Küldje el barátjának, ismerősének!

Feliratkozás hírlevélre

Dr. Kovács József: Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában. Medicina 2007

A könyv csendben jelent meg, sehol egy méltatás, sehol egy kritika. A könyv látszólag egy unalmasnak ígérkező orvosetikai tankönyv, valójában rendkívül éles, de bölcs és indulatmentes elemzése és kritikája a mai pszichiátriai elméletnek és gyakorlatnak. Olyan könyv, amelyet haszonnal forgathat beteg és pszichiáter egyaránt. A könyv részletesen elemzi a pszichiátriát, mint történeti, társadalmi, kulturális képződményt, s az olvasó számára hamar világossá válik, hogy itt nem egy tudományos diszciplináról van szó csupán, hanem egy tudományosan érvelő, a tudományosság látszatát felvenni igyekvő hatalmi ágazatról is. Elemzéséből világossá válik, hogy a pszichiátriával nem az a baj, hogy vannak felületes, pénzsóvár, vagy olykor hatalmukkal visszaélő emberek. A pszichiátriával alapvetően az a baj, hogy a diagnózisalkotás alapvetően értékorientált több szempontból is. Egyrészt a "normalitás" kultúra és értékfüggő, önkényes definíció, másrészt a korunkban kialakult hihetetlen betegségipar profitorientált vállalkozás, amelynek célja az élet egyre több jelenségét pszichiátrizálni, majd gyógyszerrel kezelni. A pszichiátriát készületlenül érték azok a radikális gazdasági-társadalmi változások, amelyek az addig szolgálóként tevékenykedő gyógyszeripart egyszer csak főszereplővé avanzsálták. A pszichiáter szakma, mivel részben kiszolgálójává, részben haszonélvezőjévé vált a gyógyszeripar nyomulásának, képtelen megvédeni a szakma tudományos integritását. A könyv rendkívül súlyos kérdéseket vet föl, amelyre - úgy tűnik - sem a politika, sem a média, de még maguk a szenvedők sem érzékenyültek kellőképen. Az orvostudomány válságának egy szeletét elemzi a könyv, a legkeserűbb szeletét. Mert míg a szomatikus orvoslásban, minden hamisítás dacára, a legmakacsabb téves elméletek (pl. koleszterinhipotézis) is megdőlhetnek, a pszichiátria képlékeny, megfoghatatlan és ezért igazolhatatlan-cáfolhatatlan tárgya miatt, mint sikamlós kígyó csúszik ki minden kritika markából. Miközben az egész társadalom jövőjét beárnyékolja a pszichiátrizálódás és medikalizáció veszélye, a társadalom tagjai érzéketlennek bizonyulnak a kérdéssel szemben. Ebben bizonyára szerepet játszik sok tényező, az emberek izoláltsága, tehetetlensége, a pszichiátria és gyógyszeripar "boldogságpirulái" által ígért stresszmentes, boldog élet illúziója, de a mai magyar média erőtlensége, érzéketlensége, politika- és szenzációcentrikussága.

Az alábbiakban, kedvcsinálónak néhány szemelvényt közlök a könyv 2. fejezetéből, amely az antipszichiátriai mozgalom főbb gondolatait ismerteti, majd választ próbál adni a felvetett kérdésekre. Amit az antipszichiátria felvet, hátborzongatóan aktuális, ugyanakkor Kovács sok kérdést elméletileg "helyre" tesz. Kétségtelen, hogy az antipszichiátria csak részben tudománykritika, jórészt pedig morális lázadás egy elnyomó apparátussal szemben. Kovács hűvös tudományos elemzése egyfelől jogosan koncentrál az elvi kérdésekre, másfelől az olvasónak nem szabad elfelejtenie, hogy a napi gyakorlat szintjén nem sok minden változott, az antipszichiátria kritikája ugyanúgy aktuális, mint indulásakor volt. Az, hogy a pszichiátria öndefiniciója magába olvasztotta az antipszichiátria néhány kritikáját, nem jelenti azt, hogy a szalonképesség látszatán túl ennek a kritikának valódi konzekvenciáit is levonta volna. Nem is teheti, mert már régen nem ő dönt saját szakmai kérdéseiben, hanem a gyógyszeripar által kivásárolt vezetői diktálják a "kezelési protokolokat", amelyek a meghamisított gyógyszervizsgálatoknak szentesítései.

A későbbiekben a könyv további részeit is ismertetem, de mindezt nem azzal a szándékkal, hogy a kivonat helyettesítse a könyv megvásárlását és elolvasását, hiszen minden kivonat egyben csonkítás.

Szendi Gábor

Idézetek a könyv 2. fejezetéből

2. fejezet.-Az értékek szerepe a pszichiátriában. Az antipszichiátria, a szociális konstrukcionista modellek, s az Értékeken Alapuló Orvoslás (ÉAO)

Az antipszichiátria
"Társadalmunkban sehol nincs még egy ilyen szélsőséges függőségi viszony egyén és egyén közt, mint ez: a pszichiáter, aki pszichiátriailag vizsgál valakit az egyik, az így vizsgált személy pedig a másik oldalon. Esetleg őt perc sem telik el, hogy a pszichiáter először látja az illetőt, aki talán még egy szót nem is szólt (kővetkezésképpen: lehet szimuláns, lehet néma katatón szkizofrén), s ez már elegendő alap lehet bármely fejlett ország pszichiáterének, hogy aláírja a formanyomtatványt, és elintézzen egy telefont. Elegendő ez az illető személynek ahhoz, hogy elvigyék, rács mögé dugják, és határozatlan időtartammal megfigyeljék. S ez azt jelentheti, hogy hetekig, hónapokig vagy évekig is fogoly lehet az illető--kényszerű rabságban kell élnie, ahol is aztán orvosságozzák, regulázzák, kondicionálják, agyát elektromosság hullámaival mossák, kis darabkákat ki is szednek belőle esetleg késsel vagy lézerrel, vagyis megtesznek vele mindent, aminek kipróbálását a pszichiáter szükségesnek ítéli. Hogy ily szabadság részese, sőt kényszerű hordozója, a pszichiátria--eltörölvén az emberi jogokat és állampolgári szabadságot az orvosi megfigyelés és kezelés szükségességének nevében--csakugyan páratlanul áll, nincs hozzá fogható törvényes tekintélyhatalom sehol a társadalom egészében, kivéve, gondolom, ahol a rend a foglyok kínzását engedélyezi."

(Ronald David Laing)

Az antipszichiátria kialakulása.

(...)

Ez a mozgalom az 1960-as években született, s a 60-as, 70-es években nagyon nagy hatást gyakorolt. Radikális állítása az volt, hogy pszichiátriai betegség orvosi értelemben nem is létezik, az pusztán egy szociális konstrukció. Eszerint vannak emberek, akik eltérnek bizonyos társadalmi-, erkölcsi-, politikai normáktól, s őket a társadalom pszichiátriai betegeknek tekinti. Ha a pszichiátriai betegség fogalma egy szociális konstrukció, akkor dekonstrukcióra van szükség: meg kell szabadítani a deviáns, kreatív, non-konformista, szabad szellemeket, vagyis azokat, akiket a társadalom elmebetegeknek tekint, a betegség stigmájától. Az antipszichiátriai mozgalom fő elméleti mozgatója volt a 60-as években kezdődött dezinstitucionalizálási törekvéseknek, annak, hogy a pszichiátriai betegeket lehetőleg ne elmegyógyintézetekben vagy elmekórházakban, hanem a természetes életkörülményeket minél jobban megközelítő környezetben kezeljék.

Michel Foucault

Foucault szerint a modern hatalomgyakorlás látszólag a jogrendszer segítségével történik. Tehát a jog állam követelményeinek megfelelően jogilag tiltanak bizonyos viselkedési formákat. A valóság azonban más. Ugyanis a hatalomgyakorlás új módszerei vannak kialakulóban, melyek egyre kevésbé a jogra, s egyre inkább a normalizálásra és a korszerű technikára támaszkodnak, így a modern korban a hatékony tiltás nem elsősorban jogi eszközökkel történik, hanem a tiltott viselkedés patológiásnak nyilvánításával, orvosi esetté minősítésévei, pszichiatrizálásával.
Foucault szerint a polgári társadalom kialakulásával, a XVII. századtól kezdődően egy nagyarányú represszió vette kezdetét. A fejlett polgári társadalom korlátozni akart mindent, mely összeegyeztethetetlen az intenzív munka követelményével. Így korlátozni akarta az önmagáért való élvezetet is, mely e társadalom számára egyszerű energiapocsékolásnak tűnt. így ekkor kezdődött el a szexualitás tabuvá emelése s ekkor kezdődött az elmebetegek (ésszerűtlenül viselkedők) bezárása is az ész és az ésszerűség nevében.

(...)

Az orvostudomány mindehhez támogatást nyújt, vagyis a tudományosságot félretéve, orvosi nyelven, orvosi fogalmakkal és tudományosan hangzó terminológiával kezdi hirdetni azt, hogy az uralkodó erkölcsnek megfelelő viselkedés a normális, egészséges viselkedés, az ettől való eltérés pedig nem csupán bűn, hanem betegség.

(...)

R. D. Laing

Laing, angol pszichiáter ugyan maga nem tekinti magát antipszichiáternek,17 mégis általában az antipszichiáterek közé sorolják, mert elfogadja azt a tézist, miszerint a pszichiátria funkciója ma az, hogy kizárja és visszaszorítsa azokat, akiket a társadalom kizárni és visszaszorítani kíván.18 Laing szerint a mai társadalomban vannak emberek, akik a többiek számára elviselhetetlenül viselkednek, noha bűncselekményt nem követnek el. Az ilyen emberektől a társadalom "meg akar szabadulni", de legalábbis a viselkedését meg akarja változtatni. Mivel bűncselekmény híján az ilyen ügyekben a rendőrség nem illetékes, ezért a pszichiáterekre és a pszichiátriai intézményekre hárul a feladat, hogy az ilyen embereket megváltoztassák, vagy legalábbis a pszichiátriai intézményekbe bezárva a társadalomtói távol tartsák. Ily módon Laing szerint "egy zárt osztálya bűncselekményeket el nem követő vétkesek börtöne.,,

(...)

Thomas Scheff

Thomas Scheff vezette be az amerikai szociológiába az elmebetegség szociális konstrukcionista modelljét. Eszerint az elmebetegség azért konstrukció, mert voltaképpen a társadalmi szabályok konstruálják: a pszichiátriai tünetek nem egyebek, mint un. reziduális szabályszegések. A reziduális szabály olyan szabályt jelent, melynek megszegését a társadalom semmilyen ismert kategóriába nem tudja besorolni. 9 Vannak tehát olyan társadalmi szabályok, melyek nem tekinthetők sem morális, sem jogi szabálynak, betartásukat a társadalom mégis elvárja, s megszegésüket a pszichiátriai betegség kategóriájába sorolja.

(...)

Thomas Szasz.

Az elmebetegség mint metafora
Szasz szerint a szó szoros értelmében csak testi betegségek léteznek, s természetesen az agy elváltozásaival járó betegségek is testi betegségek. Az elmebetegség fogalomban szereplő "elme" szó ezzel szemben valami nem-testire utal. Azonban ami testetlen, az csak metaforikus értelemben lehet beteg, a szó szoros értelmében nem. Az elme nem lehet beteg, csak az agy, de ebben az esetben agyi betegségről, s nem elmebetegségről van szó.

(...)

Szasz szerint betegségnek orvosi értelemben csak a sejtek, szövetek szervek vagy a test strukturális vagy funkcionális abnormalitásai tekinthetők. Szerinte a pszichiátriai betegségek nem ilyenek, hiszen ezek egyszerűen a viselkedés társadalmi normától való eltérései.

(...)

Ma a pszichiáterek többsége Szasz szerint úgy gondolja, hogy az elmebetegségek ugyan az agy betegségei, csak az agy olyan finom elváltozásai miatt jönnek létre, melyeket az orvostudomány a technika mai fejlettsége mellet még nem tud kimutatni. A mai uralkodó paradigma szerint minden furcsa viselkedés, gondolat mögött kell, hogy legyen egy rendellenes molekula, s ha ezt nem találják meg ma, majd megtalálják holnap. A pszichiátriai betegek agyában bizonyos anyagokból tehát vagy túl sok van, vagy túl kevés, s a mai felfogás szerint az abnormális gondolat abnormális agyi folyamatok terméke. Szasz szerint azonban a pszichiátriában már legalább 200 éve kutatják, hogy az elmebetegségeknek milyen objektív agyi elváltozások felelnek meg, ennek ellenére ma éppúgy nem tudunk erről semmit, mint 200 évvel ezelőtt.

(...)

Elmebetegségeknél agyi elváltozásokat tehát Szasz szerint nem lehet kimutatni, ezért is nevezik ezeket a betegségeket hagyományosan elmebetegségeknek, s nem az agy betegségeinek. Az elmebetegség ily módon azonban--mivel nem a test betegsége--csak metaforikus értelemben betegség. Metaforikus értelemben beszélünk például beteg gazdaságról, beteg viccről vagy beteg országról.

(...)

Az elmebetegség így nem igazi betegség, noha annak látszik, s ezért az elmebetegséget kezelő orvos (a pszichiáter) sem igazi orvos, az általa alkalmazott terápia pedig nem igazi terápia. Ha a metaforát kiterjesztjük, akkor mesét, mítoszt kapunk. Ha az elmebetegség tehát metafora, akkor a pszichiátria az elmebetegség léte köré épített mítosz. Mivel a pszichiátria nem létező dologgal foglalkozik (az elmebetegséggel), ezért tudományos statusa a középkori alkímiához és az asztrológiához hasonlít, vagyis áltudomány.

(...)

Mindez persze Szasz szerint nem jelenti azt, hogy a pszichiátria, a különböző gyógyszeres kezelések vagy a pszichoterápia ne lenne képes az elmebetegnek nevezett szenvedő emberen segíteni, csak azt jelenti, hogy az általuk nyújtott segítség nem gyógyítás, nem egy betegségből való kikezelés,...

(...)

A pszichiátria és a pszichoterápia legtöbbször pusztán személyes, pszichológiai problémának állítja be azt, ami erkölcsi vagy politikai probléma. Ez már része a Szasz által pszichiátriai imperializmusnak, vagy pszichiatrizálásnak nevezett jelenségnek: annak, hogy morális és politikai problémákat pszichiátriaivá változtatnak, s ezáltal a pszichiátria hatókörébe utalnak. A pszichiátriai diagnózisok nem egyebek stigmatizáló címkéknél, melyek orvosi diagnózisokra emlékeztetnek ugyan, valójában azonban személyes életproblémákat tüntetnek fel betegségekként,...

(...)

Szasz a pszichiátria két formáját különíti el: az intézményes pszichiátriát, és a szerződéses pszichiátriát. Az intézményes pszichiátria a "kezelésbe" bele nem egyező betegek kötelező, erőszakos kezelésének intézménye. Itt a beteg és az orvos nem egyenrangúak. A beteg úgy érzi, nincs szüksége a kezelésre, míg az orvos ezt a "betegségtudat hiányának" tulajdonítja, s ezért akarata ellenére kezeli a beteget. Az intézményes pszichiátria azt, ha a beteg nem ismeri el a betegségét a betegség fontos jelének tekinti.

(...)

A szerződéses pszichiátria-az előbbivel ellentétben-a beteg kérésére történő beavatkozás, ahol a beteg és az orvos egyenrangú felek. Ennek tipikus példája az önkéntes pszichoterápia. Ez ellen Szasznak semmi kifogása nincs. Noha ez sem betegségeket gyógyít (hiszen pszichiátriai betegség nincsen) csak életproblémákat segít megoldani, mint ilyen, hasznos funkciót tölt be, mert komoly segítséget adhat a szenvedő embereknek.(kiemelés: Sz.G.)

(...)

Szasz szerint a feladat az intézményi pszichiátria megszüntetése s a pszichiátria szerződéses pszichiátriává való átalakítása.
Erre persze sokan azt mondanák, hogy az intézményes pszichiátria ma jórészt a múlté, hiszen a pszichiátriai betegek többsége ma önkéntesen kerül be az elmeosztályra. Önkéntes gyógykezelésről azonban Szasz szerint nem lehet beszélni egy olyan rendszerben, ahol a törvény lehetőséget ad a beteg kötelező intézeti kezelésére is. Egy ilyen rendszerben ugyanis sok beteg csak azért egyezik bele a kezelésbe, s számít ettől fogva önkéntes betegnek, mert tudja: ha nem egyezne bele önként, akkor is kezelnék, de kötelezően.

(...)

Szasz tézise az, hogy a modernkori intézményi pszichiátria voltaképpen az inkvizíció közvetlen folytatása. Az elmebetegség mai fogalma analóg a középkori boszorkányság fogalmával. A középkori eretneket ma elmebetegnek tekintik, az inkvizítor szerepét pedig a pszichiáter vette át. A középkori eretneküldözés vallásos-teológiai indoklása helyébe ma az elmebetegek "kezelésének" (Szasz szerint üldözésének és megbüntetésének) tudományosnak tűnő indoklása lépett. Vagyis a modernkori intézményi pszichiátria nem más, mint a középkori inkvizíció mai formája, modernkori-tudományos retorikával megindokolva.

( ...)

Egy kor azonban nem lát át saját elméleti konstrukcióin. Ahogyan a középkorban a legfelvilágosultabb, legmélyebben gondolkodó emberek is hittek a boszorkányokban, úgy ma a legműveltebb emberek is hisznek az elmebetegség létében.

(...)

Mindez a társadalom érdekében történik, de mindig úgy tüntetik fel, mintha annak az érdekében állna, akit üldöznek. Ahogyan a középkorban is azt mondták, hogy a boszorkányt saját érdekében üldözik, azért, hogy így megbűnhődve bűneiért végül is üdvözülhessen, ma az elmebeteget is -retorikailag- saját érdekében kezelik.

(...)

Így a pszichiátriai intézmények részben az elmebetegség létrehozói, meleg ágyai is, mert az elmebeteg tünetei nem kis részben a nagy intézményekben a vele való bánásmód logikus következményeinek tekinthetők.

(...)

a gazdagokra, híresekre --ha furcsán viselkednek- legfeljebb azt mondják, hogy különc, a szegényekre azonban azt, hogy elmebeteg. Ha valaki egy nagyon gonosz tettet hajt végre, rögtön azt vizsgálják, nem elmebetege az illető. Ugyanakkor, ha valaki valamilyen nemes tettet visz véghez, senki nem vizsgálja, nem elmebeteg-e?... hajlamosak vagyunk a gonosz viselkedést pszichózisnak tulajdonítani, a normától eltérő erényes viselkedést azonban nem.

(...)

A pszichiátria -mondja Szasz- azt teszi az emberekkel, amit egy regénybeli kisfiú tett a madarakkal, melyeket kínozni akart. Megfogott egy fekete madarat, rikító színűre befestette, majd visszaengedte a többi közé. Azok--nem ismervén fel a rikító tollú madárban fajtársukat--halálra sebezték. A pszichiátria -ehhez hasonlóan- először elhiteti egy emberről, hogy más, mint a többiek, majd az így mássá változtatott embert visszaengedi a társadalomba. A többit elvégzi az előítélet. Az ember üldözi azt, aki más, mint Ő, s ha nem más, előbb mássá teszi, hogy azután üldözhesse. Az üldözötteket általában nem azért üldözik, mert veszélyesek, hanem azért mondják veszélyesnek őket, hogy üldözhessék.

(...)

(A pszichiátria) Úgy véli ugyanis, hogy míg egy egészséges embert a céljai irányítanak, addig egy mentálisan beteg embert okok, az agyában zajló patológiás folyamatok. Tehát a pszichiátria abból indul ki, hogy az elfogadható, normális, racionális viselkedésnek indokai vannak, a nem elfogadható, patológiás, irracionális viselkedésnek ezzel szemben okai.

(...)

Ezzel dehumanizáljuk az elmebetegeket, s tudománytalanul járunk el Szasz szerint, mert valójában a pszichiátriai beteg viselkedése mögött ugyanúgy ott van a szabad választás, mint az egészséges viselkedés mögött. Tudományosan elfogadhatatlan azt gondolni, hogy az általunk helyeselt viselkedések mögött egy ember szabad döntése áll, míg az általunk szörnyűnek tartott viselkedés mögött az illetőre az agyi folyamatai által gyakorolt kényszer, vagyis az elmebetegség.

(...)

Egyes csoportok uralkodni akarnak saját értékeik nevében másokon, akiket éretlennek, tévedésben levőnek állítanak be, s azzal indokolják alávetésüket, hogy a helyes útra kell őket téríteni, hogy részesüljenek az igazi szabadságból. Ennek a viszonynak a mai formája Szasz szerint a pszichiáter és a mentális beteg, főként a pszichotikus beteg közötti viszony. Erre is a dominancia-alávetés a jellemző, melyben nem tartjuk a beteget felelősnek a viselkedéséért, viszont cserébe elfogadhatónak tartjuk, hogy hibás viselkedését akár erőszakkal is megszüntessük, vagy megakadályozzuk.

(...)

A pszichiátriai imperializmus 3 módszere:
--Egy normális jelenséget betegségnek tüntet fel, s ezáltal a pszichiátria illetékességi körébe tartozónak tekint
--A normális jelenséget megszüntetni kívánó törekvést terápiának nevezi.
--A terápiát a beteg akarata ellenére is végrehajthatónak tartja.

(...)

Az antipszichiátria kritikája.
A szomatikus és a pszichiátriai betegségfogalom egyaránt értékterhelt.
Az antipszichiátria nagyon nagy hatást gyakorolt a 60-as, 70-es években mind a közgondolkodásra, mind a pszichiátriai intézmények reformjára. Ugyanakkor kezdettől fogva igen heves bírálatok kereszttüzében állt. Bár ezek a viták máig nem ültek el, az eltelt idő lehetővé teszi az antipszichiátria viszonylag objektívebb megítélését.

(...)
Szasz elvileg téved akkor, amikor a szomatikus medicinát és a pszichiátriát egymástól élesen elkülönítve azt állítja, hogy előbbi betegségfogalma, diagnosztikus kategóriái értékmentesek, "tudományosak", míg a pszichiátriai betegségfogalom ezzel szemben értékektől függő lenne, s ebből az következne, hogy a pszichiátriai betegség kategóriák nélkülöznének minden objektivitást.

(...)

Az értékek tehát kiküszöbölhetetlenül jelen vannak minden betegség definiálásánál, a szomatikus betegségek esetén azonban ez kevésbé látható, mint a pszichiátriai betegségeknél. Utóbbiak ugyanis az emberi viselkedés olyan szféráira vonatkoznak (érzelmek, vágyak, akarat, hiedelem, szexualitás), melyekkel kapcsolatban sokféle értékrend létezik, melyek megjelennek abban, hogy ezek mely megnyilvánulási formáit tekintjük betegségnek.

(...)

A mai pszichiátriai klasszifikációs rendszerek a zavarok definiálásakor számos fogalmat használnak, melyek jelentése értékektől terhelt. A személyiségzavar mai definíciója például: "Az élmény és a viselkedés olyan tartós mintája, amely jelentősen eltér a személyes kultúra elvárásaitól.,,

(...)

A DSM-ben az egyes zavarok meghatározása kapcsán gyakran használt szavak (pl. szokatlan, bizarr, nem megfelelő) nyilvánvalóan értékeken alapulnak. Mit jelent például egy élményre adott nem megfelelő érzelmi reakció? Ennek megválaszolása feltételezi a megfelelő érzelmi reakció meghatározását, mely azonban értékektől függ és vitatható.

(...)

...a szomatikus betegségek megítélése nagyrészt állandó, térben és időben konstans értékek alapján történik, míg a pszichiátriai zavarok megítélésénél használt értékek korok, kultúrák, sőt rétegek, csoportok között is változóak.

(...)

Abból azonban, hogy a pszichiátriai betegség határai nem élesek, s kritériumai is erősen függenek értékektől, nem következik, hogy ilyen betegségek nincsenek.

(...)

Egy kultúra, amikor mentális zavarnak tekint valamit, voltaképpen azt a hipotézist állítja fel, hogy egy általa nemkívánatosnak tartott viselkedés mögött mentális diszfunkció áll. Ez a hipotézis azonban megcáfolódhat. Ezért nem tekintjük ma a maszturbációt, s a női klitorális orgazmust betegségnek, noha a viktoriánus Angliában mindkettőt annak tartották. A modern evolúciós pszichiátria például számos nemkívánatos viselkedési jellemzőt, személyiségvonást evolúciósan adaptívnak tekint, s ez megkérdőjelezheti, hogy ezeket a vonásokat lehet-e diszfunkciónak tekinteni. Ez esetleg bizonyos-ma patológiásnak tartott-állapotok átsorolására, normál variációvá minősítésre ösztönözheti majd a pszichiátriát, mint a későbbiekben majd látni fogjuk.

(...)

A másik hiba, mely a mentális zavarok meghatározásánál előfordul, az un. esszencialista hiba. Eszerint a mentális zavar megállapítása objektív, tudományos tényeken alapul, melyben az értékelésnek nincsen szerepe. Ez a felfogás azonban nem veszi figyelembe, hogy a mentális zavar káros diszfunkció. Egy olyan diszfunkció tehát, mely egy adott kultúrában nem káros, nem betegség. A dyslexia például egy írást-olvasást nem ismerő ősközösségi társadalomban nem betegség, mert ott nem káros, noha az ezt okozó agyi-strukturális-funkcionális eltérések nyilván ott is megtalálhatók voltak..... Hasonlóképpen, a repülési fóbia a személyszállító repülőgépek feltalálása és a repülés elterjedése előtt nem létezett, mert nem volt társadalmi követelmény a repülőgépen való utazásra való képesség.

(...)

Ebből tehát az következik, hogy a mentális zavar kritériumai kulturálisan bizonyos mértékig relatívek: kultúránként változhatnak, s nem kizárólag objektív, értékmentes, tudományos állítások.

(...)

Wakefield értékprojekciónak nevezi azt a jelenséget, hogy a legtöbb társadalom hajlamos arra, hogy az elfogadott erkölcsi értékeknek meg nem felelő viselkedést diszfunkció következményének lássa. Ez azért van így, mert a legtöbb kultúra a saját értékeit sokkal objektívebbnek látja, mint amilyenek azok valójában, mintegy úgy tartja, hogy az adott kultúra rendje egyben a természet, a biológia rendje is, ami az adott kultúra szerint rossz viselkedés vagy élménymód, az egyben betegség is.

(...)

Így az antipszichiátria helyesen ismeri fel, hogy a társadalom az értékrendjétől radikálisan eltérően viselkedőket gyakran betegnek tekinti, nem tudja azonban megmagyarázni, hogy miért lát bizonyos normaszegőket egy kultúra csak deviánsnak, míg másokat mentális zavarban szenvedőnek? A magyarázat az, hogy deviánsnak azokat tekintik, akik ugyan tudnának, de nem akarnak a társadalom normái szerint élni, míg mentálisan zavartnak azokat, akik egy diszfunkcióból következően nem képesek rá.

(...)

Szasz jól felismeri azt, amit az antipszichiátria által kezdeményezett vita során "pszichiátriai fordulat"-nak neveztek: a pszichiátria egyre inkább kiszorítja az erkölcsöt. Amit korábban erkölcsi problémának tekintettek, azt a pszichiátriai fordulatot követően inkább mentális zavarnak nevezik. Amiért korábban az egyént erkölcsileg felelősnek tartották, azért ma egyre inkább agyi mechanizmusait tekintik felelősnek. Egyszóval a korábbi erkölcsi nézőpont az akarat szabadságából indult ki, abból, hogy az egyén alapvetően felelős a viselkedéséért. A pszichiátriai fordulat után viszont egyre inkább az akarat determináltságából indulnak ki: az egyén viselkedését egyértelműen meghatározzák agyi folyamatai, transzmittereinek szintjei, s így deviáns viselkedése nem szabad választásának, hanem patológiás agyi működésének az eredménye, az nem deviancia, hanem betegség, s azt nem elítélni kell, hanem gyógyítani.

(...)

Érdekes módon itt Szasz mintegy megelőlegezte a mai biológiai pszichiátria azon állítását, hogy a pszichiátriai betegségek is alapvetően testi betegségek, az agy betegségei, s a hatékony gyógyszerek éppen azt bizonyítják, hogy az agy biokémiai folyamataiba beavatkozva a mentális folyamatok befolyásolhatók.

(...)

Az igazi kérdés nem az, hogy bizonyos viselkedésbeli, gondolkodásbeli jellemzők az agy működése által meghatározottak-e vagy sem, hiszen valószínűleg minden emberi viselkedés mögött agyi mechanizmusok is állnak. Az igazi kérdés inkább az, hogy mely viselkedések azok, melyeket betegnek tartunk, s miért?

(...)

Az antipszichiátria korabeli népszerűségét részben annak is köszönhette, hogy számos olyan fontos elméleti problémára mutatott rá, melyek ma sem tekinthetők teljesen megoldottnak. A figyelem ezekre való felhívása az antipszichiátria érdeme. Tekintsük át röviden ezeket a problémákat!

(...)

Szasz több ponton érinti ezt a kérdést, amikor arról beszél, hogy a pszichiátriai betegeket dehumanizálják azzal, hogy viselkedésüket csak okok által meghatározottnak tekintik, míg egy egészséges embert hagyományosan célok által is irányítottnak gondolunk. Akit csak okok irányítanak, az hasonlít a tárgyakhoz vagy a gépekhez, így az egyfajta biorobot. Ezért a csak okok által irányítottnak gondolt pszichiátriai beteg Szasz szerint a tárgy illetve a gép morális státuszába kerül. Mivel úgy gondolják, hogy az egészséges embertől eltérően nincs szabad akarata, ezért ezáltal dehumanizálódik. ... Szasz szerint nem konzisztens azt feltételezni, hogy egy egészséges ember akarata szabad, míg egy súlyos pszichiátriai betegé okozatilag determinált. Ez a probléma valós, s ma sem tekinthető teljesen megoldottnak.

(...)

Az emberi agyban végbemenő fizikai-kémiai, biokémiai és elektromos folyamatok vizsgálata óriási lehetőséget nyújt az okokat vizsgáló természettudományos megközelítés számára, s a modern biológiai pszichiátria és idegtudomány az emberi tudat és pszichés működés fiziológiai-biológiai alapjainak egyre pontosabb megértését teszi lehetővé; Ugyanakkor egy pszichiátriai zavar, például egy depresszió megértése sohasem teljes pusztán annak biokémiai vonatkozásainak a leírásával. Egy depressziós beteg nem a neurotranszmitterei szintjének, receptorai számának a megváltozását érzi, hanem esetleg azt, hogy élete kilátástalan és értelmetlen. Életeseményeinek megértése, annak értelmezése élettörténete kontextusában teszi csak teljessé állapotának a leírását.

(...)

A depressziós beteg neurotranszmittereinek egyensúlya valószínűleg befolyásolja hangulatát, s azt, hogy hogyan értelmezi a vele történő eseményeket. Másfelől azonban az általa adott értelmezés befolyásolja neurotranszmitterei egyensúlyát-éppen ez a tény teszi lehetővé a kognitív terápiát. Egyszóval az emberi agyban a kauzális folyamatok valamilyen-ma még nem ismert módon- meghatározzák az ember gondolkodását, élménymódját, s értelmezéseit, ugyanakkor ezek maguk is visszahatnak -ismét nem jól értett módon- agyának kauzális folyamataira.

(...)

Redukcionizmus a pszichológiában és a pszichiátriában

A fenti problémakör szorosan kapcsolódik a redukcionizmus kérdéséhez. Mennyire redukálható az emberi tudat-a maga szubjektív megnyilvánulásaival- fiziko-kémiai folyamatokra?
A redukcionista megközelítés szerint a pszichiátria és a pszichológia által vizsgált jelenségek, vagyis az emberi elmeműködés végső soron biológiai folyamatokból állnak
(...)

A pszichiátria területén ez a redukcionizmus elvben azt jelentené, hogy az emberi pszichés működés visszavezethető lenne az egyes neuronok működésére, a neuronok működése mögött biokémiai folyamatok, a biokémiai folyamatok mögött pedig molekulák állnak, melyek viselkedésének magyarázatát az atomfizika adja meg. így a mentális működés törvényei elvben az atomfizika törvényeivel leírhatók lennének.

(...)

Mindenfajta redukcionizmus nagy veszélye azonban elvben is, hogy mivel csak a fizikait tekinti valóságosnak, ezért a fizikaira ma még nem teljesen visszavezethető jelenségeket könnyen nem létezőnek tekintheti.

(...)

A ma létező pszichopatológiai modellek a fenti megoldatlanságokat nagyon jól leképezik: vagy az okokra, a személy agyműködésének fiziológiai-biokémiai leírására helyezik a hangsúlyt, némiképp elhanyagolva az ezek korrelátumaként megjelenő szubjektív élményt, vagy a szubjektív élményre koncentrálnak, nem figyelve eléggé a mögöttük zajló fiziológiai folyamatokra.
A veszély tehát egyfelől az, hogy a pszichológiai megközelítés "agyatlan" lesz, csak az élményre koncentrál az annak alapjául szolgáló agyi folyamatok megértése nélkül. De reális veszély a biológiai pszichiátria egyoldalú "elmétlen" megközelítése is, mely csak az agyműködés biológiai folyamatait vizsgálja, anélkül, hogy az általa létrehozott szubjektív, pszichológiai jelenségekre figyelne. Utóbbira jó példa, hogy a mai, modern pszichofarmakológiai tankönyvek általában részletesen beszélnek a különböző gyógyszerek receptorszintű hatásmechanizmusairól, nem szólnak azonban hasonló részletességgel arról, hogy hogyan változnak meg a beteg élményei, érzékelése, szubjektív világa a gyógyszer hatására.

(...)

A szubjektív oldal eme elhanyagolásának azonban mélyebb, metodológiai oka is van. Ami szubjektív, az szükségszerűen nehezen mérhető. A pszichiátria törekvése arra, hogy ugyanolyan tudományos legyen, mint a többi orvosi szakág, oda vezetett, hogy kezdett a külső megfigyelő által is leírható, s így "objektív" jelenségekre koncentrálni, noha a pszichés jelenségek leglényegesebb elemei természetszerűleg szubjektívek....Vagyis a szubjektivitás relatív elhanyagolásának az oka a pszichiátriában az, hogy a pszichiátria igyekszik egyre tudományosabbá válni, ugyanakkor fő vizsgálati területe, az emberi szubjektivitás leírására a tudományos módszer ma még alkalmatlan

(...)

A tudományos-orvosi modell mint láttuk az akarat determináltságából, okok általi meghatározottságából s a mentális működés külső szemlélő számára is objektív leírhatóságából indul ki. Ezzel szemben a mentális működés morális modellje az akarat relatív szabadságát, célok általi meghatározottságát és megkerülhetetlenül szubjektív jellegét emeli ki.... A biológiai pszichiátria alapvetően az orvosi-tudományos modellt követi, ezzel szemben a pszichoterápia és az emberi viselkedés mindennapi, erkölcsi-jogi, művészeti leírása a morális modellt. Az antipszichiátria voltaképpen nem más, mint az emberi viselkedés megértése morális modelljének a túlhangsúlyozása.

(...)

Az antipszichiátria mint a pszichiátria elfajulási lehetőségeinek leírása.

Az antipszichiátria- sok elméleti hiányossága illetve tévedése ellenére is--a pszichiátriai gyakorlat sok fontos jellegzetességére mutatott rá. Felhívta a figyelmet arra, hogy milyen nagy szerepet játszik a pszichiátriai betegség meghatározásában a társadalmi norma. Felhívta a figyelmet, hogy nemcsak a jogrendszer, de a pszichiátria is hatékony eszköze lehet a társadalmi kontrollnak. Rámutatott a pszichiátria azon ellentmondására, hogy noha deklarált célja az egyes betegek érdekeinek a szolgálata, szenvedéseinek a mérséklése, valóságban a társadalom belekényszerítheti a pszichiátriát egy ettől eltérő szerepbe. Abba, hogy ne az egyén, hanem a társadalom érdekét képviselje, hogy az egyént ne kezelje, hanem viselkedését és gondolkodását a társadalom érdekében kontrollálja. Az antipszichiátria hangsúlyozta, hogy a pszichiátria felhasználható a másokat zavaró
vagy sértő viselkedés elnyomására, az ilyen embereknek a társadalomból való kirekesztésére azzal, hogy patológiásnak minősítik őket. Ezáltal a pszichiátria egyik eszköze lehet annak, hogy embereket rákényszerítsenek a domináns társadalom által elfogadott értékeknek megfelelő viselkedésre.

(...)

Az antipszichiátria tehát nem annyira a pszichiátria normál működéséről szól, hanem arról: mivé fajulhat el a pszichiátria, s ezért milyen tekintetben kell fékeket, óvintézkedéseket beépíteni a pszichiátriai gyakorlatba a fenti elfajulási lehetőségek kivédése érdekében. így olvasva az antipszichiátriai írásokat nagyon sok tanulságot lehet belőlük leszűrni,