A pszichiátria ismeretlen története a kegyetlenségről, kínzásról, eugenikáról és agykárosításról II.

Interjú Robert Whitakerrel

Forrás: Street Spirit 2005
Fordította: Szendi Gábor

Első rész | Második rész | Harmadik rész

Robert Whitaker 20 éve tudományos újságíró, évekig kiadói igazgató volt a Harvard Medical Schoolnál. Írásai számos díjat nyertek. A Boston Globe-nál írott cikksorozatát Pulitzer díjra jelölték 1998-ban. Könyvét, a "Őrület Amerikában: rossz tudomány, rossz orvoslás és a mentális betegség folyamatos félrekezelésé"-t a Discover magazin 2002 egyik legjobb tudományos könyvének, míg az Amerikai Könyvtárak Társasága az év legjobb történeti könyvének nevezte.

Spirit: Szóval a Parkinson tünetek volt a kívánatos kimenet?

Whitaker:Pontosan. Addig emelték az adagot, amíg az ember nem kezdett el remegni és nem voltak mozgásindítási problémái. Ezen a ponton mondták azt: "Aha, elértük a hatásos dózist." 1956-ban volt az a híres pszichiátriai kongresszus, ahol azt mondták, hogy ez a jel - a Parkinson tünetekig emelni.

Na és miért lesz az eredmény Parkinzonizmus? Azért mutat az ember Parkinson-tüneteket, mert a gyógyszerrel pontosan ugyanazt a deficitet hozzák létre a dopamin átvitelben, amit a Parkinson betegség maga is kialakít. Vagyis ez valójában nem egyszerűen egy mellékhatás. A mozgászavarok közvetlen hatás. A Parkinson tünetek abszolút mértékben a dopamin átvitel tönkretétele miatt alakulnak ki. Ma már tudjuk, milyen durva is ez a hatás. A dopamin D2 receptorainak 70-90%-át blokkolja a gyógyszer. Így a gyógyszer a normális dopamin szint 80%-át legátolja. És az embereknek akkor lesznek Parkinson tüneteik, amikor a dopaminerg neuronok 80%-a elpusztul már az agyban. A gyógyszer tehát ugyanazt a deficitet hozza létre, mint a betegség. Nem mellékhatásként - célzott hatásként.

Spirit: Tehát a Parkinsopn tünetek szándékosan előidézett tünetek, hiszen tudják, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik.

Whitaker:Nos nem egyszerűen elkerülhetetlen, hanem ez része a kezelésnek. Valójában így kell tekintenünk a standard neuroleptikumokra. Gyógyszereink vannak, melyek közvetlen hatása a mozgásirányítás gyengítése. Második direkt hatás, hogy kikapcsolja a limbikus rendszer működését, amellyel érzelmileg válaszolunk a világra. Ezért van az, hogy a Hibernállal és Haloperidollal kezelt emberek nem nagyon érdeklődőek.

Spirit: Emocionálisan eltompultak és gyakran visszahúzódóak.

Whitaker:Igen, mivel kikapcsolják agyuk egy részét. Aztán még végül kikapcsolják a homloklebenyt és olyan embereket kapunk, akik nem nagyon motiváltak, mivel a homloklebeny az, amellyel gondunkat viseljük és aggodalmaskodunk a jövőt illetően. Nos, ezek a közvetlen hatások. Így kérdés az, vajon a mellékhatások csökkentik-e valamelyest a pszichotikus tüneteket, hallucinációkat és hangokat?

Van egy csomó veszteségünk: leromlott mozgás, leromlott emocionális reagálás, leromlott önellátás és gondoskodás. Ezért utálja sok beteg ezeket a gyógyszereket, abszolút utálják a Haloperidolt és a Hibernált.
És itt a következő meglepetés. Gondolhatjuk, hogy legalább a megcélzott pszichotikus tünetek csökkennek, pláne, hogy vannak ezek a negatív mellékhatások. De a legmeglepőbb dolog, hogy idővel ahelyett, hogy a pszichotikus tünetek csökkenését látnánk az ebben a felfogásban e gyógyszerekkel kezelt embereknél, ténylegesen a tünetek romlását látjuk, összehasonlítva a placebót kapókkal.

Így még a megcélzott tünetekkel kapcsolatban is, melyeket feltételezetten kikapcsoltunk ezekkel a gyógyszerekkel, idővel több krónikus beteget látunk. Ez teszi teljessé a képet, hogy mennyire megdöbbentő is ez a kezelési felfogás. Vannak ezek a negatív mellékhatások, melyeket azoknak az embereknek okozunk, akiket balszerencséjükre ilyen diagnózist kaptak; és még a célbavett tünetek esetén is a pszichózis nagyobb krónikussága az eredmény. Akárhogy is nézzük, csak kudarcot látunk.

Spirit: Gondolja, hogy ez az egyik oka annak, amit a WHO vizsgálatok is mutattak, miszerint az amerikai betegeknél sokkal nagyobb a kockázata a krónikus szkizofrénia kialakulásának, mint a szegény országokban, ahol nem használnak antipszichotikumokat élethossziglan?

Whitaker:Úgy gondolom, pontosan ez a válasz. A helyzet az, hogy a szkizofrénia természetes betegséglefolyásában nagy százalékban javulnak, vagy meggyógyulnak, ha nem kezelik őket ezekkel a gyógyszerekkel. A WHO vizsgálatokban a betegeknek mindössze 16%-át kezelték ilyen szerekkel, mégis a betegek 65% tért vissza az életbe vagy gyógyult meg teljesen. Még a mi saját vizsgálatainkban is az jön ki, amikor gyógyszermentesen próbálják kezelni a betegeket, hogy több mint 50% nagyon jól van 2-3 éves utánkövetés során is. Ha vesszük a szkizofrénia spektrumba eső szkizofrén ill. szkizoaffektív diagnózist kapott betegeket, ha nem kezelik őket gyógyszerekkel, 50%-uk 6-12 hónap alatt felépülhet és folytathatja életét.
De mi történik, ha ráállítják őket a gyógyszerekre és folyamatosan, élethossziglan kezelik őket ezekkel a szerekkel? Életre szóló krónikus betegség alakul ki náluk. Azt hiszem, cáfolhatatlan bizonyítékaink vannak arra, hogy valóban ez történik. Ezért találta ezt a különbséget a WHO a betegségkimenetben - krónikus betegek szerte Amerikában szemben a sok gyógyulttal a szegény országokban.

Spirit: Az Ön könyve dokumentálja, hogyan indukálják az agyi patológiát ezek a szerek, megzavarva a dopamin átvitelt. Ám a pszichiátria úgy mutatja be ezt a közvéleménynek, hogy az antipszichotikumok ténylegesen "gyógyítják" a pszichózist, vagy harmonizálják a dezorganizálódott agyi biokémiát. Meglepődött az ilyen mértékű hamisításon?

Whitaker:A kutatásom végzése alatt folyamatos meglepetések voltak, amikor nem is tudtam elhinni, amit találtam. Ez volt az egyike azon felismeréseknek, amely teljesen megdöbbentett. Ma is felkavar. Ez egy orvostudományi csalás - ez az egyetlen kifejezés erre.
A történet, ahogy mondja, az, hogy végig tudták, hogy a gyógyszereke blokkolják a dopamin aktivitást, méghozzá alapvetően. Ebből ők arra következtettek, hogy a szizofréneknek túl sok dopamin van az agyukban, és nem tudnak mit kezdeni vele; következésképpen, blokkoljuk a dopamin átvitelt, és ezzel segítünk a kémiai "egyensúlyt" helyreállítani az agyban. A sztori az, hogy még mindig azt mondják, hogy a neuroleptikumok olyanok, mint az "inzulin a cukorbetegnek". Ez olyan történetté vált, amit az 1980-as évek orvosi kézikönyveiben lehet olvasni. Érdekes mód, annak ellenére, hogy azidőtájt, amikor ezt mondták, az 1980-as években, minden bizonyíték éppen az ellenkezőjét mutatta. A tények azt mutatták, hogy a gyógyszerelést megelőzően a szkizofrén embereknek nem volt abnormális a dopaminerg működésük.
Így a neuroleptikus gyógyszerek blokkolták a dopaminerg rendszert - más szavakkal egy rendellenességet hoztak létre ebben a fontos transzmitter rendszerben. Válaszként az agy megpróbált még több dopamint kibocsátani, és és ezzel az agy egyben elkezdette kimeríteni a dopamintermelő képességét. Következésképen ténylegesen még több dopaminreceptor jött létre. Ha megnézünk neuroleptikumokkal kezelt ember agyát, azt látjuk, hogy több dopamin receptora van, mint a normál átlagnak. (A jelenséget sorvadásos túlérzékenységnek nevezzük: ha valamiből kevesebb van, az agy érzékenysége fokozódik rá. Ugyanez a megtévesztés folyik antidepresszáns ügyben is, ott ugyanis az ellenkezője történik annak, amit minden pszichiáter szajkóz: a megnövelt szerotonin szint éppen hogy lecsökkenti az agy szerotonin érzékenységét, vagyis érzéketlenedés következik be. - ford. megj.)

Ténylegesen egy sokkal nagyobb problémát idéztek elő - túl sok dopaminreceptor jött létre, ami, mint Ön is mondja, először is megteremti a krónikus szkizofréniát. Agyuk hiperérzékennyé válik a dopaminra - más szavakkal abnormálisan kezd működni. 1979-től kezdve azt találhatjuk, hogy ahogy agyuk létrehozza ezeket az extra dopaminreceptorokat, a betegek ténylegesen sérülékenyebbekké válnak a pszichózisra.

Így 1979-re valójában az helyes gondolat jelent meg a kutatási szakirodalomban, hogy az egész történet, miszerint a gyógyszerek normalizálják az agy biokémiai egyensúlyát hazugság; és azt is tudtuk, hogy a kezeléssel az agyat kisiklatjuk a normál működési módjából, és ez a pszichózis iránti fokozott érzékenységet jelenti.

Spirit: De ezt nem hozták nyilvánosságra?

Whitaker:tudja, abban a pillanatban az orvoslás erkölcsi kötelessége volt elmondani ezt a betegeknek. Legalább őszintének kell lennie ebben, és kutatni kell ezt. Készek az emberek erre? 1998-ban, ez az utolsó darabkája ennek a puzzle-nak, a Pennsylvania Egyetemen egy MRI vizsgálatban neuroleptikumot szedő emberek agyát vizsgálták. Azt találták, hogy ezeknek az embereknek megváltozott az agytömege. Zsugorodásnak indult homloklebenyt és megnövekedett bazális ganglionokat (agy mélyében lévő magvak, mint a kaudátusz, amygdala, stb. - ford. megj.) találtak.

Így már szerkezeti elváltozásokat is látunk az agyban. És itt van a sarokpont: azt találták, hogy ezek az agybeli méretváltozások kapcsolatban voltak a szkizofrén tünetek romlásával. A puzzle összeállt. Összhangban van a WHO eredményeivel. Megmutatja nekünk, miért vállnak az emberek krónikus beteggé - mert olyan szereket adunk nekik, amelyek abnormális agyműködést okoznak, melyek olyan változásokat indítanak el az agyban, melyek súlyosbítják a pszichózist.

Spirit: És ez bezárja az embereket hosszútávon abba, amit úgy hívnak "kezelt szkizofrénia".

Whitaker:Abszolút. Az történik ugyanis e változások után, hogy már nem lehet csak úgy elhagyni ezeket a gyógyszereket, mivel közben megváltozott az agy. Ha valaki abbahagyja a gyógyszert és visszaesik és újra pszichotikus lesz, azt mondják: "Aha, látod, Neked kell a gyógyszer." De valójában látunk valakit, akinek megváltoztatták az agyát, minek után nem ajánlatos neki hirtelen elhagyni a gyógyszerét. (A történet egy az egyben megismétlődik az antidepresszánsok szedésekor is! - ford. megj.)

Spirit: A neuroleptikumok egyik mellékhatása a tardív diszkinézia (akaratlan mozgások - ford. megj.), a mozgászavar egy súlyos formája. A kutatásai feltárták, hogyan próbálta George Crane, a NIMH (Nemzeti mentális Egészség Intézet) kutatója a tardív diszkinézia veszélyére felhívni a figyelmet, amit az Amerikai Pszichiátriai Társaság éveken át figyelmen kívül hagyott, és nemtörődöm módon visszautasította a figyelmeztetés továbbítását a betegek felé. Mit mond ez a betegek tájékozott beleegyezéséről?

Whitaker:Mi most éppen arról a történetről beszélünk, melyben emberek egy csoportját nem azon értékek szerint kezelték, amelyeket normálisan vallunk.

Először is, a tardív diszkinézia nem egyszerűen egy mozgásbeli zavar. Ezt a következőkkel tudom illusztrálni: a betegek nyelve ritmikusan, folyamatosan rángatódzik a szájukban, arcukat tikkek torzítják el és állandó tikkek vannak kezükben és lábukban is. Ezek fizikai tüneteknek látszanak. De sok vizsgálat sokkal több általános gondolkodásbeli zavart is kimutatott, az állandósult agyi diszfunkciók sokkal szélesebb körét. Ez elborzasztó dolog, ha megtörténhet egy emberi lénnyel.

De beszéljünk annak a történetéről, hogy figyelmeztettük az embereket erre. Az első jelek az '50-es években jelentek meg. A vizsgálati beszámolók és rövid közlemények kezdték tudatni ezt a furcsa fejleményt. Durván az ilyen gyógyszerekre állított emberek öt százalékánál az első évben kifejlődtek a tardiv diszkinézia tünetei.

George Crane, a NIMH pszichiátere és kutatója kezdte megkongatni a vészharangot az 1960-es évek végén. A Huntington betegséghez hasonlította a tardív diszkinéziát, ami egy szörnyű betegség. Crane szerint ugyanazt a típusú diszfunkciót látjuk itt is.
Nos a pszichiátria nem akar erről hallani, az FDA (amerikai gyógyszerfelügyelet) nem akar hallani erről. Nem akarnak figyelmeztető feliratot elhelyezni a gyógyszereken. Így Crane üti tovább a dobot és végül az FDA hajlik rá, hogy figyelmeztetés kerüljön a gyógyszerekre. De akkor az Amerikai Pszichiátriai Társaság nem hajlandó ebbe beleegyezni; mivel ennek elfogadása annak a beismerése volna, hogy az egyik sztárgyógyszerük, amelyre annyira büszkék, hihetetlen ártalmakat okoz. És természetesen, perek sokasága vár ugrásra készen, ha ők beismernék a kockázatot.

Az 1980-as évekig tartott, mire az Amerikai Pszichiátriai Szövetség figyelmeztető levelet küldött ki tagjainak. Tanulmányozták a kérdést, munkacsoportot alakítottak de folyamatosan késlekedtek és piszmogtak. És egészen a perekig húzták, mire az Amerikai Pszichiátriai Szövetség végül kiküldte a figyelmeztető feliratot.

Spirit: az idő tájt széles körben elfogadott nézet volt, hogy a neuroleptikumok biztonságosak és nagyon hatékonyak. A pszichiáterek és a média főiránya erről számolt be évtizedeken keresztül.
.

Whitaker:Ez az árulás, amiről most beszél. És tudja, a legrosszabb volt ez a gyerekeknek és az időseknek, mivel ők a legérzékenyebbek a tardív diszkinéziára.

Spirit: És ezeket a gyógyszereket adták fiatalkorú elítélteknek és fiatalkorú rokkantaknak is.

Whitaker:Teljesen jól gondolja. És adták ezeket a gyógyszereket, amelyek egy bizonyos százaléknál állandósult agyi károsodásokat idézett elő. És láthatunk e gyógyszerek okozta korai, hirtelen halálokat is. Az emberi lények elárulása ebben az ügyben elképesztő.

Spirit: Szovjet politikai disszidensek beszámoltak arról, hogy a pszichiátriai osztályokon, mint a kínzás legkíméletlenebb formáját alkalmazták az akaratuk ellenére adott neuroleptikumokat. Az amerikai média és kormányzati hivatalnokok elborzadtak a politikai üldözöttek kényszerkezelésén és leleplezték, mint az emberi jogok meggyalázását, de nem vettek tudomást arról, hogy ugyanaz ellen tiltakoztak az amerikai betegek, hogy a neuroleptikumok szörnyen kártékonyak. Hogy-hogy nem kapcsoltuk össze, hogy ugyanaz történik itt is, mint a Szovjetunióban?

Whitaker:A mindenkori hatalmaknak és orvoscsoportoknak, mint a pszichiáterek bármely országban végtelen a lehetőségük önmaguk becsapására. A kormányzó erők és az orvosok úgy látják önmagukat, hogy jó ügyet szolgálnak, és könnyebb úgy látni az embereket egy idegen országban, hogy azok rosszat tesznek. Hogyan tudja az ember ezt szétválasztani?

A New York Times a szovjet disszidensek kezelésével kapcsolatos meghallgatásokról írt riportjában azt mondta, hogy ezek a neuroleptikumok az embereket gyakorlatilag vegetáló lényekké teszi. A New York Times úgy fogalmazott, hogy ez a "szellemi gázkamra" egy formája. Aztán később beszámoltak egy tárgyalásról, amely egy mentálisan beteg amerikai kényszergyógykezelésének tárgyalásáról szólt, és arról beszéltek, hogy ezek a gyógyszerek ismerten széles körben hatékonyak.
Hogy lehet azt mondani, hogy a szovjet disszidenseknek adott neuroleptikum a kínzás egy formája, ha ugyan ebben az időben az Amerikában kezelt embereket ugyanígy kezelik teljesen azonos panaszokat okozva?
Ugyanazt a gyógyszert, ha szovjet embernek adják, az kínzás, de amikor a gyógyszert ebben az országban adják valakinek, az hatásos kezelés.

Ez felháborító. Azt mondják a mentális betegeknek, hogy "nem tudják, mi a jó nekik". Így elfojtjuk megint a hangjukat. Figyelembe vesszük a disszidensek szubjektív nézőpontját a dolgokról, de nem vesszük figyelembe a mentális betegekét. Megfosztjuk őket a létezéstől. Mi, mint a társadalom, hazudunk magunknak. Becsapjuk magunkat minden lépéssel és a képességünk az önbecsapásra figyelemreméltó.

Spirit: Könyvében elmondja, hogyan adtak a pszichiáterek gyanútlan betegeknek meszkalint, LSD-t, amfetamint, szándékosan rontva állapotukon, de nem tájékoztatva őket a veszélyekről. Miért vádolja ezeket a kísérleteket a náci orvosi kísérletek ellen hozott Nürnbergi törvények megsértésével?

Whitaker:Ez volt a belépőm az egész történetembe. Rájöttem, hogy ezeket a kísérleteket arra tervezték, hogy az emberek állapotán rontsanak. Egyszerűen nem akartam elhinni. Ennek nincs értelme. A Nürbergi törvények a náci Németország idején folyó szörnyű náci kísérletek ellen születtek. Alapvetően az emberről nem tételezik fel, hogy árt egy betegnek; de még, ha valaki készül is kockázatnak kitenni, alapvető feltevés, hogy tudatni kell a betegekkel, mi fog történni, és becsületesen megmondani, mik a kockázatok. Nem lehet hazudni nekik a kísérletek célját illetően, és nem lehet hazudni a kockázatokról sem.

Spirit: Mégis, időről-időre ez az, amit az amerikai pszichiáterek tettek betegeikkel. Nagyon kockázatos kísérleteket végeztek gyógyszerekkel és a lobotómiával, anélkül, hogy a kockázatokról beszéltek volna.

Whitaker:Ez nem is kérdés. Azt mondták maguknak, hogy most egy kicsit rontunk a betegeink állapotán, LSD-t, meszkalint vagy amfetamint adva nekik, de remélhetőleg megtudunk valamit a betegség kémiai természetéről, és ez megéri. Különben is, mondták, ezek az emberek örültek, hogyan is lehetne hát őket tájékoztatni arról, mi fog történni? Így racionalizálták magukban azt, amit tettek.
Ami kijön ebből, hogy ezeket az embereket nem emberekként kezelték. Nem adták meg nekik ugyanazokat a jogokat, nem alkalmazták ugyanazokat az értékeket, amiket másoknál. Ez így tévedés, szörnyű tévedés. Ez sérti a Nürbergi törvényeket. Látjuk a kizsákmányolás módszerét, és hogy milyen groteszkké vált. Kiszámolták, az amúgy is pszichotikus emberek hány százalékának romlott az állapota. Feltehetőleg ez mondott nekik valamit az agyműködésről. De sosem derült ki, hogy az igaz-e, de ők ezt mondogatták folyton maguknak.

Spirit: Könyvében írt egy emberről, aki nem pszichotikusnak, hanem neurotikusnak minősítettek, s tünetei csak feszültség és ellazulás-képtelenség volt. Meszkalint adtak neki szándékosan, hogy hallucinációi és pánikrohamai legyenek, aztán lobotomizálták, majd megint meszkalint adtak neki. Ez szívet tépő volt.

Whitaker:Paul Hoch (a New York Állam Pszichiátriai Intézet kutatási igazgatója volt) úgy találta, hogy foghatunk egy neurotikust és LSD-vel, meszkalinnal pszichotikussá tudjuk tenni. Aztán úgy gondolta, lobotomizálja őket, hogy meglássa, lehet-e még őket pszichotikussá tenni. Így aztán lobotomizálta őket és meszkalint vagy LSDS-t adott nekik. Ha nem sikerül őket pszichotikussá tenni, akkor a pszichózis ahhoz az agyrészhez köthető, amelyiket lekapcsolt. Gondoljon bele!

Egyszerűen feláldozta azokat az embereket. Azokat az embereket szimplán, egyszerűen feláldozta a kutatásért ugyanúgy, ahogy egy macskát áldozna fel. És senki nem törődött ezzel. És tudja mi az érdekes? Mikor a könyv megjelent, azt gondoltam, kell legyen majd valaminek lennie erről a sajtóban. De senkit nem érdekelt. Már rengeteg interjút készítettek velem, de eddig ezt senki nem kérdezte meg.

Spirit: Úgy találta, hogy az ilyen típusú kísérletek folytatódtak 50 éven át?

Whitaker:Még 1998-ban is találni lehetett ilyen kísérleteket, amikor első epizódos betegeken nem segítettek, hanem amfetamint vagy Ritalint adtak nekik, hogy vajon romlik-e az állapota. Nem segítettek rajta, hanem kísérleteztek vele. Képzelje el.

És a végső dolog, amikor a "kezelésbe való tájékozott beleegyezéséről" beszélünk, hogy persze olykor lemondják, hogy gyógyszereket adnak nekik. De az soha nem tartozott a tájékozott beleegyezés körébe, hogy adhatnak olyan szereket is, amelyektől effektíve azt várják, hogy romoljon a beteg állapota. Így ezek a kísérletek, melyeket elkövettek, a hazugság világába tartoznak. Ezt egy értékrend, amelyben a betegek csoportját nem úgy tekintik, mint emberi lényeket.

Első rész | Második rész | Harmadik rész

Ajánlott cikkek:
Whitaker, R.: Az antipszichotikumok 50 éve
Gyerekek és antipszichotikum
Zyprexa és bipoláris betegség



































 

 

 

 

 

 

 

Küldje el barátjának, ismerősének!