletessé válik, a tárgyak formát kapnak, negyedóra múlva már bölcs vagyok, és nyugodt. Aztán könnyű leszek, az esti cigarettát már úgy szívom el, hogy csendesen mosolygok, elégedett vagyok magammal, és nem hiányzik semmi sem. [...] Álmomban szelíd voltam, és azt hiszem, végigmosolyogtam az éjszakát."

"A főmérnök úr éjjelente a mosdókagylóba hugyozik. A mosdókagyló az ágyamtól nincs messze. [...] Három napig készségesen lenyeltem bármit, amit kaptam, de a harmadik-negyedik nap táján észrevettem, hogy úgy járok, mintha térdig érő vízben taposnék utat magamnak, beszéd közben hallottam saját hangomat, elalvás előtt pedig mintha megmozdult volna velem az ágy. [...] Magától értetődő természetességgel húzom le a vécén esti gyógyszeradagomat."

Miután a szerző kooperatív viselkedése segítségével elaltatja az újabb betegekre figyelő ápolókban a gyanakvást, egyre könnyebben sikerül kidobálnia napi gyógyszereit, így tiszta állapotban meg tudja figyelni, mi folyik az osztályon.

Interjú SZ.B. 55 éves pszichiáternővel:

"A gyógyszerek ugyan tünetmentessé tesznek, de nem gyógyítanak meg. [...] És itt van az alapvető különbség a narrációra, a szerepjátékra, a csoportmunkára épülő terápiák és a gyógyszeres kezelés filozófiája között: a korkodilt szervetlen álalkaloidákkal ugyan lebutíthatjuk, a pszichoterápia viszont (jó esetben) alkalmassá tesz bennünket arra, hogy megszelidítsük, szembenézzünk, s ha kell, hát megküzdjünk vele. Amikor egy nehéz nap után este hazafelé ballagok a gondozóból, sokszor elkenődöm, mert az jut eszembe, hogy ötvenöt évesen végül is csak egy receptíró gép vagyok."

Érdekes olvasni a szakmáját becsapásnak érző, kiégett orvosnőt.

Szilágyi Gyulát hol az álbeteg, hol a történteket távolságból rálátva magyarázó szakember-író, hol az interjúkészítő szerepében olvassuk. A Psychiatria Hungarica 2000/2. számában Arató Mihály és Bánki M. Csaba írását idézi a hazai pszichiátria távlatait vizsgálva. Ők úgy fogalmaznak, tudják, mit kellene tenni a farmakoterápia helyett, de idő hiányában marad a gyógyszeres kezelés, valamint a pszichoterápiát nem támogatja az ipar. Érdekesnek vélem a szerző jelzőit pszichiátriai tartózkodására: "szörnyű, megalázó, hosszadalmas", és még sorolhatnám. Ez külön értekezést igényelne a könyv kapcsán.
Az altatók, nyugtatók, hangulatjavítók és szorongásoldók elszaporodását, az egyre több beteg-egyre több gyógyszer korrelációját, a pszichiátria és történelmi diktatúra párhuzamát, a páciens betegként való kezeléséből adódó betegséget, a pszichológiai tesztek álvaliditását is kiemelten kezeli a könyv.

Z.A. pszichiáter megfogalmazása szerint a hálós ágyakat, kényszerzubbonyokat, betegek lekötözését és korbácsolását ma a farmakológiai készítmények helyettesítik. Ismétlen, úgy fogalmaz: helyettesítik. Ez a korábbi eszközök más formában meglévő jelenlétére utal.

A szerző élményeiből:

"A zárt osztályon először azt veszem észre, mindenkinek rossz szagú a lehelete, utána meg azt, hogy lopnak. [...] Iszákos természetű otthontalanként vesznek fel, depresszív tendenciákkal és meghatározatlan szuicid szándékkal. [...] Az egyik asztalnál terápiás foglalkozás zajlik, most éppen T betűvel kell egy szakmát mondani, tanár, takács, tengerész - sorolják a betegek, egy vékonyka, ősz hajú hölgyre kerül sor, sokáig hallgat, csak néz maga elé, aztán nagy nehezen kiböki, hogy temető..."

Az olvasóban önként felmerül a kérdés: ez lenne a komoly terápiás foglalkoztatás? A szerző ismét menekülni akar a helyről, de aláírta kezelését, és a zárt osztály ajtaján nincs kilincs. Felvételét követően pszichiáterét nyolc napig csak távolról látja, noha az orvos ígérete szerint "még sokat beszélgetünk". - "Egyébként pedig ez volt leghosszabb találkozásunk négyhetes kórházi tartózkodásom alatt."

A köztes részben a szerző tolmácsolásában megjelenik Feldmár András véleménye is: ő úgy gondolja, a pszichiátria korunk inkvizíciója, ami közös látásmódhoz kívánja visszaterelni azokat, akik másként látnak valamit. E szerek mellékhatásainak gyógyításához szerinte újabb és újabb gyógyszerek szükségesek. Három hónapi szedést követően nem kell többé senkit bezárni fizikailag, mert kémiailag lesz bezárva. "A tablettába zárt lelki béke, a neurotranszmitterek derűs nyugalma mindenki számára hozzáférhető."

Szilágyi ekképp ír erről:

"A NYASZIBL (Nyakig Szarban Is Boldog Lehetsz) hatásmechanizmusú pszichofarmakonokat kifejlesztő laboratóriumok minden bizonnyal dolgoznak már a gyógyszercsalád következő generációján - valószínűleg NYASZIBL Forte néven kerül majd forgalomba -, könnyű lesz tehát repülni, de szívem szerint nem ajánlom senkinek, mert utána nagyon keserű a macskajaj."

Normakövető viselkedése folytán a zárt részlegről tíz nap múlva a nyitott osztályra kerül. Itt készít interjút egy főiskolai tanszékvezető ápolttal:

"[...] gondozóbeli orvosom tíz perc alatt kétszer néz az órájára, magánterapeutám egész beszélgetésünk alatt mindössze egyszer." Tőle megtudjuk, semmit nem használnak neki a felírt gyógyszerek, ha más szert ajánl az orvos, az csak a színében különbözik az előzőektől, mellékhatásukat tekintve ugyanúgy minden maradt a régiben. Dr. T. S. klinikai pszichológus a tanárral való interjút elemezve felhívja figyelmünket a vakdiagnózisok felállítására mint súlyos tévedések lehetőségére. Szilágyi kommentárja szerint "Mindannyian jobban járunk, ha nem lógunk ki nagyon a sorból, legfeljebb csak annyira, hogy az ne legyen túlságosan irritáló.[...] A gyógyszeripar tálcán kínálja a megoldást: az önmagát tegnap még áldozatnak tekintő nyilvántartott a pszichiátriai osztályokon megkapja gyógyszerét (individuálisan megválaztott antidepresszánsok és benzodiazepin-származékok), és lassan becsatlakozik a szürkék közé. [...] A pszichiátria [...] az egyént hozzásegítheti az engedelmeséghez."

Szilágyi 11 pszichológust/pszichiátert kérdez meg a tanár úr állapotáról, hat paranoid-mániás depresszió jeleit, kettő skizofréniára utaló tüneteket figyel meg nála, három vélemény szerint pedig nem különösebben veszélyes az öregúr, csak a környezet számára nehezen tolerálható. Azonban kivétel nélkül hallatlannak tekintették a tényt, hogy nem szedi a gyógyszereit, hiszen akkor "hogy akar meggyógyulni?".

A szerző részletesen taglalja a rajta végzett antihumanisztikus, és félrevezető eredményeket adó Rorschach és MMPI próbát, melyet nem "áll módunkban közölni az érintettekkel." Szilágyi azonban cselesen megszerzi a pszichológiai véleményt, ennek eredeti másolatát közli is a könyvben. Így kommentálja az eredményt: "Gyógyszerektől megbombázott állapotomban született látomásomat - amikor is terapeutámat emberarcú robotnak vagy robotarcú embernek(?) hallucináltam - ezennel megtagadom. Az az informatikai rendszer, amelyik ilyen hibaszázalékkal működik, sosem kerülhet piacra, s ha mégis, az első reklamáció után újratervezik benne a vezérlőpanelt."
"Tartottam is attól, hogy a pszichológiai vizsgálatok során majd valakinek szemet szúr a szimulált élethelyzet és a teszteredmény közötti ellentmondás, de aggodalmam messzemenően feleslegesnek bizonyult. Az értékelésről az jutott eszembe, hogy ami igaz benne, az csaknem mindenkiről elmondható, amit viszont személyre szóló specifikumként közöl, az hamis."

A siralmas, előre nem lépő, a végén úgyis farmakoterápiával kezelt betegek üléseiről is számot ad a szerző, összesen hat nagycsoporton vett részt. A gyógyszerekkel történő "egyensúlyban tartás" azt jelenti, a holnapok ugyanolyanok lesznek mint a tegnapok. A pszichiátriai betegségek bio-pszicho-szociális feltételekből tevődnek össze. A szociális átstrukturálásra még sincs kompetenciája az orvosoknak. Akkor hol is a három komponens egyensúlya? Szilágyi betegtársainak 62%-át kezelték már más pszichiátriai osztályokon, sokan közülük harmadszor-negyedszer estek vissza. Az interjúk során többek életútjáról olvashatunk. Nagyon izgalmas a szerző nyugtató hatása alatti álmának leírása.

A II. fejezet az utókezeléssel foglalkozó kórházi élményekről szól. Az itteni önismereti csoport egyesek számára kötelező, ellentmondást nem tűrve a pszichológusok állítják össze a névsort. További mélyinterjúkat és közeli képet kapunk a hajléktalanok életéből.
Egy teljes névtelenséget kérő 44 éves pszichológus: " [...] az utcai túlélésért folytatott küzdelemben - a kényszergyakorlás során - az ügyfél pontosan megtanulta, hogy ha olyan reakciókat mutat, amilyeneket tőle elvárnak, akkor jutalmat kap. Tehát sohasem lehetek abban biztos, hogy páciensem valóban elindult-e a társadalmi konform irányába, vagy egyszerűen csak a kórházi tartózkodás meghosszabbítására, azaz a túlélésre játszik."

Benedek István véleménye szerint: ".[...] az ivás csak egyik tünete az önsorsrontó pszichopátiának, s ezért nem segít rajtuk az Antaethyl s az egyéb gyógyszerek. A sors megváltoztatásának talán nem is az abszcinencia az alapvető feltétele, hanem a munkavállalás, a társadalmi beilleszkedés szükségességének elfogadása."
Sajnos, ma már alig van pszichiátriai osztály, ahol munkaterápiával foglalkoznának. Milák Zoltán doktor szerint "nemhogy rehabilitációs intézmények, de még ágyak sincsenek, pedig az is kevés a rehabilitáláshoz. Helyettük szimpóziumok és előadások vannak." És ez a nyilatkozat harminc éve született. Mi változott azóta? Talán csak az - ahogy említi a szerző -, hogy a gyógyszeripari nagyvállalatok finanszírozásában a szimpóziumok és előadások száma nőtt. A fejezet végszava egy újabb kitérő az álbeteg feljegyzéseiből:
"Megpróbálom elmagyarázni, hogy enni akarok - nagyon sokat és valami nagyon finomat - továbbá mosópor kellene, [...], de meggyőzhetetlen. Péntek délután a viziten főorvos uramnak is előadom kérésemet, talán túlságosan is energikusan magyarázok - az éhes ember ingerlékenyebb -, mert válaszát azzal a megállapítással kezdi, hogy minden bizonnyal mániás vagyok. [...] közben odafordul a főnővérhez: naponta háromszor kapjon Haloperidolt, majd kivételesen és kegyesen három óra időtartamra engedélyezi rendkívüli eltávozásomat. Amikor visszajön, szondáztassák meg - hallom még...[...] A gyógyszertől álmos vagyok és kábult, a reggeli futás is iszonyatos erőfeszítésembe kerül."

Másnap a nagycsoporton hallja, hogy nincs vásárlási lehetőség, ezért elvállalja, összeírja a listát, és vásárol a többieknek, az utazással járó 200 Ft-ot is kifizeti saját pénzéből (mert a kórháznak nincs kerete rá). Az orvos és a pszichológushölgy felkapják a fejüket, de az ajánlat visszautasítását nem tudnák a betegek felé megindokolni, ezért megengedik.

"A főnővér először telefonon, aztán személyesen egyeztet a főorvos úrral, végignézi a bevásárlandó árucikkek listáját, majd fejcsóváló kényszeredettséggel aláírja a papírt. Bizonyos jelekből arra következtetek, hogy nem igazán sikerült belopnom magam a szívébe. Aztán kiderül, hogy nem csak vele vagyok így. A kapunál a biztonsági őrök elém állnak, kinyittatják velem az üres hátizsákot és átvizsgálják, legalább huszonöt évvel vagyok idősebb náluk, de ez nem akadályozza meg őket, hogy "faszikámnak" szólítsanak és tegezzenek. Aztán kiderül, hogy a főnéni elírta a kilépőt, november 11. helyett 12-re állította ki az engedélyt, a smasszerek persze azonnal visszazavarnak. Fogalmazásuk sallangtalan keresetlenségét - na, húzzál vissza faszikám, és hozz egy másikat, különben a kapu közelébe se jöhetsz holnapig - még csak tudomásul venném, de a kanyarban feltűnik a busz, a legközelebbi isten tudja, mikor érkezik. Magyarázkodni kezdek, hogyha lekésem, várhatok egész délelőtt, de teljesen hatástalan, az egyik mellbe vág, a másik belém rúg - takarodj a kurva anyádba mocskos terápiás -, aztán tanult módszerességgel elrugdalnak a főépületig. Teszek egy erőtlen próbálkozást, néhány szóval vázolom a főorvosnak a történteket, hümmög egy kicsit, aztán ránéz a főnővérre: csináljon egy másik papírt. Az "ügy" elintéztetett. Kihúztad a gyufát, köcsög, sokat jár a pofád, legközelebb hívom az ápolót, beléd nyom egy lószérumot, az majd megszarat rendesen. [...] Azt hittem, jókor születtem, nem kellett találkoznom sem az ÁVH-val, sem a Gestapóval - számban keserű nyállal veszem tudomásul, hogy az intézmény ugyan megszűnt, de "szellemét a tűz nem égeté meg", végeredményben a verőlegényekre bárhol és bármikor szükség lehet. Magyarországon jelenleg - "az addiktológiai betegek utókezelése" rovatban - a tb finanszírozza működésüket."

Az utolsó fejezet megdöbbentő adatok közlését olvassuk, míg 1952-ben 112 mentális betegség szerepelt a DSM-ben (a mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve), 1994-ben ez már 374 volt. Az USA, Anglia, Kanada, Franciaország, Németország, Olaszország és Japán piacain eladott antipszichotikumok bevétele 1995-ben 4 milliárd eurót, 2002-ben már több mint 10 milliárd eurót jelentett. "... az USA állampolgárai [...] 1990-ben 1,1 milliárd, 2003-ban 10,9 milliárd dollárt költhettek antidepresszánsokra, de Spanyolországban is 247%-kal nőtt egy évtized alatt az ilyen készítmények fogyasztása."

A DSM harmadik kiadásáról tájékoztat a könyv: újabb pszichiátriai diagnózisok születtek, pl. testvérek rivalizálása, dadogás, egyéb módon nem részletezett kommunikációs zavar, olvasási zavar vagy épp kezelési elégedetlenség. Megtudjuk, Angliában 9200%-kal (!), Mexikóban 800%-kal, az USA-ban pedig 580%-kal növekedett 1992 és 2000 között az efféle gyermekkori magatartási zavarok "gyógyítására" használt készítmények fogyasztása. A DSM IV. ismét bővült, már külön pszichiátriai diagnózis a nikotin- vagy koffeinelvonás, a lidércesálom-zavar, az alvási révült zavar (beleértve a verejtékes rémálomból való ébredést is).
Szilágyi szerint tehát nem alaptalan a gyógyszergyárak és a pszichiátria valamiféle érdekközösségének feltételezése. Ha a páciens gyógyszerfüggővé válik, újabb a kereslet a kémiai szerek piacán.

Egy 46 éves, teljes névtelenséget kérő pszichiáterrel való interjúból:

"Az orvosnak legfeljebb arra van ideje, hogy kitöltse a receptet. Ezt a tengerentúl úgy hívják, hogy költséghatékony finanszírozás. Nehéz elképzelni, hogy e rendszer kialakulásában a gyógyszeripari lobby sokmilliárd dollárral nyomatékosított érdekei ne játszottak volna meghatározó szerepet. [...] Esetünkben arról van szó, hogy a pszichiátriai betegek kezelésére használt gyógyszerek kínálatának hihetetlen mértékű növekedése és az ilyen betegek körének bővülése között gyanúsan nagyfokú a korreláció.[...] Na, de képzelj el egy pszichiátert,aki a rendelés kezdetén kimenne a tömött váróba, üdvözölné a betegeit (majdnem mindegyiket ismeri már évek óta), és azt mondaná nekik: őszintén csak azt tudom tanácsolni maguknak, hogy most menjenek haza. Az önök problémáján az orvos nem tud segíteni, mert nem rá tartozik. [...] Segíthetnék én is ebben, csakhogy erre nincs finanszírozás. - Valószínűleg meglincselnék a betegei. [...] a pszichiátriai betegséget többnyire nem is annyira a beteg élethelyzete, krízisei és konfliktusai hívják elő, hanem mindaz, amit a beteg ezzel kapcsolatban gondol. Ez utóbbi ugyanis beteggé tette."
A pszichiáter még hosszan beszél a betegségszereppel való azonosulás veszélyéről.

Szilágyi a Psychiatria Hungarica 2000-es számában kitér Perényi András és Kassai-Farkas Ákos írására is: "a gyógyszergyárak részvétele a mai magyar pszichiátriában nélkülözhetetlen [...] a gyógyszergyárak természetesen saját üzleti érdekeiket képviselik, és ha a helyzet nem változik, esetleg sokkal kevesebb támogatást nyújtanak a szakmának. Mi lesz akkor? Meg tud-e állni majd a szakma a saját lábán?"
A szerző ismertetéséből kiderül, még az orvosi szobák berendezését (szőnyeg, íróasztalok, stb.) sem tudnák állni a kórházak a gyógyszergyárak támogatása nélkül. A folyamatos gondokkal küzdő állami egészségügyi költségvetés nem titkolt örömmel fogadja, ha a gyárak besegítenek az infrastruktúra kialakításában. Vajon az állam ilyen segítséget elfogadva képes-e kritikusan szemlélni a gyógyszeripart?
A továbbképzésekről is állami szinten kellene gondoskodni. Egyik klinikai pszichológus így vélekedik: "2004 őszén az egyik jónevű cég által - neurológusok és pszichiáterek számára szervezett - (akkreditált) továbbképzésen legalább 300 fő vett részt, a hozzáértők szerint igen magas színvonalú előadások hangzottak el, a rendezvény színhelye a Szépművészeti Múzeum volt. Állami finanszírozásban a szakmai színvonal (talán) biztosítható lett volna, de az egészségügynek legfeljebb az egykori Hazafias Népfront valamelyik, lógó belű fotelekkel berendezett, enyhén pókhálós kultúrtermének bérleti díjára futott volna."
Kassai-Farkasék így folytatják: "Óvatosabbak lennénk azzal, hogy a gyógyszergyárak nem korrumpálnak. [...] Magyarországon a korrupciós történetek nem túloznak, hanem ellenkezőleg, csupán a valóság halovány másai."
A Psychiatria Hungarica ugyanezen számából idézi a szerző Túry Ferenc megállapítását is: "[...] Ne csukjuk be a szemünket: megjelent a közvetlen korrupció, van olyan cég, amely receptenként 400 forintot fizet az orvosnak, ha őket választja, de gyakorlatilag ugyanezt jelentik az egysejtűeknek tervezett kérdőívekkel (melyek aljára gondosan oda kell írni a recept számát) operáló álvizsgálatok is. A korrupcióhoz továbáb partner kell, és sajnos van is."

Egy teljes névtelenséget kérő, 51 éves pszichiáter a következőket nyilatkozza Szilágyinak:

"Amikor néhány éve a gyártó cég, Xarokrád nevű - és hatásmechanizmusú - készítményének piaci pozícióját kívánta javítani, az orvoslátogató nekem is felajánlotta, hogy megfelelő számú recept kiállítása esetén a cég vendégeként elutazhatok tíz napra, mondjuk, Larisszába. Megnézzük az egzotikus ország nevezetességeit, kirándulunk a sivatagba [...] hagytam meggyőzni magam. Ha választhattam a Xarokrád és valamelyik konkurens márka között, az előbbi mellett döntöttem. Ha egy kicsit is indokoltnak láttam a farmakoterápiát, felírtam a gyógyszert. De az is előfordult, hogy csak hosszas töprengés után találtam az indokot. A megadott határidőre még így sem sikerült teljesítenem a penzumot, de a cég nagyvonalú volt, és megelőlegezte a bizalmat, elkezdhettem a csomagolást. Az orvoslátogató persze nem feledkezett meg rólam, tizenkét óránként kaptam egy sms-t a következő szöveggel: "Még tíz nap, aztán Larissza! Xarokrád!!!" És ez így ment egészen az indulásig. Elég gusztustalannak éreztem. Negyven kollégával utaztam együtt. [...] Aztán alig egy évvel később egy tévéműsorban megkérdeztek néhány kollégát, hogy a gyógyszercégek valóban képesek-e befolyásolni az orvosokat a farmakoterápia összeállításakor. A jelenlévők persze sértődötten utasították vissza a feltételezést. Olyan tiszta tekintettel és magabiztossággal állították ezt, hogy komolyan gondolkodóba estem: lehet, hogy egyedül voltam azon a hajón? [...] A gyógyszercégek orvoslátogatói őket is rendszeresen felkeresik furcsa ajánlataikkal. [...] A medicinában mostanság többnyire csak a pirulák pirulnak el."

1997-ben a Psychology Today (Az Amerikai Pszichiátriai Társaság folyóirata) a pszichiáterek igénybe vételéről 531 orvos vizsgálatait tekintve megállapítja, a pszichiáterek 25%-a maga is pszichiátriai problémákkal küzd, az orvosok közt a legmagasabb a kábítószerfüggők aránya, a pszichiáterek öngyilkosságainak gyakorisága kétszerese az orvosi átlagnak, ugyanez mondható el a pszichiáterek válásának arányáról, 10-25%-uk szexuálisan bántalmazza páciensét, s míg az orvosoknak 6%-a pszichiáter, addig a szexuális visszaélő orvosok között 28%-ot foglalnak el. A szerző felhívja a figyelmet az adatok érzékeltetésére, hiszen a felmérés módszertani hátterét nem közli a Psychology Today ismertetője. Szilágy Gyula a szexuális visszaélések magyarországi mintáival foglalkozva kijelenti, noha kb. 60% a női pszichiáterek száma országunkban, mely az amerikaihoz képest csökkenti a visszaélések gyanúját, nem egy esetben történik érzelmi, a hivatást meghaladó visszaélés, s aggodalomra okot adva a történetek objektív kivizsgálása lehetetlen. A betegek pedig a nyomasztó élménnyel egyedül maradnak.
A könyv további részében egy ápoló által szexuálisan kihasznált, megerőszakolt nőnek a Pszichiátriai Érdekvédelmi Fórumhoz írt levelét olvashatjuk. A kórház elzárkózott az eset elől, kezelőorvosa hallucinációnak tekintette a hölgy történetét, és kijelentette, ez nem valós. A rendőrség meg sem tekintett kórlapjára hivatkozva ejtette a vádat, nem kért semmiféle szakvéleményt, nem nézett utána az ápoló dolgainak. A sértett ezt követően fellebbezett, mert kifogásolta a szakmaiságot, a pótnyomozást ismét a fenti rendőr vezette. A látszatnyomozás során figyelmen kívül hagyták az összes bizonyítékot (a gyógyszerek hatásai következtében létrejövő viselkedésváltozást, azt, hogy szemtanú láttára az ápoló külön adta be neki a gyógyszereit, vérmintát, szexualitásra utaló foltokat a köntösön...). Lassan három év telt el, az ügy 2004. decemberéig nem jutott bírói szakaszba. A megszüntető határozat így szól:
"Bár a gyanúsított azon magatartása, hogy munkaidejében a pszichiátriai gyógykezelésen lévő személlyel, ismerve annak betegségét, a szakmai szabályokat megszegve lépett vele szexuális kontaktusba, erkölcsileg elítélendő, büntetőjogi felelősségre vonásnak - a bűncselekmény tényállási elemeinek hiányában - nincs helye."

Szilágyi gyakorló pszichiátereket kérdezett meg ezen eset gyakoriságáról, akik nyakukat húzogatva annyit feleltek "néha előfordul a beteg és a kórházi személyzet tagjai között az ápolás kereteit meghaladó kapcsolat."

A pszichiátriába oly sokszor használatos veszély fogalmát elég nehéz megállapítani. A szerző leírja, ha az orvos indokoltnak látja, akarata ellenére bezárhatja, személyiségi jogait korlátozhatja a betegnek, amennyiben a személy ezt jogtalanságnak éli meg, és mondjuk perrel fenyegeti a kórházat, "kóros elmeállapota" a pszichiáter szemében még nagyobbra nő, sőt, betegségbelátásának teljes hiánya is kiütközik. Aztán színre lép a "független" igazságügyi elmeszakértő és a "független" bíróság, akik hitelt adnak a felvételt végző orvos szavának. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet falai között 2004-ben találkozhattunk egy, a fentieket igazoló, a könyv utolsó 24 lapján részletezett esettel. Az illető feleségét kísérte pszichiátriára, aztán őt tartották fogva. Érvük a férfi ellen: túl sok energiaitalt fogyasztott, állapota felhangolt, vállalkozásai csődbe mentek, súlyos adósságai miatt a család életét megkeseríti, állandóan cél nélkül pakol, késő este fát vág, a téli hidegben grillezik.

Az érintett beteg:

" A feleségem hat éve öngyilkossággal próbálkozott, azóta pszichiáterhez járt, de természetesen nem állt kényszergyógykezelés alatt. Egy alkalommal együtt mentünk el a sárga házként emlegetett pszichiátriai intézetbe. Olyan volt az egész, mint egy összeesküvés. Beültem a feleségem kísérőjeként, majd a doktornő nekem szegezte a kérdést: szoktam-e fát vágni éjszakánként. Megdöbbentem. Való igaz, hogy néha fát vágok, gyakran sötétedés után, ami télen már akár délután öt óra is lehet, de miért fontos ez? Ezután azt is tudni vélte rólam, hogy élénk természetem ellenére sok energiaitalt fogyasztok."

Néhány perces beszélgetést követően a bipoláris hangulatbetegség mániás fázisát megállapítva bezárták a G.M.-et. A kórlap tíz sorban írja le a feleség, s mindössze két sorban a férfi válaszait. A pszichiáter "fenyegető, kontrolláló jelleggel tartott szemkontaktusról" ír a kórlapban. A könyvben kérdésként fogalmazódik meg, miként képes a nézés jellegét objektíven megítélni egy pszichiáter.
"A szakma fennkölt hallgatása statikailag kulcsfontosságú pillére a tévedhetetlenség homlokzatának" (- a szerző) Az igazságügyi szakértő véleményében egymásnak ellentmondó, elkent dolgok olvashatók. (családja hozta be mániás állapota miatt - mintha ez ilyen egyszerű lenne, majd hivatkozik a rendelkezésre álló orvosi dokumentáció áttanulmányozására annak fényében, hogy első mondatában a kórlapot üresnek minősíti), ezután jogtalanul G.M. pénzügyi helyzetét taglalja.

A Psychiatria Hungarica 2004/3-as számát és Tringer professzort idézi a könyv:

"[...]az emberek jelentős csoportjai [...] saját személyiségük , emberi gyengeségeit is a szakember vállára rakják. Oldja meg a pszichiáter, hogy a fiam/lányom lusta, élősdi zsarnokoskodó, hogy a férjem nem törődik a családjával, hogy a heroinista tönkre rabolja a családját, stb. Az elvárások és a szakmai lehetőségek diszkrepanciája nemritkán peres ügyek kiindulópontja."

Tehát G:M: bekíséri rendszeres kezelésre feleségét az OPNI-ba, majd őt tartják ott. Benntartása közben persze semmilyen szempont nem merül fel, ami esetleges elbocsátását igazolná. A téli grillezés, a bömböltetett rádió is a pszichiátria illetékességébe tartozik. A főorvos asszony szerint csak intézeti kezelésnél érhetik el, hogy bevegye gyógyszereit. Vajon hogyan érik el nála? - teszi fel a cseppet sem költői kérdést a szerző. G.M. azonban fogja magát, és papucsban, kabát nélkül lelép az osztályról. A pszichiátria körözésével tisztában van, ezért társainál talál egy-egy éjszakára menedéket. Az Állampolgári Bizottság nyújt segítő kezet. Egy ideg-elmeszakértői vizsgálatra küldik nem is akármilyen pszichiáterhez, a Magyar Tudományos Akadémia egy doktorához. Megállapítja róla, nem igényel elmeintézeti kezelést. Ugyanezen a napon a II. és III. kerületi bíróság kötelező gyógykezelését rendeli el az OPNI kezdeményezésére. Pár nappal később az előző pszichiáter megismétli a vizsgálatot, kizárja a szimulációt a betegnél, és megerősíti, nem igényel kezelést. Az Állampolgári Bizottság jogsegélyt biztosít, benyújtja a fellebbezést, majd leveszik G.M.-et a körözöttek listájáról. A kétszeres pozitív véleményű pszichiátriai vizsgálat harmadszor is megerősítést nyer. A jegyzőkönyveket az utolsó lapokon olvashatjuk.

A vélemények, interjúk idézeteit önkényesen válogattam, ezért ajánlott az egész mű olvasása. Mindenkinek, aki a dolgok mélyére akar ásni. Aki kíváncsi, milyen, mikor nincs kilincs.



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!