Feliratkozás hírlevélre

Részlet Angela naplójából

2007. december 6.

Mintha előre megéreztem volna, hogy gond lesz a táppénzes felülvizsgálatommal. Egész éjjel szorongtam, alig aludtam valamit. Hogyan fogom megmondani a főorvos asszonynak, hogy ELÉG VOLT, NEM SZEDEK TÖBBET ANTIDEPRESSZÁNST!?
Elég volt... mert négy évig szedtem az Aurorix-ot és nem gyógyultam meg tőle. Elég volt, mert hazudott nekem a pszichiáter, aki azt állította, hogy ehhez a "gyógyszer"-hez nem lehet hozzászokni. Igenis, hozzá lehet szokni és majdnem lehetetlen róla leállni! Ha egyáltalán lehetséges... nekem mind a mai napig még nem sikerült!
Megpróbáltam... úgy, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, fokozatosan csökkentettem a dózist, hetekig húztam a teljes leállást. Utána két hétig jól is voltam. De csak két hétig.
Két hét múlva arra ébredtem, hogy nem tudok felkelni, úgy szédülök mintha ringlispílen ülnék, nem tudok nyelni, remegek, fulladok mintha be lennék lőve, mihez is hasonlítsam az érzést... ki kellett hívnom a háziorvost. 90/50-es vérnyomást mért.
Ilyen állapotban dolgoztam még három hetet, amikor szeptember közepén a munkahelyemen iszonyatosan rosszul lettem. 160-nal kalapált a szívem, kivert a víz, minden erőm elhagyott és összeestem. Nem ájultam el, mert eszméletemnél voltam, de ilyen rosszullétem azelőtt még sohasem volt. Ekkor kerültem betegállományba.
Ahogyan múltak a napok, nemhogy javult volna, egyre inkább romlott a helyzet. Kerülgetett az a bizonyos "megőrülök"-érzés. A nyelési nehézségeim miatt enni sem tudtam már...
Egy hónap múlva, miután 15 kilót fogytam és éjjelente képtelen voltam egy óránál többet aludni és a nappalokat úgy támolyogtam végig mint egy halálraítélt, nem bírtam tovább, magam mentem vissza a pszichiátriára, könyörögtem, segítsenek rajtam! Kaptam egy újabb antidepresszánst. Citapramot. Állítólag 2-3 hétig tart, mire hatni kezd... Nálam már az első naptól kezdve "hatott"... olyan pokoli, elviselhetetlen, kibírhatatlan pánikrohamok, szorongások formájában, hogy legrosszabb pillanataimban A HALÁLT KÍVÁNTAM MAGAMNAK! (Nem vagyok öngyilkos típus, eddig sohasem mérlegeltem, hogy végezzek-e magammal, ilyesmi meg sem fordult a fejemben.)
Leálltam a szedéssel.
A félelem fékevesztetten tombolt bennem tovább, mintha démonok szorongattak volna... Néha rájuk ordítottam magamban: TAKARODJATOK!
Visszamentem egy másik pszichiáterhez és közben háziorvost is váltottam. A pszichiáter visszaállított az Aurorixra!
Halottnak a csók.
Megpróbálkoztam az új háziorvossal, mit tehetnénk. Ő elküldött egy halom neurológiai vizsgálatra, labort csináltatott - minden leletem negatív lett. A neurológos felírt egy harmadik antidepresszánst, amit - "nekem már mindegy" jelszóval - megpróbáltam szedni... Kétszer fél szemtől totálisan magamba zuhantam, hánytam, remegtem. Na, ekkor határoztam el véglegesen, hogy soha többé egy szem antidepresszánst sem! Soha!
Tömtem magamba a Xanaxot, hogy valahogy kibírjam, túléljem - amíg kegyelmet nem kapok az élettől, az égiektől... (Jaj, mit vétettem?!!!)
Lassan negyedik hónapja vagyok betegállományban.
Ma a felülvizsgálatot végző főorvosnő porig alázott.
- Mit akar maga gyógyszer nélkül!!! Miért nem követi a szakemberek által felírt gyógyszerek szedését! Hogy merészeli kétségbe vonni a szakértelmünket! Nem igaz, hogy magának nem hat semmilyen gyógyszer, hogy akar így meggyógyulni? Több ezer embernek segítettek már ezek a készítmények, pont maga lenne kivétel? Miért nem működik közre a saját gyógyulásában!
Hiába bizonygattam, hogy én igenis közreműködöm... Azzal, hogy meg akarok szabadulni az antidepresszánsoktól, a saját gyógyulásomat segítem elő... Ezen kívül még ha iszonyú, elmondhatatlanul iszonyú erőfeszítésembe is kerül, naponta elvonszolom magam a boltig, ellátom a két fiamat, főzök, mosok, vasalok rájuk, reggel begyújtok a kályhába, elkészítem a reggelijüket, elindítom őket az iskolába...
- Vegye tudomásul, ha nem szedi a felírt gyógyszerét, megvonom a táppénzét! Ha nem szed gyógyszert, akkor maga nem is beteg, akkor maga közönséges táppénzcsaló!
Ekkor valami eltört bennem. Kontrollálatlanul zúdítottam a főorvosnőre az elmúlt hónapok összes megpróbáltatását és kiabáltam, ordítottam:
- Mit képzel maga rólam! Hogy merészel velem így beszélni, táppénzcsalónak titulálni engem! Negyedik hónapja rohangálok egyik orvostól a másikig! Mindenki csak kísérletezik velem, én meg szedjem gondolkozás nélkül a bogyóikat! Vegye tudomásul, hogy nem akarok tovább antidepiket szedni, meg akarok gyógyulni, nem akarok, NEM AKAROK szedált agyú hülye lenni, nem akarok... meg akarok gyógyulni! Segítségért jöttem, de a válasz mindig csak egy recept volt! Nem kell több recept! Szabad ember vagyok, én döntöm el, nekem is van beleszólásom, hogy nekem mi a gyógyulás, mi az, ami használ és mi az, ami rombol! Én, én, én! Megértette!?
A főorvosnő erre teljesen elveszítette a fejét. Kikérte magának ezt a hangnemet, eddig még senki sem vette a bátorságot, hogy így beszéljen vele, de ad még három hét gondolkodási időt, a hónap végéig döntsem el, mit csinálok, ad még egy utolsó esélyt, ha akkor sem fogom beszedni a felírt gyógyszert, akkor elmehetek a fenébe, vagy százalékoltassam le magam! Ez a végszava!
Nekem is volt végszavam. Az enyém az volt, hogy SZÉGYEN ÉS MÉLYSÉGES DILETTANTIZMUS, AMI ITT TÖRTÉNIK!
A legszomorúbb az volt az egészben, hogy a jelenlévő háziorvosom egyetlen szót sem szólt, nem avatkozott bele a vitába, csak ült, lehajtott fejjel és csendben szégyenkezett a betege viselkedése miatt...(Igaz utána telefonon beszéltünk, és egyáltalán nem haragudott rám a viselkedésem miatt, azt mondta, nem baj, aminek ki kellett jönni belőlem, az végre kijött!)
De még ennél is szomorúbb az, hogy most már végképp nem tudom, mit tegyek, kihez fordulhatnék, mi lesz velem...
Nagyon nem vagyok jól. Ez a mai nap még inkább rátett. Kilátástalan a helyzetem.


2007. december 12.
A főnökasszonyom a munkahelyemről ma ultimátumot adott: ha nem jelentkezem munkára két héten belül - ugyanis tovább úgysem fognak tartani táppénzen! - azonnal kirúg, nem vár tovább!
Azóta kiderült, az itteni háziorvos tájékoztatta a főnökasszonyomat a felülvizsgálaton tanúsított negatív hozzáállásomról - ennyit az orvosi titoktartásról!... Szerintük én nem beteg vagyok, hanem táppénzcsaló és hisztis és csak lógok a munkából! Bezzeg, ha rákos lennék vagy fel lenne vágva a hasam - bocsánat azoktól, akik ilyen betegséggel küszködnek - senki sem kérdőjelezné meg a táppénz jogosságát és senki sem fenyegetőzne elbocsátással!
Soha, soha nem fogom megtudni - az orvosok sem tudják - a több évig szedett antidepi az abbahagyás után mennyi idő alatt ürül ki a szervezetből teljesen, és utána meddig lehetnek még elvonási tünetek és hányféle formában jelentkezhetnek azok!
Bele sem tudok gondolni, hogy mi lesz velem, VELÜNK! MI LESZ???

(Angela eredetileg Barnuska nickkel regisztrált az Origo Forum Félelmetes fenevadak - depresszió, pánikbetegség topikjába, amelynek meghatározó szereplője volt. A topik öt évnyi anyagából László Erika könyvet szerkesztett ugyanezzel a címmel, amely a M-érték kiadó gondozásában jelent meg.
Angela valóságos személy, egy Szabolcs-Szatmár megyei kis faluban él, elvált, egyedül neveli a két fiát.)



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!