Feliratkozás hírlevélre

Benedict Carey: Sok depresszió diagnózis megalapozatlan lehet, állítja egy vizsgálat

Forrás: The New York Times, 2007 April 3 Fordította a Tények-tévhitek számára: Czárán Judit

Minden negyedik depressziósnak tűnő embernél valójában csak valamely aktuális érzelmi megrázkódtatásra adott természetes mentális reakcióról van szó, például egy házassági kapcsolat felbomlását, az állás elvesztését vagy egy üzleti vállalkozás csődjét követően - állítja egy új tanulmány. A fölösleges diagnózis és a stigmatizáció elkerülése érdekében fontos lenne újradefiniálni a depressziót, mégpedig úgy, hogy abba a hasonló eseteket ne lehessen beleérteni, érvelnek a szerzők.

A The Archieves of General Psychiatry-ban megjelent tanulmány több mint 8000 amerikai állampolgár megfigyelésén alapul; a félrediganosztizált esetek számát nem elemezték. Pszichiáterek és orvosok, akik kellő gondossággal járnak el betegük élettörténetének a feltárásakor, ezt éppen azért teszik, hogy kiszűrjék az ilyen érzelmi megrázkódtatásokat, illetve a fizikai betegségek hatásait, mielőtt depressziósnak diagnosztizálnák őket.

Ám az Amerikai Pszichiátriai Társaság diagnosztikai kézikönyve nem zárja ki kifejezetten a depresszió köréből azokat az eseteket, amikor valaki mély, de természetes szomorúságot él át, kivéve, ha az illetőnek meghalt valakije, akit nagyon szeretett. Egyre több iskola és egészségügyi intézmény egyszerűen depressziós tünetlistákat használ, amelyek a kontextust teljesen figyelmen kívül hagyják, állítják a szerzők.

"Egyre több és több ember számol be a tünetlistákon szereplő tünetekről, és nincs mód annak kiderítésére, hogy ezekben az esetekben valóban depresszióról van-e szó, vagy csak természetes szomorúságról, ami valamilyen élethelyzetre adott természetes érzelmi válasz"- mondja a tanulmány fő szerzője, Jerome K. Wakefield, aki egyébként a New York-i egyetemen szociális munkát oktat.

A tanulmány társszerzői Mark F. Schmitz a Temple Egyetemről, Allan V. Horwitz a Rutgers Egyetemről, és Dr. Michael B. First, a Columbiai Egyetem pszichiátere, és a pszichiátriai társaság diagnosztikai kézikönyve legújabb változatának szerkesztője.

A tanulmány arra a következtetésre jut, hogy a korábbi becslések, melyek szerint Amerikában több mint 30 millió ember szenved élete folyamán legalább egyszer depresszióban, kb. 25 százalékkal túloznak.

Dr. Darrel Regier, az Amerikai Pszichiátriai Társaság kutatási igazgatója szerint "A tanulmány által felvetett aggályok jogosak, nagyon kell vigyáznunk, hogy nehogy túldiagnosztizáljunk és rendellenességnek nevezzünk egy veszteségre adott természetes, homeosztatikus választ." De hozzátette azt is, hogy a depressziós tünetlisták ténylegesen sokat segítenek a kezelésre szorulók felismerésében.

A kutatók 1990 és 1992 között 8098 embernek tettek fel kérdéseket és elemezték válaszaikat. A kérdések a hangulati problémák diagnosztikai kritériumain alapultak, és azt firtatták, hogy vajon azok a személyek, akiknek életük során volt már ilyen szomorú időszakuk, vajon emlékeznek-e olyan eseményre, ami ezt a szomorúságot okozhatta, mint például valamely szeretettük halála, egy válás, stb.

A diagnosztikai kézikönyv megkülönböztet komoly veszteséget, ami tartós depressziót vált ki, ez igen ritka, és természetes bánatot, ami depressziónak tűnik, de többnyire pár hét vagy hónap alatt enyhül.

A kutatók a vizsgálat során 56 olyan személyre bukkantak, akik közeli hozzátartozójuk halálára válaszoltak ezzel a természetes reakcióval. Másik 174 ember más típusú érzelmi megrázkódtatásra, például egy kapcsolat felbomlására vagy az állás elvesztésére reagált ilyen normális szintűnek nevezhető szomorúsággal - ezeket az embereket a depresszió jelenlegi definíciója értelmében mind depressziósnak diagnosztizálnák.

A kutatók ezután összehasonlították a két csoportot a depresszió kilenc tünetével - pl. étvágytalanság, alvászavar, öngyilkossági gondolatok, stb. - kapcsolatban feltett kérdésekre adott válaszaik alapján. Az egyetlen szignifikáns különbség az volt, hogy azok, akik valakinek a halála miatt viseltek gyászt, kétszer akkora valószínűséggel gondoltak a halálra vagy öngyilkosságra, mint azok, akiknek más típusú veszteséget kellett feldolgozniuk.

"Vagyis a két csoport profilja annyira hasonlít egymásra", mondja Dr. Wakefield, hogy ez nem indokolja, hogy az egyiket kizárjuk a depresszió definíciójából, a másikat meg ne.

A szerzők nem vonnak le következtetéseket arra nézve, hogy milyen implikációi lehetnek ennek a tanulmánynak a kezelés vonatkozásában. Az orvosok sokszor a természetes gyász reakciót is kezelik, ha a beteg szenved. De ettől még nem kellene őket depressziósnak nevezni, állítják a szerzők.

Kommentár:

A vizsgálat megállapításai a világ egyik legrangosabb pszichiátriai szaklapjában korszakalkotónak nevezhetők. Bár csupán a depresszióval kezelt betegek negyedét tekinti indokolatlanul kezeltnek, felismerve, hogy ők egyszerűen boldogtalan, szomorú, letört, lehangolt emberek. Ez nevetségesen alábecsült. Aki ismeri az életet, beszél emberekkel, gyakorlatilag szinte csak olyan "kezelt depresszióssal" találkozik, aki akut vagy krónikus életnehézségei miatt lehangolt, rosszkedvű, életunt, és mégis gyógyszerrel tömik. A "negyedet" nyugodtan helyettesíthetjük 95-98%-al. Az is igaz, hogy ilyesfajta arányokat közlő elemzés nem igen jelenhetne ma meg hivatalos pszichiátriai szaklapban. Pedig a józan ész alapjánm nehéz belegondolni, miféle rejtélyes depresszió volna az, amit nem valami életnehézség, kudarc, bukás idézne elő? A köznapi ember, akit depresszióval kezelnek, nem is tudja, hogy a pszichiátrián a stresszreakciót, gyászt, veszteséget tulajdonképpen nem is lehetne depressziónak diagnosztizálni. A köznapi ember a pszichiátrián tapasztaltak alapján meg van arról győződve arról, s mondják is neki, hogy "magának ez meg ez vitte le a szerotonin szintjét". Amit a vizsgálat "túldiagnosztizálásának" nevez, az az átlagos pszichiátrián maga a diagnosztikus eljárás. Amit a tanulmány kivételnek tekint, az a gyakorlat. Természetesen csekély számban létezik biológiai okokra visszavezethető, tehát életeseményekhez kevésbé köthető depresszió, de ez elenyésző a ma depresszióval indokolatlanul kezeltek arányához képest. A cikkben elrettentő példaként idézett "tünetlistás" megközelítés pedig kiterjedt gyakorlat, ma a pszichiátrián ennek alapján diagnosztizálnak. Miért is tennének másként? Hiszen a DSM így definiálja a depressziót.

A tanulmány végén felvetődik, hogyan lehet akkor elkülöníteni a "valódi" depressziót a bánattól, ha ugyanazok a tünetei? Nyilván sehogy. De ebből sokkal több következik, mint ameddig a cikk szerzői el mernek menni. Ebből az következik, hogy a nagy-nagy hasonlóság talán bizony azonosságot takar, és a "depresszió" nem más, mint sokféle okból bekövetkező rosszkedv. Végülis önkényes csak a válás, halál, veszteség miatt lehangolt embereket kivonni a depresszió diagnózis érvényessége alól, miért ne vonnánk ki a kevésbé kézzelfogható okokból bánatos embereket is. Pl. az életcél hiánya, céltalanság, értéktelenség, elidegenedettség érzése igen sok embernek okoz tartós lehangoltságot, de erre nem mondhatjuk, hogy "nincs ok", és azt sem, hogy ezek az érzések a "depresszió" következményei. Mert nem következményei a rosszkedvnek, hanem OKAI.

Szendi Gábor



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!